Vásárhelyi Hiradó, 1902. augusztus (3. évfolyam, 131-156. szám)

1902-08-01 / 131. szám

1902. augusztus 1. VÁSÁRHELYI HÍRADÓ. 131. szám.­ tól. Most, hogy aratással vannak elfoglalva, a libák őrzését a 8 éves Rozália és 5 éves Teréz nevű kis leányukra bízták. Múlt hó 28-án este 7 óra körül a li­bák a Körös folyón úszkáltak s a két kis leány, hogy onnan a libákat értéritsék a parthoz ki­kötve lévő ladikot eloldották, be­leültek s Róza evezett a libák után. Alig evezett azonban 3—4 métert kifelé a libák után, ami­dőn sikoltozni kezdettek, mert a rozoga ladik fenekén lévő nagy­jukon erősen folyt befelé a viz s nem birt visszafelé sem evezni. Mire a szülők­ és aratók a segély­kiáltásra oda értek, a két kis leány elmerült a Kurcza habjaiba. Hullájukat másnap fogták ki. Minthogy vétkes gondatlanság esete látszik fenforogni, a szülők ellen a vizsgálatot megindították. A köznép Istenverésnek tulajdo­nítja ezt az esetet, mert Kamasz János a múlt héten öreg ősz apa, Valkai Mihály ellen kaszával me­rényletet követett el. A mostohaapa, Barcelonából írják, hogy a kis Monnier Blanche esetére emlékezteti az alábbi le­ányka, akit szülei sötét szobába zárva 15 esztendeig kegyetlenül gyötörtek és teljesen elzártak a kül­világtól. A boldogtalan leány most 25 éves , Mercedes Ferrannak hívják. A szegény leánynyal való­színűleg azért bántak ily kegyet­lenül szülei, mert a mostohaanyja nagyon gyűlölte ártatlan mostoha gyermekét, aki tulajdon annyjánál sem részesült védelemben. Egy bárókisasszony regénye. Hétfőn este a Lánchídon egy bár­sonyszalagos nagy női szalmaka­­lapot lelt a rendőr. Több szemtanú elbeszélése szerint az egy fiatal, szép világos szőkehajú nőé volt, aki azt ledobva a hídra, beugrott a Dunába. A kalap tulajdonosa, mint most kiderült, baronesse A,deline von Neuheim, egy tönkre­jutott porosz bárói család 17 éves tagja, aki két héttel ezelőtt szökött el egy berlini pensionból, ahol rosszul bántak vele. Budapesten előbb a Központi Szállóban, majd később a Király-utczai Elite-ben lakott, nagy nyomorral küzdve. Az Elite-ben levő dalcsarnok jó­szívű artistái tartották már napok ■óta a szerencsétlen leányt, aki e hó 23-án délután 3 órakor — mivel lakásbérét csak addig fizette ki — eltávozott a szállóból s öngyilkossá lett, csakhogy becsületes marad­hasson. Elégett experessz-vonat. A r.e­.wyork-csikágói vonalon, Tre­­belus állomás közelében (Ohió­­államban) borzalmas vasúti sze­rencsétlenség történt a minap. Egy szénszállitó vonatnak elszaladt egy kocsija s ennek a kocsinak neki­rohant az expressz-vonat, amely az összeütközés következtében kisiklott. A kisiklott kocsik között volt egy gáz­szállító rezervoár is, amely az ütközéstől fölrobbant s egyszerre lángba borította a kisik­lott kocsikat. Az utasok közül heten elégtek s a többiek mind többé­­kevésbé megsebesültek. Sokan csak az épségben maradt két kocsi utasainak köszönhetik az életüket, akik önfeláldozó vakmerőséggel láttak hozzá a mentés munkájához. A csákvári rablógyilkosság. Múlt év márc­ius 27-én hajnal­ban hiába várták a bicskei ál­domáson a csákvári postást, aki útközben rablógyilkosságnak lett áldozata, mint azt annak idején megírtuk. A szerencsétlen posta­kocsist útközben lelőtték s baltá­val kegyetlenül össze-vissza vag­dalták. A rablók 1400 korona készpénzt vittek el. A kocsit az árokban hagyták, a ló elszaba­dult s gazdátlanul visszafutott a csákvári posta udvarára. A vak­merő gyilkosokat eddig nem tud­ták kézrekeríteni, hétfőn azonban a csendőrség letartóztatott egy ro­vott múltú embert, mert több gya­­m­ok miatt alaposnak látszott a feltevés, hogy ő ölte meg és ra­bolta ki a csákvári postást. A le­tartóztatott embert Éti Ferencz­­nek