Vasárnapi Ujság – 1854
1854-03-19 / 3. szám - A legelső magyar komikus. Gyulai P. 20. oldal / Elbeszélesek
20 A legelső magyar komikus, GYULAI PÁL-tól. (Folytatása:) Az öreg úr ez előtt majdnem egy századdal 1761-ben született Székelyföldön, Háromszék Gidófalva nevű falujában. Szülei lófő székelyek voltak. A „lófő" alatt nem kell valami csodás dolgot érteni. Ez csak annyit tesz, hogy vitézlő emberek voltak, s lóval tettek szolgálatot az országnak, mint nemeseink. Büszke is volt az öreg ur nemes származására, s mindig ugy írta nevét: Gidófalvi Jancsó Pál. Most bizonyosan roszul esnék neki, ha látná, hogy mennyire kiment e szokás divatból, s most már névről alig lehet többé megismerni, ki a nemes ember, ki nem. A székely, legalább papiroson, egytől egyig nemes ember levén, mindig különbnek hitte magát a magyarnál. Az öreg ur is nagyobbra volt nemességével, mint bármelly magyar nemes. Valóban nagyobbra is lehetett, de más okon. Több volt ő a legtöbb magyar és székely nemesnél, mert művész volt, még pedig magyar művész. Szép czím ez mindenesetre, ha nem is épen boldog állapot. Az öreg úr nem volt valami csodagyermek. Elsőbb éveiben csak az a nevezetes történt rajta, hogy Pálnak keresztelték, mert makacs és mérges volt, el-elpáholták, s tizennégy éves korában egy tarisznyát akasztva nyakába, beküldötték a nagyenyedi kollegiumba , hogy legyen belőle ember. Az öreg úrból hat év alatt ember is lett, mert bajusza nőtt, s nemcsak olvasni tanult meg, hanem még diákul is. Még egyebet is tudott az öreg ur. Az egész tanodában senki sem birt annyit enni, mint ő, senki sem énekelt olly szépen, mint ő, és senki sem volt olly haragos, mint ő. Szép hangjáért mégis tisztelték az öreg urat : a tanári szék annak rendje szerint cantus praesesnek nevezte ki. Nagy buzgósággal járt el hivatalában. Ugy illett is neki abban a szép fekete tógában vezetni a diákságot a temetéseken, méltóságosan kinyújtott kezekkel verni a tactust, s énekelni olly szivből, hogy könnyei eredjenek meg. Az öreg ur énekével annyira megtudta inditani a sziveket, hogy midőn egyszer Szebenben egy főúrnak adta meg a végtisztességet, a szebeni magyar kálvinisták meghivták kántornak. Az öreg ur elfogadta a meghivást, bár nagyon nehezen esett neki megválni a tanároktól, kikre mindig haragudott, tanulótársaitól, kik mindig boszantották, a kollegiumi czipótól, melly jó volt ugyan, de egyszersmind olly kicsiny, hogy belőle soha sem ehetett eleget. Kántor lett hát az öreg úrból. Harsogott hangjától a kicsiny szebeni templom, s áhitattal fügöttek ajkain a hivők. Ha minden kántor olly szívből énekelne, mint az öreg úr énekelt, több volna a vallásos ember. Azt mondta ö mindig, hogy az ének az igazi imádság, s nemcsak mondta, hanem érezte is. Ő Szent Dáviddal együtt szenvedett, sirt, enyhült, s vele szenvedtek, sirtak, enyhültek hallgatói. Ki gondolta volna még ekkor, hogy az öreg úrból szinész lesz, ki az egész világot megnevetteti. De az öreg ur soha sem szégyelé sem egyik, sem másik hivatalát. Mindenütt igaz ember volt ő, szinpadon és orgona mellett. Lélekből és komolyan vett mindent. Mig a kántor énekén magukba szállottak az emberek és bűneiken bánkódtak, addig a szinész játékán bolondságaikat nevették ki. Mindenütt egy istent szolgált ő, mert a színház is templom, ha a költő és szinész igazi papja. Azonban az öreg ur nem sokáig volt kántor. Szeben szász város lévén, sehogy sem találta magát jól benne. Roszul izlelt neki a szászos koszt, visszatetszettek neki a bajusztalan szászok, a szőke és nagy kezű szász menyecskék, s az a hidri-hadri nyelv, mellyből egy szót sem értett. Haragunni kezdett az egész városra. Aztán valami semmiségért összeveszett a kurátorral is. Ez gorombáskodni kezdett vele. Azt mondotta, hogy jobban megerőlteti magát a versengésben, mint az énekben. „Bolond az ember!" — kiálta föl az öreg ur mérgesen, s másnap mindjárt visszament Enyedre diáknak. Ott vén diákoskodott egy darabig az öreg ur, mig egyszer meggondolta magát, s elment a vécsi uradalomba tiszttartónak. Hogy millyen gazda ember volt az öreg úr, sem ő nem beszélte nekem, sem mások. Csak annyit hallottam, hogy haragosnak elég haragos volt, s a fizetésében járó búzát, bort és sertést, nem igen adta el, hanem maga