Vásárhely és Vidéke, 1905. január-június (23. évfolyam, 1-79. szám)

1905-01-01 / 1. szám

1905. január 1. VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE. csábításának; most, csak ez egyszer tudjon a nemzet igazán erős lenni; most tudjon elutasítani magától min­den kisértést, nem hallgatva másra, mint hazafisága szavára, magyar meg­győződésére és nem tekintve mást, csak a hazát és azokat a veszedelme­ket, melyek a hazát fenyegetik! Ha igy lesz — és mi hiszszük, hogy igy lesz — hiába a bécsi kama­­rillának minden mesterkedése, minden cselszövése, minden ördögi praktikája, minden alattomos munkája, mert a magyar nemzeté lesz a diadal. Tegye mindenki a kötelességét! Tisza a királynál. Az a tény, hogy Tisza még szerdán este elutazott Bécsbe, hogy kihallgatásra menjen a királyhoz, még a saját párthívei nagy részénél is meglepetést keltett, mint­hogy egy szó se hallatszott Tiszának ilyen utazási tervéről. A kormánypárti táborban nyugtalanság is támadt, mikor hire terjedt, hogy Tiszával együtt elment Bécsbe Khuen-Héderváry, sőt báró Fejérváry Géza is és hogy ezt az utazást kedden délelőtt báró Beck ve­zérkari főnöknek, a kamarilla fejének és Tisza legerősebb protektorának, a királynál történt hosszabb kihallgatása előzte meg. Báró S­k­e­r­­­e­c­z Iván, a miniszter­­elnök titkára azt telefonálta Bécsből a sza­badelvű pártba: — Minden rendben van. Ja­nuár negyedikén a király trón­beszéddel berekeszti az ország­gyűlést. Bécsi tudósítók jelentése szerint gróf Tisza István délelőtt hosszasan tárgyalt Khuen-Héderváryval. Déli tizenkét órakor a miniszterelnök elment a királyhoz és mintegy félóra hosszáig volt audienczián. Desperáczió a kormánypártban. A kormánypárti klub látogatói beszélik, hogy már nem csupán levertség és csügge­­dés, hanem valóságos desperáczió vett erőt a szabadelvű párt túlnyomó részén. Nagy izgatottsággal lesik a Bécsből érkező híreket. Egy csoport a hatvanhetes alapot félti; ez azon a híren döcrc­ent meg, hogy az ellenzéki pártok szövetsége­­ fúzióvá változik. Tisza legintimebb gárdáját leszámítva, a többiek most már mind szánják-bánják, hogy ennyire hagyták fejlődni a dolgokat. — Katasztrófa előtt állunk! — mondo­gatják egymás között. A trónbeszéd. Szinte komikus, hogy az ijedtség és a kapkodás már a Tisza-klikk fejét is egészen megzavarta. A­kik néhány nappal ezelőtt még hangosan hirdették, hogy a király a trónbeszédben keményen meg fogja lecrkéz­­tetni az ellenzéket, ma már arra kapac­itál­­ják Tiszát, hogy a dörgedelmes trónbe­szédet ne a királylyal mondassa el, hanem maga olvassa föl. Ezt a hirtelen változást az a hír okozta, hogy az ellenzék tömegesen föl­vonul a trónbeszéd meghallga­tására és közbeszólás alakjában szemtől­­szemben megmondja a királynak, hogy e s­k­ü­s­z­e­g­é s n­e­k tartja az ex-lexben való föloszlatást. Tiszáék körében félnek attól, hogy ez az inczidens befolyást gyakorol a rosszul infor­mált király felfogására. Tisza egyelőre nem hajlandó engedni a kapac­itácziónak. Mert valóban furcsa volna ilyesmit megmondani a királynak, mi­kor azzal áltatják őt, hogy dorgatóriuma lesújtó hatással lesz az ellenzékre. Mindazon­által foglalkoznak a kérdéssel s még nem lehet tudni, hogy a király csakugyan szemé­lyesen fogja-e berekeszteni az országgyűlést, vagy csak miniszterelnöke útján fog-e majd szólni „kedvelt hivei“-hez. Napraforgók. — A „Vásárhely és Vidéke“ tárczája. — Irta: Gelsei Biró Zoltán. Jámbor Kis Mihály, a „paraszti, föld­höz ragadt szegény zsellérember volt. Az alsóvégen a legrongyosabb viskóban nyomor­gott kilencz apró gyermekével. Már napok óta nem volt egy száraz darab kenyér sem a háznál, úgy esett tehát neki, mint az égi mam­a, mikor a nagyságos bethléri és ta­­bajdi Tabajdhy Ábrahám uraság igy szólt hozzá, nagy kaczagva : — Kellene-e sok pénz, paraszt? Mert a nagyságos urnák volt sok, há­romezer hold öröklött humusz földje a Bács­kában. Úgy tánczolt az egész falu, a­hogy ő fütyült. Ő pedig egyebet sem tett, mint fütyült. Fütyülte a vagyonát, hisz volt elég. Iskolákat nem tanult, mert minek annak a tudomány, a kinek a Bácskában háromezer hold földje van? Ellenben „passziózott” kénye-kedve sze­rint. Volt sok bolondos stiklije, a­miről me­­gyeszerte széltében-hosszában beszéltek. Most is valamin törte a fejét, mikor a fényes négyes hintóval hirtelen megállt Jám­bor Kis Mihály viskója előtt és megszálította a szederfa alatt búslakodó rongyos parasztot. A szegény paraszt szeme fölvillant. Nagy alázatosan levette süvegét és felsó­hajtott : — Hej, nagyságos jó uram ! Ha az a jó isten adna . . . — Az ugyan nem ad, — kaczagott Ábrahám uraság — mert annak egy fabat­kája sincs. A pénzt nem az isten, az urak találták ki. (— Hunczut is volt a ki kitalálta, — gondolta a paraszt, de nem merte mondani.) — Ha nem adok én, paraszt! — Jaj, az isten is áldja meg — hálál­kodott a szegény Mihály. Tabajdhy úr azonban intett a kezével: — Hagyd el, nem megy ám ingyen­ben . . . — Parancsoljon velem a nagyságos úr, megteszek én mindent a világon. Az uraság gondolt egyet és szokása szerint egy nagy bolondságot. — Mennyiért állnál ki egy pofont? — kérdő kaczagva. A paraszt szeme egy sötétet villant. Összeránczolta homlokát és fojtott gyűlölet­tel pillantott a gőgös úrra. Szegény zsellér­ember volt, de megirtózott ettől a gyaláza­tos ajánlattól. Megrázta a fejét és haragosan mormogta: — Semmiért uram ! Ábrahám úr kaczagott, azután lekiáltott a hintóból: — Ezer forintért sem? — Azért sem. — Tízezer forintért sem? A rongyos viskóban a gyerekek elkezd­tek sivalkodni. A paraszt harapott egyet a szája szélén és komoran szólt: — Megkapnám azt e tízezer forintot ? Ábrahám úr gőgösen nézte végig a — Tabajdhy urasággal beszélsz, paraszt! — Hát jó, — kiállom! zsellért. Tabajdhy lián mánet is bánta a bolondos ajánlat-e­d­zdig nagyon ha­ragosan nézett leszállt a­­ hintóról és odaállt a zsellér . Jó, ha negyet ötök. Ha egy „jaj”-szót kihozz, elvetttd a tízezer forintot. -- Állim, mormon zsellér. Ez penig­­­sze v­art Ábrahám urnak oly ruzziáczélizi vdának, hogy képes lett volne e félkő löeperni egy bikát. Ez az aczz suhme, a levegő­ben és sújtott iatos ódiással Jámbor Kis Mihály zsebrezár A zsellér rántoronle figait össze­­szorkotta. — Ki áll még gyi — Még tér fonté— forogta a zsellér és össziitotttöl. — Áll! Az uras másodtor ujtot. Jámbor Kis Mihály etiz­etétel ;i esitt a sze­derfának. De én f-táp,odd­ s most már ő mondtilkospillasal — No j­egye! ( Ábrahált fölmf ezés tenyerét és odaütötte almáit^&Ette már vé­gig terült a m Bika ( A ninpszáá i^alkodva. futott ki a vbóliWj rok. Oda borultak íz ikrái? ^ 3 mozdu­latlan vet, t eg r-A ,ajrisszi,s'W, ' népe is. HaragosmPgásttr®TÍ ág körül, mikor avamegy.* T ur jónak látta bigr­a­ni­ elv­aglatói a A függetlenségi eszmék hódítása. — Apponyiék és Ugronék a Kossuth-pártban. Budapest, deczember 31-én. A magyar közélet nagyjelentőségű ese­mények előtt áll. Arról van szó, hogy A­p­p­o­n­y­i Albert gróf a maga egész tábo­rával belép a függetlenségi és 48-a­s pártba és példáját a szö­vetkezett elllenzék túlnyomó nagy része követi. A nemzet ellen intézett támadások hatása tehát abban az örvendetes ered­ményben nyilvánul meg, hogy előbb szö­vetkezésre, azután pedig egyesülésre indítja az ellenzék különböző csoportjait. Létrejö egy nagy, egységes ellenzéki tábor, 48-as függetlenségi alapon, mely azután fokozott erővel, a siker alapos reményével veszi fel a küzdelmet a nemze nagy czéljainak meg­valósításáért. A­p­p­o­n­y­i Altert gróf nem tegnap óta foglalkozik ezzl az eszmével. Az ő álláspontja már régól az, hogy ha bebi­zonyul, hogy a 67is alapon nem lehet előre vinni a nemzt ügyét és nem lehet megteremteni a valós nemzeti, állami és előfeltételeit, akkor szakítani kell ezzel az alappal és rá kell térni arra az alapra, mely magába öleli nemzet összes törté­nelmi törekvéseit és melyhez a magyar nép nagy tömegei szivü egész melegével ra­gaszkodnak. Ennek kérdésnek a tűzfóliá­­ja a legutóbbi évekt lefolyt nemzeti moz­galom volt, mely az a tanulságot ejtette magában, hogy leh ugyan a pillnatnyi kényszerhelyzet hab alatt a nemzet ja­vára egyes elszigetelt ományokat kisikarni, de a hatalmi körök nemzeti fejldés irá­nya elől általánossá t. legmrevebben elzárkóznak, sőt m­ent elkövetők, hogy a jövőben még ailyen „kicsanrás” is lehetetlenné váljék, legutóbbi papok ese­ "­ményei pedig,­áitszik, bizonyítják, hogy a hatalom a szeti fejlőés meggát­­lása végett még a fénysértótől sem riad vissza, csak hogy itörje és lehetetlenné tegye a nemzeti tivésel kbontakozását és előrehaladását. A nemzeti lélemnyiel régi, hő vágya teljesül akkor miko­­r a nagy egye­sülés végbemegy. Itáliában, a nemzeti eszmék táborában m­­a magar közélet jeleseit, a nagy neműi ino­gneziát és a nép számos millió az mtinek oly nagy összehalmozása e mely idegül szolgál a sikkerre és leront­za a baboát, hogy a kormányképesség i a állapon lel­hető föl. A nem ikara’ az és semmi más a mi kormosát nyújt, vagy vesz és ennek a besülések­éppen az a 1. szám.

Next