Vasárnapi Újság, 1843 (10. évfolyam, 452-502. szám)
1843-03-26 / 464. szám
497 tudott gyűjteni. Polgártársai, Rheims*) városának lakosi, utálták, ’s a’ gyülevész nép, mell a’ fösvényt nem szereti, úton útfélen utána kiabált. Ő mind ezek mellett előbbi egyszerű életmódját követte, bámulatos takarékosságán semmit sem tágított. Régolta eszébe vette volt a’ lakó városabeli szegények szükségeit, nevezetesen víz dolgában, mellyet drága pénzen kellett venniök; ennek okáért egybehalmozott egész vagyonát egy vízcsatorna építtetésére forditá, mivel több jót tett a’ szegényekkel, mintha minden napi jövedelmét alamizsnában osztogatta volna ki. A’ könyvekkel és csak könyvekkel hosszas ideig társalkodó emberek köztt gyakran akadunk ama rosszul alkalmazott erényekre, mellyek ellen szót emelék. A’ tanultak, úgy tapasztaljuk, nagy szenvedélyei viseltetnek a’ csalfán úgy nevezett „nagy erényekhez“ és egészen elfelejtkeznek a’ mindennapiakról. A’ philosophusok mondhatni, inkább pazérolják szónoklataikat az illy felesleges erényekre, mint az okvetetlenül szükségesekre. Az olly ember tehát, ki ember ismeretét csak a’ könyvekből merítette, rendszerint minden költött ínségre elolvadó szívvel lép a’ világba. **) Úgy hogy roszszul alkalmazott bőkezűségével, ollykor önmagát ejti azon szorultságba, mellyből mást kisegített. *) Olv. Rensz. **) Látszik hogy Goldsmith ezeket régen irta ’s nem volt olly szerencsés, hogy a’ frank regény iskola (?!) bezzeg nem szivlágyitó műveit olvashatta volna. Valóban temérdek hálával tartozunk azon buzgó honfi- laknak, kik az emberi - természet - alacsonitó festések honosításával az ismeretes magyar lágyszivet aczélositni és erszényüket aranyozni törekednek. 498 Gondolataimat azon tanáccsal vég’ zem bé, mit a’ hajdani világban adott valaki egy ifjunak, midőn látá, hogy emez minden vagyonát magukat nyomorultaknak állitókra költé. „Lehetséges“, úgy mond, „hogy az az ember kit segítesz, becsületes ember; azt pedig tudom, hogy te, a’ ki őt segíted, becsületes ember vagy. E’ szerint, látod, te bőkezűségeddel kifosztasz egy bizonyosan érdemes embert hogy egy talán gazembernek adjad, és így midőn bizonytalan érdem jutalmazásával jogtalanságot követsz el ’s egyszersmind magadat is meglopod, kétszeresen bűnhődő!.“ Találkozás egy öreg juhásszal a’ maros derekán.. Én. Jó reggelt öreg! Juhász. Adjon Isten! Én. No hát van sok kicsi bárány ! Juhász. Csak volna, de a’ hogy szaporodik úgy el is döglik. Én. Hát vájjon mi oka lehet annak ? Juhász. Uram! nem tudhatom; 41 esztendeje hogy nyájat őrző juhász vagyok, ebbe vénültem meg, de soha illy rosszak a’ juhaim nem voltak, de nem igen csudálkozom ; mert egész télen majd semmi szénát sem ettek, mivel a’ réteken, a’ patak folyásokban az ősszel olly jó eledel maradott, hogy majd egész karácsonig mind azon éltek, csaknem minden száraz takarmány nélkül. Igaz sok versen kértem szénát többet a’ tisztartó uramtól, mint a’ mennyi ki volt szabva; de mind csak azt mondta: van a’ mezőn mit enni elég, menny a’ rétekre onnét a’ vetésekre, szűk a’ széna! Én engedelmeskedtem ’s hol a’ réteken, hol a’ vetéseken eltöltöttem a’ telet, ’s íme