Vásárhelyi Néplap, 1914 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1914-01-04 / 1. szám

1913 január 4. Vásárhelyi Néplap ben a szeretetházba most csak hely­beli illetőségű elhagyott és elhagyottak­nak nyilvánított gyermek helyezhető el, míg a családi telepen másodsorban vi­déki árva gyermekek is elhelyezhetők. Ezt a határozatot a tanács még az 1912 év végén jóváhagyás végett fel is terjesztette a belügyminisztériumhoz, a­hol az még mindig elintézetlenül hever. A fent előadott előzmények után rá­térünk arra, hogy milyen fontossággal járna ez a családi telep mielőbbi fel­állítása. Az elhagyott és elhagyatottá nyilvá­nított árva gyermekek tartásáért, azok akár a szeretetházban, akár kint ápol­tatnak, a város havonkén 10 koronát tartozik fizetni. Igen ám, de ezt a költséget a miniszter nem engedi meg, hogy az árva pénztár tartalék alapjá­ból fedezze a város, mert a miniszter szerint ez az összeg csak a gyer­mek­­menhelyeket illeti meg, a város szere­­tetházét pedig nem. Éppen ilyen vitát tartási díjakból most lóg városunknak mintegy 29 ezer koronája, mert bár ez mind tartásdíj, azonban a minisz­ter szerint ez nem terheli azt a bizo­nyos fent említett alapot, mert az csak az állami kezelésben levő men­­helyeken elhelyezett elhagyott gyerme­kek tartására fordítható. Tehát már ha egyéb haszon nem lenne is abból, hogy a szereteth­áz egy részéből családi te­lep lenne, elér­­nék vele azt, hogy legalább a város tudná azt, hogy az elhagyott, gyerme­kekért kifizetett tartásdíjak nem fognak lógni. Azután meg csak nyerne azal a város, ha a családi telep folytán a szeretház egy részének nehéz gond­jától részben menekülne. Mert az át­alakítás folytán a családi telep a sze­gedi gyermekmenhely különítménye­ként szerepelne, az adminisztratív teen­dők jó részben a menhelyre hárulná­nak. Igaz ugyan, hogy a szükséges erőket a városnak kellene adni. Hogy azonban miért fáznak a hatá­rozat jóváhagyásától a belügyminisz­tériumban, igazán nem tudjuk. Pedig tény, hogy a miniszter kiküldöttje és a szegedi gyermekmenhely igazgatója a szeretházunknak átalakítását javasolta. Sőt úgy tudjuk, hogy a kikü­döttel való tárgyalások alatt annyival is inkább, miután városunkban igen nagy az el­hagyott és annak nyilvánítóit árva gyermekek száma. A tanács megunván a hosszas és bizonytalan várakozást, kérdést intézett Dr. Turcsányi Imréhez, a szegedi gyer­­mekmenhely igazgató főrvosához, aki a kérdezősködésre odanyilatkozott, hogy a belügyminiszternél kellene a lépése­ket megtenni a határozat jóváhagyása iránt. Ennek a válasznak a következ­tében a tanács most sürgető megkere­sést intézett a belügyminiszterhez, egy­ben felkérte Dr. Ch­atricis Lajos váro­sunk főispánját, hogy a határozat sür­gős jóváhagyása iránt a minisztériumba a szükséges lépéseket tegye meg. Erősen hisszük és reméljük, hogy a tanács sarkára állásának meg is lesz rövid idő alatt a kívánt eredménye. 3 Djság elárusítók magas jutalékkal felvétetnek. Ipari munkásMzak. Pár évvel ezelőtt, a­mikor a munkásházak építésének eszméje felmerült sok igen szegény, nyomorgó embernek csillant meg a szeme. Sok nagycsaládú iparos ember szo­rongva várta, hogy alkalom nyíljék arra, hogy öreg napja­ira megszabaduljon a háztu­lajdonosok szeszélyétől, na meg az örökös hurcolkodástól s ez által bútorainak az örö­kös rongálásától. Hogy örült, hogy egy kis házacskához juthat olcsón és olyan feltétel alatt, amit szerény anyagi helyzetében is teljesíthet. Azonban számítása és várakozása meg­csalta. Az elkészült munkásházakat iparos nem szerezhette meg, azt mezőgazdasági munkások kapták meg. Nem mondjuk ezzel azt, hogy az a mező­­gazdasági munkás nem érdemli meg a mun­kásházat, hogy azt mellőzni kellett volna, de az a nézetünk és ez a nézet az egész városban, hogy nem kellett volna mellőzni a munkásházaknál az iparosokat sem. Azok éppen olyan hasznos adófizető polgárai a városnak, mint a mezőgazdasági munkások s éppen úgy érzik a mindinkább nehezedő válságot, mint az a mezőgazdasági munkás. Egyenlő mértékkel kellett volna mérni. És ha a város