Vasárnapi Ujság – 1854
1854-07-30 / 22. szám - Az orosz táborból 22. szám / Fametszvények. (Magyarázó leirásokkal.) - Az orosz táborból 181. oldal / Táj- és népismertetések; utirajzok - Pokanoket Fülöp. Irving után Tóth Józsa 181. oldal / Történeti rajzok
182 diánok lelkére harczaiknál, az ujabb időkben tökéletesen bebizonyult. *) Azon időben, midőn Fülöp Pocassetből kisiklott, helyzete igen kétes volt. Küzdereje a gyakori csaták által leolvadt, és elvesztette csaknem minden segéd forrását. E végszükségben egy hű barátot talált Canonchet, minden narrhagaji setsek fő sachemjában, fia és örökösében Miantonimonak, a nagy sachemnek, ki mint emlitve volt, az összeesküvési vád alól fölmentés után, az ültetvényesek hűtlen suttogásaira titokban elitéltetett. Canonchet — mint a történész megjegyzi — apjának egész szemtelenségét és büszkeségét birá, valamint öröklé annak gyűlöletét is az angolok iránt. Igenis , örököse volt az apján elkövetett bántalomnak, jogtalanságnak és törvényes megtorlója gyalázatos halálának. Jóllehet ő tettleges részt nem vett e reménytelen harczban , mégis nyilt karokkal fogadá Fülöpöt és serege romjait, s fölajánlá nagylelküleg részvétét és segélyét. Ez voná fejére az angolok gyűlöletét, kik elhatározák megtenni az utolsó csapást a két sacheni megrontására. E végre jelentékeny haderőt vontak össze Massachusets-, Plymouth- és Connecticut-ból, és tél közepén a narrhangasets törzs birtokaiba küldék, midőn a befagyott, lombtalan ingovány könnyen járható, és nem ajánlkozhatók többé sötét áthathatlan zugal az indiánoknak. Canonchet, ki a támadást előre látó, hadkészlete legnagyobb részét, valamint az öregeket, betegeket, nőket és gyermekeket egy erősségbe küldötte, hová ő és Fülöp összes hadcsapataikat összevonták. Ezen erősség, mit az indiánok bevehetlennek hittek, egy halmon feküdt, vagy inkább 5—6 hold területnyi szigeten, mocsár közepett, olly gond- és ügyességgel készítve, hogy jóval felülmulá mindazt, mi indián vármüveknél látható, bizonyságául a két főnök katonai lángeszének. Egy szeköncz indiántól vezetve, nyomultak az angolok a decemberi havon a vármű elé, és megtámadák az őrséget. A csata heves és rendetlen volt. A támadók az első rohamnál visszavezettek, legderekabb tisztjeik kezökben karddal lövettek le a megrohant sáncz tetején. A támadás azonban jobb sikerrel ismételtetett. A támadók szilárd állást nyertek, az indiánok állomásról állomásra nyomatva védelmeztek minden talpalatnyi földet, és küzdöttek a kétségbeesés erejével. Legjobb harczosaik levagdaltattak, és Fülöp és Canonchet hosszú, véres csata után, egy maroknyi harczossal kivonultak az erősségből, és a körülfekvő őserdők homályiban kerestek menhelyet. A győzök a kunyhókat és erősséget felgyújtották. Fényes lángban állt minden; tehetlen aggok, nők és gyermekek sikoltása hangzott a lángmorajban. Ez utolsó borzasztó tett fölrázta magát az indián stoicismust; a szomszéd ős erdők harsogtak a futó harczosok kétségbeesési és dühkiáltásaitól, amint látták lakhelyök pusztulását, és hallották nőik, gyermekeik halálsikoltásait. „A kunyhók lángropogása, — mond egy hasonkorú történész — a nők, gyermekek nyöszörgése, sikoltása és a harczosok ordítása, félelmes megrázó jelenetet képeztek, úgy, hogy néhányan a katonák közül is igen megindultak." Ugyanazon történész tartózkodva hozzáteszi : „Később gondolkodtak fölötte, és komoly vita tárgya jön : valjon az ellenségnek élve megégetése megegyező-e a humanismussal és az evangeliom szelid tanaival?” A derék emelkedett lelkű Canonchet sorsa különösen figyelemre méltó, s életének, utolsó jelenete legszebb példánya az indián lélekfönségnek. Az elhatárzó vereség után megrabolva hatalma- és segédforrásaitól, visszautasított szövetségesei és szerencsétlen ügyéhez híven, minden békeajánlatot, mellyet tettek , ha Fülöpöt és társait elárulná. Kijelentve , hogy védni fogja magát a legvégsőig, semhogy az angolok szolgája legyen. Midőn lakhelye lerombolva, országa a hódítók berohanásai által elpusztítva, eltörölve volt , kénszerült Connecticut partjaira vándorolni, hol had Fordító erőt szervezett a nyugati indiánokból, s több angol ültetvényeket elpusztított. Tavasz kezdetén tizenhárom választott harczossal kiindult egy merész vállalatra. Ugyanis Seaconk-ba, Mount-Hope közelébe akart nyomulni, eleséget szerzendő a csapatok élelmezésére. E