Vasárnapi Ujság – 1854
1854-08-27 / 26. szám - A vakokról. Dienes L. 218. oldal / Értekezések; elmélkedések
219 búcsúkra, szentkutakhoz s a vidék minden helységeibe, kiáltozván keservesnél keservesebb énekeket utcza hosszant. Mivel pedig Péter egész testében gyenge, erőtlen, hervatag volt, hasonló egy örökös árnyékban tespedő növényhez, s nem birta volna meg a gyalog utazást, szerzett a vezető testvér egy taligát, a mellyben elhelyezkedett a vak koldus, hátra eresztett kalapjával, olly könyörületességre gerjeszté a bevándorlott falvak lakosait, hogy a taliga derekában zsákra rakták az isten áldását, a könyörületesség szelte szép karéj kenyereket, a mivel aztán estenkint majd egyik majd másik kurtakorcsmába beállítottak, s eladták a csaplárosnak — talán készpénzért? oh nem. Alamizsnakenyérért nem szoktak ollyan csaplárosok, kik még ezzel is nyerészkednek, pénzt adni, köszönje meg a koldus, ha egy ital pálinkát kap egy tarisznya össze koldult kenyérszeletekért, a melly ital annál bővebb szokott lenni, minél nagyobb tarisznyával méri a koldus az alamizsnakenyeret, mellyért becsületes földmivesek tenyerét törte az ekeszarva, s mellynek legnagyobb részét sertései elé szokott hinteni a vállalkozó csárdás, holott sok szorgalmas szűkölködő csillapíthatta volna azzal éhségét. És a vak koldus, ki édesanyjának túlhajtott szerencsétlen dajkálkodása miatt olly ügyetlen volt, hogy bőrkertyükhöz hasonló ügyetlen kezével az alamizsnául kapott krajczárt sem tudta megfogni és zsebre tenni, sem ruháját magára aggatni, csakhamar eltanulta vezető öccsétől az ivást, aki annál biztosabban bánt el a koldusjövedelemmel, minél nagyobb mámorba ringatta világtalan bátyját a pálinka butító szesze, s olly haladást tön a korhely életben, hogy már nem eléglé meg azt amit világtalan testvérétől csalt, hanem kedvező alkalommal a lopást is gyakorlatba vette, minek az lön szomorú következménye : hogy az ép vezető testvérből vált tolvaj börtönbe, a gyámoltalan vak koldus kórházba került, hol ugyanazon ülőhelyében gépszerüleg lemorzsolta a kirendelt imádságokat, felemészté kiszabott eledelét, mint egy csenevésző plánta, és a többi koldusok házi bohócza volt. Például, ha valamellyik felpálinkázott *) koldus társa, ingerkedésből megczibálta vagy megtaszította, ő az önvédelmi ösztönnél fogva egyet kanyarított maga körül, s arra ütött, akit legközelebb ért, és ha ez történetből nem az volt a kiháborgató, kamatostól visszaadta a nem kért kölcsönt, amiért szegény Pétert ki is nevették, be is vádolták a felügyelőnek, mint verekedőt; mire gyakran egy kis koplalás következett büntetésül, mi Péternek kétszeresen zokul esett, azért is hogy igazságtalanul büntetik, de kiváltképen azért, mert a vak minél butább, annál szenvedélyesebben szereti gyomrát. Illyen volt szegény vak koldus élete. A másik fiu Károly iparos kézművesek gyermeke volt. Ennek anyja is keservesen érezte a csapást, melly ártatlan kisdedjét érte. Hisz az áldott anyai sziv fájdalmához fogható nincs széles e föld kerekségén; mélyebben érzi az gyermeke baját, mint tulajdon szenvedéseit. De Károly anyja csakhamar jól látta, hogy siránkozással nem segít, arról gondolkodott tehát, hogy a bajt, amennyiben tehetségében áll, enyhítse. Eleinte több orvosnál megfordult világtalan gyermekével, kik mindnyájan kimondák, hogy a gyermek szemei orvosolhatlanok, mert az teljesen megvakult. Ezen urak egyike arra figyelmeztette a búsongó anyát, hogy iparkodjék annak idejében világtalan gyermekét a pesti vakok intézetébe juttatni, s amennyiben rövid idő alatt lehete, megmagyarázta neki, mi mindenfélét tanulnak ott a vak gyermekek. A szegény asszony, mind a mellett hogy igen derék férfiúnak ismerte az orvost, hitt is nem is szavainak, olly csudálatosnak tartá a miket tőle hallott, s a kételkedésnek az lett a következése, hogy egyszer csak felszedkezett, s férjével együtt felkeresték Pesten azt az intézetet, hol csupa vak gyermekeket tanitnak. Az igazgató ur engedelméből, ki szives volt őket maga vezérelni, s minden felől felvilágosítást adni, bejárták az egész intézetet. Épen ebéd után volt az idő. A vakoknak szabad órájok volt, s kiki tettszése szerint töltötte idejét. Képzelhetni mennyire álmélkodtak a mi vidéki látogatóink, látva milly bizton és bátran sétálnak ide s tova, milly jó kedvvel hintáz itt egy pár, milly ügyes testgyakorlatokat űz amott egynehány, csupa kedvtelésből, az arra rendelt oszlopokon, gerendákon, köteleken. Hát az a csoport amott a kertben mit csinál? Azok