ette meg. Aztán mintha most is kántor volna, minden vasárnap elment a templomba, s olly hangosan és szépen énekelt, hogy a nép nem győzött eléggé csodálkozni, a kántor pedig eléggé boszankodni. Dicsekedett is a báró tiszttartójával. Azt beszélte, hogy Jancsó uram tiszttartónak ugyan rosz, de legjobb kántor az egész országban, hogy az isten akárhova tegye dolgát. Az 1792-ik év egy szép reggelén gabonát szállított az öreg ur Kolozsvárra. Rosz kedve volt, haragudott az egész világra, különösen kocsisára, ki leitta magát. Midőn kiindult az utczára egy Sáska nevü ember jött vele szembe , ki egész sáska módon nyakába ugrott. Régi barátja, tanulótársa volt. Az öreg urnak jó kedve kerekedett, bement vele egy kurta korcsmába , s bor mellett rettenetesen elbusulta magát. De mélyen gondolkozóba esett, midőn Sáska elbeszélte, hogy miben töri ő a fejét, s vele együtt a Fejér testvérek, meg aztán Ivócsi, Koncz, Verestói, kik mindnyájan derék nemes emberek. Azt akarják, hogy magyar színházat állítsanak, és színészekké legyenek. Már Magyarországon gr. Ráday igazgatása alatt Kelemen megalakította az első színész-társaságot. Illő, hogy Erdély is tegye meg a magáét, sőt túltegyen rajta. Elbeszélte, hogy a magyarnak mint nincs semmiféle művészete, szép nyelve milly miveletlen, mint szorul ki a miveltebb körökből, s hogy a nemes embernek, valamint a lófő székelynek is, nemcsak karddal és lóval kell védeni a hazát, hanem szívvel és észszel is. Elbeszélte, hogy már maholnap oda jutunk, midőn a büszke magyar név szégyen lesz, mert nem tudunk egyebet, mint aljasodni és kérkedni vele. Elbeszélte, hogy ők néhányan összebeszéltek magyar színészetet teremteni, az a színészet pedig nem afféle komédia, hanem művészet, melly szivet nemesit és nyelvet művel, s ő, ha belőle jó szinész válhatnék, nem cserélne akármelly alispánnal, s az ő Palkó barátja is jobban tenné, hogy mig a rest béresekre pazarolja szép hangját, hozzájok állana, s a közönségnek énekelne. Illy ügyért bukni is dicsőség, szenvedni is öröm. Még több effélét beszélt Sáska, és sokkal meghatóbban, mint én el tudnám mondani, mert a régi magyar irodalom és művészet embereiben nemcsak a kitartás volt több, mint mostaniakban, de a lelkesülés is. Az öreg úr nagy figyelemmel hallgatta mindezt, ivott és sírt, közbe-közbe felsóhajtván : „ejnye barátom!" De minthogy ő mindent megfontolva cselekedett, itt is előbb végére akart járni a dolognak. Elment barátjával azon házhoz, hol az első magyar színpad készült. Nagy rendetlenség volt : mig egyik szobában fúrtak faragtak, addig a másikban folyt a próba a „Titkos ellenzés" czímű darabból. Az öreg ur végignézte a próbát, megdicsért mindenkit, s ráadásul, miután szépen megkérték, elénekelt egy kedvelt világi nótát. Nagy tapsot aratott, a férfiak kezét szorították, a szép színésznők bókokat mondottak neki, ő pedig jó kedvében olly nagyot nevetett, mint a midőn cantus praesesnek nevezték ki. Fejér, az igazgató, mindjárt elelhitta ebédre. Jó kolozsvári káposztát tettek eléje, rózsamáli bort töltöttek poharába, tréfákkal fűszerezték minden falatját. Jó kedvök volt, emlegették a hazát és a szép asszonyokat, éltették a süllyedő magyar nyelvet, ittak a megszületendő magyar színészet egészségére. Az öreg urnak nagyon megtetszett ez az élet, s midőn délután félre vágott kalappal, dudorászva haza ment, s kocsisa kérdé tőle : hát uram mikor indulunk? nyakon ütötte és így szólott : „induljon a ló!" Levelet intézett a báróhoz, mellyben megirta, hogy küldi vissza a kocsist, kit a báró vágasson meg kétszer, mert jövet részeg volt, menet is bizonyosan az lesz; küldi a szekeret minden hiba nélkül, ő maga is haza menne, de actor lett belőle. Ezután hosszan bele irta azt is, mit bor mellett Sáska beszélt neki a hazáról, nyelvről és szinészetről, hogy lássák : nem hijába hagyja ő oda tisztességes állomását. E percz óta az öreg ur, ki épen harminczegyedik évét tölté be, szinész volt. Mint első tenorista kezdett szerepelni. De ki írja le fájdalmát, midőn mihelyt szinpadra lépett, elkezdett a közönség rajta nevetni. Éneke ugyan elég szép volt, de arcza, mozdulata is egész magatartásában valami ollyan volt, mi mosolyt idézett elő. Még próbát tett egy párszor az öreg ur, de a nevetés, hol