azt látta, hogy túl nagy az érdeklődés, hogy úgy mondjuk, a tülekedés, a munkásházakért, lehetett volna gondja a városnak, hogy még a jelentkező emberek is házhoz jussanak. Építtetni kellett volna a városnak annyit, amennyire szükség van. Hi­szen a városnak ebből jóformán­ semmiféle terhe sem származik, mert ő csak előlegez a kisembernek néhán száz koronát, a­mit az évek múlva úgyis vissza­fizeti kamatos­tól együtt. De még a város szépészeti szem­pontból sem szenvedett volna kárt, ha egy részén jó néhány holdon munkásházak épültek volna fel. A városnak ezt a félbemaradt kezdemé­nyezését azonban úgy látszik, hogy a Koncz testvérek, ezek a törekvő építő iparosok, ha egészen befejezni nem is, de legalább foly­tatni óhajtják b a már meglevő lakások mel­lé még vagy 60—70 munkásházat szándé­koznak építeni. Már meg is vásárolták a tel­ket s a folyó év tavaszán hozzáfognak az építkezéshez. Nagyon okosan, ők nem kötik feltételhez, hogy az építen­dő házakból ipari vagy mező­­­­gazdasági munkás vásároljon. Nekik mindegy­ik a jelentkezés sorrendjében adják el a házakat. És ezt megtehette volna város is. Mert ahol más, ott a város is vehetett volna tel­ket s az építéshez szükséges 50—60 ezer koronát inkább lehetett volna a munkások lakására előlegezni, mint holt tőkékbe fek­tetni százezreket. Úgy értesülünk, hogy a kis­iparosok egy része most tömörülni készül s küldött­­ségileg akarják a polgármestert felkeresni, hogy építtessen a város nekik is ipari mun­kásházakat, természetesen valamivel nagyobb kivitelben, mint a­milyenek a gazdasági munkásházak. Nagyon félő, hogy az iparosok kérelmét a szél fogja elfújni s addig kell nekik vára­kozni, amig majd a Koncz testvérek vállal­koznak arra, hogy ezeket a házakat is felé­pitik. Mert bizony a városnál minden ilyen üdvösebb intézkedés el szokott szorulni, nincs aki hajtsa, erőszakolja. Az iparosoknak sen­ki sincs, aki pártját fogja, támasz, erőség nélkül vannak. Becsületesség jutalma. Lélekemelő, igazán magasztos és szép ünnepség színhelye volt a múlt vasárnap a gazdasági egyesület társalgó terme. Nehány gazdasági munkást jutalmazott meg a Gaz­dasági egyesület, mert hűségesek, becsüle­tesek voltak s ragaszkodtak a gazdájukhoz. Azt hisszük, felesleges nevet említenünk. Nem a név teszi az embert, hanem a becsü­letes munka és az alkalmazó megbecsülése, tisztelete. Pár hónappal ezelőtt a Gazdasági egy­let tanya­vizsgálatot tartott a külterületen. Ekkor nem csak a tanyák környékét, azok tisztaságát és rendezett voltát tekintették meg, hanem egyúttal összegyűjtötték a be­csületes munkások neveit is. Sok volna elő­sorolni. Mert volt szép számmal. Csak egy nehányat birt a Gazdasági egyesület megju­talmazni, a többi pedig erkölcsi jutalmat, dicséretet nyert. Hogy mit láttak kinn a tanyák között a bizottság tagjai, azt elmonda­ni természetesen nem lehet lapunk szűk keretei miatt, azonban azt hisszük, elég ha annyit mondunk, hogy városunk határában sok olyan szép és rendezett környékü tanya van, mely hozájárul ahhoz, hogy városunkra méltán és igazán el lehessen mondani, hogy az alföld városai között az első helyet fog­lalja el. De nem vitatjuk és szívesen elismerjük, hogy ebben a nagy rendben és tisztaságban nagy része van a Gazdasági egyesületünk­nek. Nem múlik el év, de még félév sem, hogy a Gazdasági egyesület valami anyagi áldozat árán ne serkentené, kisgazdáinkat a rendre és pontosságra. Folyton jutalmaz, dicsér, ösztökél s azon van, hogy a vásárhelyi kisgazda dísze legyen Vásárhelynek. És ezt a célját el is éri és elérte már a múltban is. Igazán dicséretes munka amit a Gazdasági egyesület végez s megállapíthatjuk, hogy ebben igen nagy érdeme van a gazdasági egyesület elnöké­­­­nek, aki ambicionálja a gazdasági kultur­törekvéseket s saját anyagi vesztesége árán is odahatni igyekszik, hogy a kisgazda s így közvetve a gazdasági munkás helyes és töké­letes munkát végezzen. Okulhatna a gazdasági egyesület műkö­désén másik több egyesület is és példát vehetne tőle s követhetné őt azon a helyes utakon, a­melyeken végig halad.

Next