kis kalandor-tömeg észrevétlenül jutott át a Pequeods földön, és a narrhangasets törzs közepén állapodott meg, s egy elhagyott kunyhóban a Pantuket folyam partján nyugodott, amint hírül hozák , hogy az ellenség közel van. Kettőt emberei közül a szomszéd halom ormára küldött bizonyos hírt veendő az ellenség felöl, de kik megrettenve a gyorsan előnyomuló indián és angol csapatok megjelenésén, léleknélküli sietséggel rohantak el a vezér mellett, anélkül, hogy azt a veszélyről tudósítanák. Canonchet másik futárt küldött, ki hasonlót tön. Erre küldött még két embert, kik közül egyik megzavarodva, ijedten tért vissza, s jelenté , hogy az egész britt haderő jelen van. Canonchet-nek csak a rögtöni futás maradt fönn. Keresztül akart siklani a hegyen, de észrevétetve, az ellenséges indiánok és némelly gyorsabb angoloktól üldöztetett. Midőn gyorsabb üldözői beközelíték, hogy futását gyorsíthassa elvető köpenyét, ezüst síkkal kivájt öltönyét, övét, mikről ellenei megismervén, kettőzött hévvel üldözték. Végre a mint egy folyón átgázolt, lába megsiklott, a vízbe esett és puskája megnedvesült. Ez eset annyira megzavarta, hogy mint később bevallá , szíve és lelke megfordult s erőtlen lett, mint száraz ág . . . annyira, hogy a mint egy pequeod-indián a folyótól nem messze megragadá, nem volt képes ellenállani, bár rendkívüli testi erővel és rettenthetlen bátorsággal birt. De, midőn fogolynak látá magát, fölébredett egész kevélysége, és mi, fejedelmi léleknagyság villámait látjuk abban, mit róla ugyanez időből beszélnek ellenségei. Ugyanis egy legelébb közeledő angol suhancz kérdéseire, miután mély megvetéssel nézett az ifjú arczába, kevélyen így válaszolt : te még gyermek vagy, nem értesz a hadügyekhez, küld bátyádat, vagy főnöködet, azzal beszédbe ereszkedem. Jóllehet többször megkinálok életével a törzséveli meghódolás feltéte alatt, de mindig megvetéssel utasitá vissza azt, s ellenkezett illyszerü ajánlatot tenni alattvalóinak; mert előre tudja, mint mondá , hogy közülök arra egy sem leend képes. A mint hitszegését, fenyegetéseit, hogy az angolokat házaikban akará megégetni,szemére hányák,nem tartotta érdemesnek igazolásra s válaszolá , hogy mások ép olly háborúra hajlók mint ő, és hogy : „róla többé hallani sem akar." Olly nemes, rendületlen lélek, olly hű ragaszkodás ügyéhez, barátaihoz . . . meghatott volna minden derék, nemes kebelt; de Canonchet indián volt; olly lény, ki iránt a háború kíméletet, az emberiség törvényt, a vallás szánalmat nem ismer... elitéltetett halálra. Utolsó szavai, mik a rege ajkain élnek, méltók valának magas lelkéhez. Midőn halálitéletét kimondák, megjegyezte : „hogy vele tökéletesen megelégedve van, mert igy elébb meghaland, mint szive ellágyult, vagy olly valamit mondhatott volna, mi hozzá nem méltó leendett." Az erősség bevétele s Canonchet kivégeztetése halálcsapás volt Fülöpre. Hasztalan kísérte meg haderő gyűjtés végett a mohaoki törzs fegyverre izgatását, mert bár természetes államférfiúi bölcsességgel birt , tervei a mivelt ellenség túlnyomó eszélyessége által meghiúsultak, és a fehérek hadtapasztaltságátóli félelem, megingatá a szomszéd törzsek határozottságát. A szerencsétlen főnök látta naponként fogyni küzd erejét, és elolvadni maga körül csapatait. Egy rész elcsábítatott a fehérek által, a más rész éhség, fáradalom, és szüntelen nyugtalanító támadások áldozata jön; elvétettek élelemszerei, szemei előtt hulltak el legjobb barátai, nagybátyja mellette lövetett le, nővére foglyul hurczoltatott, s egy gyors menekvéskor kényszerült nejét, és egyetlen fiát az ellenség kezeiben hagyni." Midőn romlása — mond a történész — így lassan-lassan elközelgetett, szenvedése nem rövidült, hanem növekedett, mert érzi, mit tesz : fogságban tudni gyermekét, elveszítni barátait, legyilkoltatni alattvalóit, eltépni rokonsági köteléket és megfosztani önmagát minden örömtől, mielőtt saját életével lakolna." Hogy csordultig legyen a balsors kelyhe , alattvalói össze *) A szerző azon nagy befolyásra czéloz, mellyel Francis jól birt, az utolsó, Angolhon és Amerika közti háborúban. Ő azon vad törzseknél volt, kik az angolok pártján állottak, s az amerikaiaknak igen sok kárt tett azáltal , hogy honfiait folytonosan ellenök ingerelte, mignem a Graenville melletti csatában megöletett. (Thomsons historical sketches of the late war.)