Vasárnapi Ujság – 1854
1854-10-08 / 32. szám - Faültetésről. Császár 272. oldal / Ipar-; müvészet-; gazdászat-; természettudomány - Helynevek magyarázója (Szamárhegy). N-k 272. oldal / Táj- és népismertetések; utirajzok
Helynevek magyarázója. Esztergomtól egy óra járásnyira lefelé a Duna mentiben van egy hegy, mellynek csúcsán egy kereszt áll, e hegy neve „Szamárhegy". Elneveztetési története következő : Midőn a török járom szép hazánk vidékeit s fővárosát nyomta, Esztergom tájékán egy maroknyi magyar sereg családostul ezen hegysor közti völgyben magát vitézül tartotta, s a törökökkel majdnem naponkint a fent nevezett hegy szorosánál ütközött, a véres csaták emlékéül még maiglan is a hegy tövén levő csárdát „Basarcznak" (Basaharcznak) nevezik. A sok csatában a magyar gyengült, a török pedig dühösödvén, hogy illy maroknyi népen nem győz, napról napra összébb szorította a kört, mellyen ezen vitéz csapat tanyázott, s a szegények már már kifáradtak, marháikból kifogytak s annyira megszorultak, hogy a nők, míg férjeik a törökökkel harczoltak, kénytelenek voltak az ekét húzni s szántani. Vezérök, ki a hegy csúcsáról a törökök mozdulásaira figyelt, látván a völgyben szegény nemzetét kínlódni, felfohászkodott Istenhez, s a hegy könyörületességéhez folyamodván, ezen szókra fakadt : „Szólj már hegy, s mond meg milly nagy sanyaruságunk". Környezete, ki ezen szivreható buzgó szókat hallá, „Szamár hegy"-nek keresztelte. Az idők eltörülték a nemzet akkori fájdalmát, a hegy keresztelése is feledékenységbe jött s a köznép most már csak röviden „Szamárhegynek" nevezi. A keresztről azt mondják, hogy midőn Buda várát a töröktől viszszavették, egy vitéz a hirrel az esztergomi várkapitányhoz küldetett, ki eltévesztvén az utat, a hegy csúcsára ért, s minthogy már sötét volt, nem tudván milly veszélyes helyen jár, lovát sarkantyúzta s egyenesen a Dunába ugrott vele, mellyből azonban szerencsésen kiúszván, megmentése jeléül e keresztet csináltatá. Igy szól az esztergomi népmonda: N.k. Faültetésről. A közelebb mult juniusban néhány dunántuli megyét utazván keresztül , örömmel tapasztaláta, hogy nemcsak az utak készitése vagy javitása és folytonos fentartása van több vidéken munkába véve, de több helyütt megkezdték már a felárkolt utak mindkét oldalát fákkal is kiültetni. Sokszor volt már szó a faültetésről hazánkban, s így, midőn e tárgyat itt ismét szóba hozom, igen jól tudom, hogy semmi újat nem mondok. Gyakran ajánlották azt hirneves, igen jó gazdák szóval is, írással is, nemcsak, de példával is. Azonban mind hiába! A legtöbb ember vállvonatva mondá : „Atyáink nem ültettek, minek ültetnénk hát mi is ? ők el tudtak a nélkül lenni, ellehetünk mi is." Igy szokott felelni a tudatlanság, melly ellen, egy hires német iró szerint, magok az istenek is hiába küzdenek; és a lustaság, e termékeny anyja a nyomornak; a legtöbbeknél pedig mind a kettő; és hagyják üresen házuk és helységök körül a többnyire haszontalanul heverő tért, melly fával beültetve, nemcsak kellemes és jótékony árnyékkal kedveskednék , hanem tüzelő galyákat avagy gyümölcsöt is adna, következőleg kézzelfogható hasznot hajtana. Azt hisszük a legtöbben, s talán nem is tévedünk e hitünkben , hogy a falusi néppel közvetlen érintkezésben levő lelkész urak és jegyzők tehetnének e részben legtöbbet. És csakugyan vannak dicséretre méltó egyes, ritka példák, mellyek a folytonos oktatás, férfias kitürés, méginkább pedig a nemes példaadás által, e részben a legszebb sírkert mutatják. De a mellett, hogy sok lelkész és jegyző maga sem ért s nem is tesz semmit: hánynak feneklik meg türelme, hánynak akad fenn legjobb szándéka zátonyán a megrögzött előitéletes tunyaság és butaságnak. Azonban nem kell kétségbe esnünk. Bár lassan, de a nép millióinak felvilágosodása, rendszeres nevelés nélkül is, egyre halad, naponkint terjed. Sokára, de végre mégis eljut a műveletlen falusi gazda józan esze is oda, hogy saját hasznát belátva , utánozni iparkodjék a jót, mit másoknál tapasztal. Azt mindazáltal hajlandó vagyok hinni, hogy a faültetésre nézve, mellynél minden év visszahozhatatlan veszteség, némi kényszerítéssel hamarább lehetne czélt érni a legtöbb helyütt. Az illy kényszerítés módjai fölötte különbözők lehetnek, s legjobb is