hívják és Fejérvár-Acsán lakik. Magyar kőművesek külföl­dön. A Berlin melletti Potsdam­­ból jelentik, hogy az odaérkezett ötven magyar építőmunkást az ottani ulánus­ kaszárnyában szál­lásolták el. A munkások katonai fedezet mellett állanak munkába, valamint állandó katonai őrizet mellett dolgoznak, mert félnek az esetleges megtámadásoktól. Templomrablás. A márama­­rosmegyei Nagy-Bocskó község gör. katholikus plébánia templo­mának perselyét e hó 27-én éj­jel ismeretlen tettesek feltörték és annak nagyobb pénztartalmát, va­lamint a templom több értéktár­gyát­ elrabolták. A nyomozás min­den irányban megindult, de nem sok a remény, hogy a tettesek kézrekerüljenek, mert a tettesek­nek semmi nyoma nincsen. Szégyen dől a halálba. Egy szépséges leány szomorú sorsáról értesültünk tegnap. Nem új történet ez. Ismerősek a rész­letei, legfeljebb csak annyiban tér el a többi, sok hozzá hasonlótól, hogy szereplőket és színhelyet cserélt. Íme a történet, mely egy hiszékeny leányzó és egy kegyet­len úrról regél . . . Vitályos Anna hirtelen lett falu­jához s hogy szolgálatot kapjon, ellátogatott Arad egyik helyszer­zőjéhez. Nem sokáig volt hely nélkül. Múlt év május havában belé­pett kézi leánynak egy aradi ven­déglőshöz, ahol jól ment sorsa, mert a tulajdonos már kezdetben is sok szeretettel halmozta el, mi­kor pedig neje fürdőre utazott, őt tette meg gazdasszonyul. A vendéglősné távollétében az úr gyakran ellátogatott Vitályos Anna szobájába. A személyzet előtt nem is ment már titok számba, hogy a háziúr viszonyt folytat a leánynyal, ki mind hal­ványabb lett, még a bűnös sze­relem látszólag is meg nem érlelé gyümölcsét. Ekkor az asszony is tudomást szerzett a dologról s a férj minden ellenzése daczára elűzte a leányt. A szegény teremtés a legválságo­sabb pillanatban Maros-Ludason lakó szülőihez utazott, de a kér­­lelhetlen szülők — látva lányuk helyzetét — nem fogadták be haj­lékukba s a szerencsétlen leány ekkor sógorához költözött. Itt sem volt nyugodalma sokáig. Barátnői folyton pirongatták, töb­ben szánakoztak helyzetén, a leg­többen megvetették és éreztették vele azt a lenézést, melylyel a bukott leányok iránt szoktak vi­seltetni. Az iskolák erkölcse. A „Magyar Szó“ után írjuk: Igen kényes ponton kezdjük. Az iskoláknál. Azt hisszük, vissza­fojtott lélekzettel fogja olvasni ezt a fejezetet mindenki, akinek isko­lába járó gyermeke van. Mert ar­ról lesz szó, mennyire veszedel­mesek a fővárosi iskolák, a tan­ügyi hatóságok minden jóakaratú buzgalma dac­ára. Azok tudniillik a mostani szervezet és viszonyok mellett képtelenek kiirtani a mé­telyt a gyermekek zsenge lelké­ből. Mételyt? Hát lehet egy elemi iskolás gyermek, akár fiú, akár leány, 8—10 éves korában meg­mételyezve? Ellenmondásnak lát­szik s mégis úgy van. Csak egy adatot hozunk fel, amely hiteles helyről jutott hozzánk. Az elmúlt évben a fővárosi tanfelügyelőség fenhatósága alatt álló leányisko­lából nem kevesebb, mint negy­ven leánygyermeket csaptak ki azért, mert erkölcstelen üzelmek­­ben vagy tényleg részt vettek, vagy segédkeztek. Hogy mit ér­tünk ez alatt, egy-két esettel meg fogjuk világítani. A VII. kerület egyik elemi is­kolájába járt egy kis leányka. Nem volt több tíz esztendősnél. Min­den nyomorúsága daczára igen csinos, telt idomú gyermek. Egyszer, az elmúlt tanévben, előadás után az iskolaszolga el­végezvén a sepregetést, beállít az iskola­orvoshoz. — Orvos úr — igy szólt a szolga — kérem, jöjjön a harma­dik osztályba. Mutatok valamit. Az orvos elment az osztályba s előadás után vizsgálatot tartott, melynek utána elküldötte a szol­gát a leánykáért és megállapí­totta, hogy a tízéves gyermeknek súlyos nyavalyája van, melyet csak férfitől