Vasárnapi Ujság – 1854
1854-08-06 / 23. szám - László vitéz. Vajda János 191. oldal / Költemények
191 hogyha ollyanná válna, mint Peti, neki adjunk? Azért csak mindig arra kérd, ne igyék, mert az ital teszi koldussá legtöbbjét a népnek, ha iszik, verekedik, ha verekedik, agyonüthet valakit, tömlöczbe viszik, s akkor aztán ott ül a szegény nő, rongyos, éhes gyermekeivel, és még csak segíteni sem akarják a gyilkos családját. — Az isten megmenti Pistát az illy bűntől, tekintetes keresztanyám ! — Azt is akarom, hogy mentse meg, mert különben nem adnám soha beleegyezésemet e házassághoz, ha ő nem lesz elég derék kérő számodra, itt a szomszéd Andris is, gondolom elég takaros legény. — • Oh Jézusom, nem kellene nekem más férj soha. — Nem is mondom én, csak ha Pista rosz lenne. — De Pista jó. — Mit tátod a szádat Magda — kiált a szobaleányra az asszony — mit lesed a szót, talán már újra pletykát akarsz csinálni? — Nem leiz én, csak dolgom volt itt. Várj nem akartál engem szeretni, megkeseritem az életedet — mondá Magda, s kisuhant az ajtón. — Ne légy szomorú Veron — kezdé újra az urné — nem azért mondám én, mintha az ugy volna, csak hogy tartsd vissza őt a mennyire birod a rosztól, mert hajlandósága van reá. És most menj leányaimhoz, már régen várnak. Veron felvidult az úri barátnők közt, kikkel már mint gyermekekkel megszokott volt játszani. Anyja dajkájok volt és mindig együtt jártatta a két úrgyermekekkel. Fel is ékítették már a „kis menyasszonyt" mint nevezni szokták, már ruháit és fejkötőit is előszámlálták. Mikor és hogy lesz a lakodalom, mint fogják őt búcsúztatni, mint fognak sírni, és csakugyan addig beszélt, mig sírni kezdett mind a három. II. — Veron! soha meg ne áldjon téged az Isten, ha elhagysz engem, megátkozlak, hogy még a hetedik maradékod se legyen boldog. — mondá Pista egy szombat estve a kisajtóban álló Veronnak. — Nem átkoz engem meg soha. — Azt hiszed nem, még akkor sem ha Andrisé leszesz ? — Nem leszek én soha az övé. v— Megkeserítette az én lelkemet már az a sok mendemonda, ugy is neki adom a fejem a bornak, ha veszni kell, legalább ne tudjam. — No hiszen csak akkor veszt el engem igazán. Tudom, azt az orosz Magda verte kednek a fejébe, hogy az asszony beszélt ne hagyjam kedet a korcsmába járni, mert abból soha se válik jó. Szó a mi szó, abban igaza volt és ked mégis mindig odajár. Hasztalan kérem ne tegye : azt gondolja, hogy ezt előbb utóbb meg nem tudják. De Magdó tette mindezt, mert ő nem bánja, ha iszik is, csak vegye el. — Mert Magdó szeret engem, te pedig nem szeretsz. — Szereti-e ? Azért sütött a kocsisnak is czipót. Csak azt gondolja, akkor megjárta az áprilist, ugyan de hogy is lehetne egy rosz korhely embert szeretni? — Nagyon uras lettél, te Veron! Hát hogy tudja a több paraszt asszony szeretni urát, a ki minden nap a korcsmában fetreng részegen. — Bizony nem is szereti azt egy sem, azt ked legjobban tudja. Vannak nagyobb vétkek a mit meg lehet bocsátani, mert véletlenül esik belé az ember, azt gondolom, de tudva vétkezni minden nap, hidje el ked, jóravaló lány nem tudja arczája bőrét lehúzni az ollyan emberről. — Hát csak nem szeretnél engem, ha én is részeges lennék ? — Nem talán — monda Veron s ugy megreszketett belé, mint búsfűz ágai az éjféli szellő rezgésétől. — De hát ne járjon a korcsmára, hogy az Isten áldja meg, mégis csak rosznak kell annak lenni, ha azt az anyám asszony és a tekintetes asszony is úgy ellenzi. — Mert anyád egészen meg urasodott már veled együtt. — De hát nem tudja kend azt megállani, ha azt akarja, hogy kedé legyek és ha szeret engem, — monda a kislány remegő hangon. — Azután nincs már mesze Demeter nap, azt mondta anyám, ha akkor nem fogja magát belekeverni az italba, hát megtarthatjuk a kézfogót — annyit csak megtehet értemi. — Talán hogy mindenütt azt pletykázza Magda, hogy ti parancsoltok nekem. — Tegye a mit akar, de én nem leszek kedé, én nem szomoritom meg anyámat, — s egy pár forró könycsep hullott a kék kötény székbe. — Nem — nem? No hát jó, isten velünk, ugy sem szerettél te engem soha, végré a legény — és nagy léptekkel indult a falu felé. — Pista! Halja kend. — Oh! nem hallgat rám, pedig meghalok nélküle. — Zokogott és kiáltani akart — De épen akkor jött András a szomszéd fia, Veron hát csak kötényébe rejté arczát s beindult , de András megszóktá őt: — Ne sirj Veron, Pistáé leszesz te azért. Lásd ollyanok vagyunk mi legények. Ha látjuk hogy szeret a lány, kötődünk vele, — de ha nem — akkor szenvedünk annyit, hogy csak az Isten a megmondhatója. — Lásd én is úgy vagyok. — Még csak az sem tudja, a kit szeretek, hogy imádkozom érette mindennap, hogy tegye az Isten boldoggá, adja annak kit szeret, pedig az nem én vagyok és ugy élek mint az kivánja, pedig tudom hogy rám sem ügyel. — Szegény Andris megérdemlenéked azt, de jobb hogy senki sem szereti, legalább nem búsitja szivét, — szolt Veron s felemelé bánatos kis fejét. Ekkor látá, mint fenyegeté Pista az utcza sarkán mind a két öklével. (Vége következik.) László vitéz. (Ballada.) I. Csörög a sarkantyú javában A királyi palotában. Szól a zene, messze harsog, Közbeközbe hangos tapsok. Ugy zajongnak, ugy tombolnak. — Talán csak nem hadakoznak ? — Kedvetelt magyar vitézek Magyar nőkkel tánczra keltek. — Mennyi erő, tűz a tánczban, Mennyi lehet a csatában ! Ellenséges nép, ha látja, Nem kerül velük csatára. — Annyi a kedv, hogy valóban Kevesebb is elég volna; De hogy is ne mulatnának : Semmi baja a hazának! Az a haza, — mert hisz annak Olly magas értelmet adnak! Mennyi a bitang, ki mondja : Haza az, hol jól van dolga. És ő nekik semmi bajuk Sok a pénzük, jó a boruk. És isznak gyöngyös pohárból : „Soká éljen Robert Károly! Csevegő ajk, beszédes szem Mindenfelé a teremben. — Piros kedv mindenki arczán, — Csak egy a ki néma — halvány. „Arczod halványodni látom, Mi bajod van, édes lányom? Mire figyelsz — hallgatózol — A zene olly hangosan szól!". . . *