bizony kugliznak. Vak állítgatja a fabábukat, vakok dobják sorjában a tekét, és híjába feleselsz velük, mert a leesett fabábuk számát is épen olly biztosan megmondják hallás után, mint azt észreveszik, ha bármily csekélyen érinti a deszkafalat gurulás közben a teke, avagy hátulról visszafelé is eldönt vagy egy babát. (Aki ezen sorok tartalmában kételkedik, ott a vakok intézete a király utczában, tessék tulajdon szemeivel meggyőződnie.) Hanem ez mind csak mulatság, hát valami hasznos dolgokat nem tanulnak? Dehogy nem. Épen csengetnek. Ütött a tanóra. A csengetyű szavára mindegyik abban hagyja mulatságát, s ugy nyomulnak befelé azon a kis ajtón, olly bátran olly bizton megy kiki helyére az oskolában, mintha mindenkinek csak olly ép szeme volna mint a mienk. Egy a zongora mellett foglal helyet, s olly szívrehatólag zendül meg egyszerre a zongora és vak gyermekek buzgó éneke, hogy a látogatók szemébe forró könyek fakadnak. Ének és ima után műhelyekbe oszolnak a vakok, s az egyik már deszkát gyalul, a másik fűrészel, a harmadik kosarat vagy szakajtót fon, a leánykák pedig többnyire kötéssel és fonással foglalatoskodnak, s olly ügyesen és bízvást nyúlnak szerszámaikhoz, mintha jól látnák azokat. Az igazgató úr előszólított néhány serdültebb növendéket, kik vonó és fúvó szereken szép összehangzással játszanak el néhány zenedarabot. Azon könyveket is megmutatta, mellyeket a vakok magok nyomtatnak, s ujjaikkal olvassák. Nem kevésbbé álmélkodtak vidéki barátaink, midőn a vakok nehéz számvetéseket nagy gyorsasággal és hiba nélkül fejből megfejtettek, s a történetből földrajzból és természettanból tett kérdésekre okosan megfeleltek. Csak két vagy három hervatag fonnyadt testű ügyetlen gyermek volt az intézet növendékei között, kikről az igazgató azon megjegyzést tette, hogy szüleik semmiben sem gyakorolták, mielőtt az intézetbe jutottak, s nagy időbe és sok fáradságába kerül a tanítóknak, míg egy kis ügyességet fejthetnek ki tehetetlen ujjaikban. Ezúttal tanácsolta a vidéki szülőknek, hogy világtalan gyermekek kezébe minduntalan adjanak különbféle tárgyakat, — ne csak enni valót — például különbféle házi eszközöket, kést, kanalat, ollót, pénzt, borsót, kukoriczát, kisebb nagyobb kövecskéket, mindent jól tapogattassanak meg vele, és mondják meg hogy ez sima, gömbölyű lapos, hosszú, vékony, hegyes, éles, és mire való. A borsót vagy más e félét egyenként adják kezébe számlálva: egy, kettő, három, hogy egy úttal számolni is megtanuljon stb. Ezen útmutatást a szülök szorgalmasan követték, s midőn csakugyan az intézetbe került a gyermek, azt jegyezték meg róla, hogy szeret dolgozni, s kérték az igazgatót, hogy valami hasznos mesterségre taníttatná őt, mert úgymond ők szegény emberek, nem igen hagyhatnak gyermekekre vagyont, s jobb szeretnék, hogy munkával keresse élelmét, semhogy hegedűvel kéregessen. Az igazgató helyeselvén a szülök okoskodását, figyelemben tartá kívánságukat. Hat év múlva, mellyet az intézetben tölte, ugy került haza Károly mint becsületes kosárkötő mesterember, s otthon azonnal mesterségéhez fogott. Eleinte kíváncsiságból jöttek hozzá vásárolni, de rövid időnyire terjedt a vidéken, hogy Károly valóban jó munkát készít, s alig győzte a megrendelt kézi kosarakat, szekérkasokat, szakajtókat, méhköpüket (szalmából) s több eféléket elkészíteni. Fizetésül nem követelt készpénzt , gabonát, lisztet, szóval élelmiszereket is szívesen elfogadott, mert ő nem gazdagságra vágyódott, hanem élelmét óhajta tisztességes uton megszerezni, s örült a lelke, midőn szülői éléskamráját gazdagítható keresményével. Néha néha elővette hegedűjét,s ollyan vignótákat húzott rajta,hogy az egész család felvidult tőle. Kisebb testvéreit is oktatta mikor ráért azon tudományokban, mellyeket ő az intézetben hat év alatt tanult. Később megkedvelte apja mesterségét , aki kötélgyártó volt, s ha a kosárfonás megakadt, ollyan kötölékeket, s egyéb köteleket gyártott, hogy csakúgy megvették a vásáron mint édesapja művét. Ritka keresztelőt vagy disznótort laktak nélküle a faluban, s örültek ha elfogadta a meghívást, mert a mellett hogy igen tisztességes magaviseletű volt, mindig magával vitte kedves hegedűjét, s ollyan talpcsiklandó nótákat húzott az ifjúság nagy örömére, hogy néha * *) Nem ritkaság, hogy ollyan kisvárosi úgynevezett kórházak gyámoltjai, hová nem rendesen betegeket, hanem a város ügyefogyott nyomorékait szokták felvenni, kijárás közben szeszes italra tesznek szert, s jól ellátva térnek haza.