szerezhetett. Vallatóra fogta a kis leányt, mire az meg­döbbentő nyíltsággal elmondotta, hogy tényleg egy férfinak lett az áldozata. — Én, úgymond, mindennap a Mai utczán megyek hazafelé az iskolából. Egyszer egy utczabeli szatócs meglátott, behívott, czukor­­kával kínált és simogatott. Más­nap, harmadnap ugyanezt tette. Két-három hét múlva, mikor már hatosokat is adott, bevitt a szobá­jába és rám zárta az ajót. — Megmondtad a dolgot az anyádnak ? — Nem. Attól féltem, hogy megver. Aztán meg attól is fél­tem, hogy nem kapok többé czukrot. — Eljártál azontúl is a sza­tócshoz ? — El, — felelte a kis leány. — a szatócs mindennap várt a boltja előtt. — És anyád semmit sem vett észre rajtad? — Nem, mert nem ér rá velem törődni. Reggel ötkor elmegy mosni s odavan este kilenczig, tízig. — És apád ? — Apám nincs. A kis leányt kicsapták az inté­zetből. Mielőtt ez megtörtént volna, felhivatták az iskolába a kis leány anyját. Közölték vele a dolgot, bár féltek, hogy ez az asszony gyilkolni fog. De nem volt vérszomjas. Jellemző a buda­pesti erkölcsökre : az asszony fel­emelte ökölbe szorított jobbját és így fenyegetőzött: — Meglássák az urak, az a gazember fizetni fog ! Tényleg úgy is lett. A szatócs fizetett kétezer forintot s egyéb­ként kutya baja sem lett. És az iskola­igazgatóság ? Az nem tehetett följelentést ebben az ügyben. Az ilyen bűntett csak a sértett fél indítványára üldözhető. A szerencsétlen leány tűrt, tűrt, de mikor betegágyáig kisérte is­merőseinek gúnyolódása, végzetes szándék fogamzott meg agyában. Tegnapelőtt éjjel, mikor mindenki aludt, fölkelt fekhelyéről és kiment a határba, ahol a Marosba ölte magát. Egy malom kerekei alatt talál­ták föl összezúzott holttestét . . . 3 REGÉNYCSARNOK. A remete-király. Irta . (Folytatás.) 59 Az erdész igen bosszús volt. „Nem marad egyébb hátra, mint hogy az erdőn keressük őt!“ mondá. „Hanem azért igen jó lesz, szakaszvezető úr, ha titokban egy pár embert ide állít éjszakára. Élek a gyanúperrel, hogy a ficzkó éjjelre haza jár.“ E pillanatban az egyik alerdész ii körüljárta a házat, elkiáltotta magát a túlsó oldalról. „Hop!“ szólt az erdész, „ez aligha nem talált valamit! Siessünk. Mindannyian a ház mögé ke­rültek. ■ A frissen esett hóban lábnyo­mok látszottak, melyek a ház há­­tulsó részéből kiindulva, a gyepen végig a legközelebbi hegynek vezettek. Az udvaron nyom nem látszott, mert a havat Borbála mindjárt reggel eltakarította. „Ez az Andris lépteinek a nyoma!“ jelente ki az erdész, mi­közben szakértői tekintettel néze­gette a nyomokat. „Szegestalpú a czizmája, mint minden hegyi lakónak. Meg aztán csakis ő for­dulhatott meg itt a házban.“ Elindultak tehát a nyomon a legközelebbi hegyre. Innen aztán egyenesen a túlsó oldalra, a tem­­plom­ út irányában vezette a csa­pás, így jutottak el a határjelző feszülethez. De mi ez ? A feszületen hal­ványan pislogott a mécses. „No már most biztos vagyok benne, hogy Linden Andris járt itt“, mondá az erdész. „A mé­csest ő szokta meggyújtani.“ A nyomok azonban itt eltűntek. A szél éppen erre húzott s a mi volt is, befújta a hó. Az erdész bosszúsan rázta fejét. „Mi a manót csináljunk?“ — mondá. „A fickónak nyoma veszett. Nem marad egyébb hátra, mint kisebb csoportokra oszolni s úgy keres­sük őt.“ E pillanatban egy vén anyóka botorkált fölfelé a keskeny gya­logösvényen. Hátán batyu volt, kezében botot szorongatott. Mártha volt, a javas asszony, ki a hegyi lakosoknál az orvos helyét pótolta. Minde betegségre volt neki valami füve, vagy gyö­kere s ha ez nem használt, imád­sággal segített a betegen. A férfiak láttára megállt s rájuk bámult. Egyidejűleg az égő mé­csest is meglátta. „Jézus Mária!“ kiálta kezeit

Next