volna annak meghatározását a falu elöljáróira bízni. Egyet, mellyben én a józan észnek ritka nyilatkozatát látom, nem lesz talán fölösleges itt megemlítnem. Midőn 1845-ben a Vág völgyét beutazám, Beczkón felül fekvő, a hasonnevű uradalomhoz tartozó Krivoszud (görbe ítélet) nevű falura különösen figyelmeztetett azon megyéből való útitársam. E különben hegyes völgyes vidékre telepitett helység lakói, mind a mellett is, hogy határuk fölötte sovány, mint útitársam mondá, meglehetősen birják magokat, s jövedelmök legnagyobb részét a máktermesztésből és gyümölcstenyésztésből veszik. De van is gondjuk a faültetésre és nemesítésre! Azon kivül t. i., hogy minden gazdaember maga is szorgalmasan ülteti és nemesíti fáit : a krivoszudi község pásztorul csak olly egyént fogad fel, ki a gyümölcsfaoltáshoz jól ért. Felfogadtatásakor kötelességévé tétetik a pásztornak, hogy a határban mindenfelé oltogasson, s midőn szolgálati esztendeje kitelt: tartozik kimutatni, milly sükerrel teljesítette kötelessége ezen részét? s nem is kapja ki megalkudott bére egy részét mindaddig, mig önkeze által nemesitett bizonyos számú oltványokat ki nem jelöl. A gazdák, kiknek földein nemesitett, minden megfogant oltványért néhány garassal külön jutalmazzák meg ötöt illyenkor. Illy okosan, illy utánzásra méltólag cselekesznek a derék krivoszudiak s mint természetes is, nincs az egész Vágvize mentében helység, mellynek annyi és olly szép gyümölcse volna, mint ö nekik. Hogy e dicséretes szokás több más községnél is divatba jöjjön, ahol semmi sem kell egyéb jóakaratnál*. E jóakarat pedig sem pénzbe, sem fáradságba, sem idő vesztésbe nem kerül; mert a pásztor, kire annak megtestesitése bízatnék, azon időt, mellyet a faoltásra vagy szemzésre forditna, különben is elheverészi! S minő szép volna, ha 5 —10 esztendő múlva, a helység körül, egészen észrevétlenül, szép gyümölcsös erdő keletkeznék ! Azonban, hogy a pásztor nemesíthessen, előbb ki kellene ültetni a vadonczokat, vagyis a fiatal vadfákat. Ott, hol hegyes, vagy különben erdős a határ, könnyen lehetne segítni az ültetésen is azáltal, hogy szinte a pásztorra bízatnék a vadonczoknak legalább kiásatása, avagy elültetése is; de hiszen van minden helységben számos olly legényke, ki késő ősszel, minden házi vagy mezei munkamulasztás nélkül, végezhetné a vadonezok kiásását és kiültetését. — Róna s általában erdőtlen vidéken, hol fa nincs, következőleg vadgyümölcsfa csemeték sem kaphatók illy könnyű szerrel : magról kellene nevelni a vadonezokat; mi egyébiránt szinte nem kerülne nagy munkába és költségbe, főleg, ha némi csekély fáradsági dij mellett, az a falu mesterének vagy jegyzőjének tétetnék kötelességévé. Nem tudom, egyéb kényszeritési módokat lehetne-e nagyobb sikerrel alkalmazni, de azt tudom, hogy részint némi — hacsak erkölcsi — büntetés által is, részint a szorgalmasabbak számára kitüzendett, csekély jutalmak által sokat lehetne e részben, kivált a fiatalabb nemzedék által kivinni, mellynél a legvastagabb önzés azon kifogása sem állhat meg, hogy „ö nem éli meg fáradsága gyümölcsét!" mivel ha sóhederkorában szorittatik faültetésre és nemesítésre , igenis biztos kilátása van arra, hogy legszebb férfikorában nemcsak látni, de élvezni is fogja mulatságos fáradozásának gazdag gyümölcsét. Láttam én Lucca vidékén, Olaszországban, 80 éves aggastyánt, ki olajfa-ligetében a kiveszett fák helyett fiatal csemetéket ültetett. Kérdésemre, hogy mit vesződik illy öreg korában olly fiatal fák ültetésével, a tiszteletre méltó ősz így válaszolt : „Még az is meglehet, uram, hogy magam is szedhetem gyümölcsét; de ha előbb megtalálnék halni, van fiam, vannak unokáim; s végre, ha azok nem volnának is, vannak emberek, s igy semmikép sem vesz kárba fáradságom." Vajha az olasz földmivelő e nemes gondolkodását átolthatnám hazám minden gazdájába! De talán a haszon kézzelfoghatósága legékesebb ösztönül szolgálhatna a faültetés és nemesítés általános behozására köznépünknél is? Hiába olly korban élünk, mellyben a polgárisodás terjedése szükségeket teremt, mellyeket apáink nem ismerének. S e szükségek pótlására új, eddig szinte nem ismert forrásokról kell gondoskodniok földmivelő gazdáinknak is. E források egyike a szép és nemes gyümölcs termesztésében ön-