Vasárnapi Ujság – 1854

1854-11-05 / 36. szám - Az avar vezér. Jókai 310. oldal / Elbeszélesek

311 hogy illyen hamar el kell neki halni, a nélkül, hogy vagy egyet előre elküldh­etett volna ezek közül a derék urak közül. Ekkor egy közülök papirost vett maga elé s kérdezni kezdé : — Te vagy-e azon szökevény rabszolga, a ki büntetése helyét mult évben engedelem nélkül elhagyá. Valót mondj, ne hazudj. — Ne fáraszd magad a kérdezéssel moszkó! felett Balkár, majd én elmondom, mit csináltam . Szibériában megöltem az őrt, a­ki felvigyázott rám, s meggyújtottam a kaszárnyában a kénkövet, mellyet nekem kellett oda hordani. Ott fáladt egy tiszt és tíz közlegény. Itthon elvágtam a fejét tizenkét kozák­nak, a­ki elfogatásomra volt kiküld­ve s átfutottam Dániel bey­hez; ötszáz emberemmel elpusztítottam a veletek szövetséges azer és kumük nép alaiból huszonötöt, a moszkok gyermekeit a tűzbe hánytam lábaiknál fogva, s a kezembe került katoná­kat százával akasztattam fel az utféli fákra. . . . — Hallgass! kiálta rá az elébb szólott főtiszt. Mit nagyob­bítod bűneidet? — Azért, hogy könnyebben átessetek a halálitéleten, s ne gondolkozzatok sokáig rajta. Erre egy ősz, roskatag tábornok emelé fel szarvasbőr kez­tyűs kezét intőleg : k­i Hallgass fogoly. Nem tudod-e, hogy az orosz biroda­lomban nincs halálbüntetés, Oroszországban nem ítélnek el halálra senkit. Azután összedugták a főtisztek fejeiket s sokáig tanakod­tak egymás közt, mialatt egy veresképü kövér tiszt gyakran odalépett a béghez s figyelmesen nézegette arczát. A bég igen szerette volna főbe üthetni ezt az embert, mit bámul an­­nyit reá. Végre megegyeztek az ítéletben, s a legelébb szóló férfi tu­datá azt vele. — Hallod e fogoly, azon számtalan bűntett, mellyet elkö­vettél, bármelly más országban halálodat vonná maga után; de hogy ne mondhassák azt az idegen népek, hogy az oroszok barbárok , azért a halálitélet nálunk el van törölve; ennélfogva köszönd a nagy Iván czárnak, ki a halálbüntetést eltörölte, hogy ezúttal nem kapsz büntetésül egyebet háromezer kan­tsuka ütésnél. Háromezer kantsuka ütés! Egy is elég belőle, hogy érzékeny ember szíve halálra bor­zadjon tőle, háromezer alatt nem egy ember, de egy bivaly, egy elefánt kiadja páráját! Ez annyit tesz, mint nem egy csa­pástól , hanem háromezertől halni meg; megöletni és újra életre kínoztatni és újra megöletni; nem egy perez alatt, hanem órákig gyilkoltatni meg. Balkár bég jól tudta, mi vár reá! No már most, gondolá magában, ha ezt meghallja Dániel beg, majd csak elhiszi, hogy nem voltam orosz kém. Ekkor ismét előállt az a vörös ember, a­kinek úgy szere­tett volna a képére mászni s hosszasan beszélt azzal az ősz rok­kant tábornokkal, mire mind a ketten odaléptek hozzá s a tá­bornok szólt. — Lássad te gonosz ember, ez a te testvéred, Gyáma bég, most a magas czár hadseregében nagy rangú vitéz; ki te reád , érdemetlenre még most is emlékezik s tégedet nem szűnt meg szeretni, daczára annak, hogy te gaz lázzadó vagy. Mondsza, ha ő került volna a tieitek kezébe, mit tettél volna te ? — Levágtam volna a fejét, viszonz a Balkár, hosszas gon­dolkozás nélkül. — Te azt tetted volna, gonosztevő barbár, ezt tudtam, mielőtt feleltél; ő pedig íme kegyelmet kért számodra és azt megnyeré. Az ő iránta való tekintetből, minthogy az ő érde­metlen testvére vagy, azon rendkívüli kegyelemben részesülsz, hogy az első tizenkét ütést fejedre kapod. Ez azt jelenti, hogy illyenkor egy, vagy két ütés rendesen a halántékot, vagy a fejlágyát éri, s az ember rögtön meghal bele s legalább a többi két ezer kilenczszáz nyolczvannyolczat holtteste nem érzi. Balkár bég szépen megköszönte a kegyelmet s csak azt sajnálta magában, hogy Dániel beg nem fogja látni, hogy halt meg ő. Történt azonban ez alatt, hogy mig Balkár bég a maga ötszáz emberével, mint a vak darázs belerontott az orosz figyelő seregbe, az alatt, ezeknek figyelme mind rá levén vonva, Dá­niel beg hirtelen egyesült Samyl seregeivel s tizenötezer lovas­sal kirontottak a hegyek közül, áttörték a vonalakat, végig pusztították a Kabardát s mire a moszkok magukhoz tértek az első ijedségből, ők már akkor ismét régen hegyeik között vol­tak kétezer fogollyal, kik közt két tábornok s számtalan gu­lyákkal, miket az orosz telepekről elhajtottak, s a legkívánato­sabb lőszer-zsákmán­nyal. Dániel beg nem is késett rögtön megizenni a Kizliárban levő tábornokoknak, hogy ha csak egy fogoly cserkesznek a haja­szálát meggörbítik is, ő pyramist rakar a határon az orosz fog­lyok koponyáiból, Balkár béggel pedig ugy lássák, hogy mi­ként bánnak ? miszerint ő két orosz főtisztet tart kezei között s minden bántást, a­mit a bégen elkövettek, duplán fizet vissza. Ez egy kis akadály volt a kimondott kantsukák kifizetésé­ben. A cserkészek épen ollyan jól agyon tudnak valakit verni korbác­csal, csak hogy épen nem számlálják az ütést s hasonló mulatságnak nem­ lehete kitenni a fogoly oroszokat. Sőt inkább igen ajánlatos volt, hogy kicseréljék őket a fo­goly cserkeszekért. Ennél semmi sem lehet természetesebb. Rögtön el is küldötték követeiket Samyl táborába s meg­alkuvának vele, hogy foglyaikat egymásnak kölcsönösen vis­­szaadják. Ebben megegyeztek, alá is írták az egyezséget. De hát ez a dühös ördög bég csak úgy elmenjen szabadon ? Hát ez akármikor vissza­jöhessen ismét tűzzel vassal a mosz­kokra, mikor most megkötözve, meglánczolva kezeik között van , és ők ismét felszabadítsák őt maguk ellen? Ez nagy gond volt. Gyáma bég segített rajta. Mikor már bizonyos volt, hogy a foglyokat ki kell cse­rélni, leszállt Balkár béghez a börtönbe s úgy tett, mintha kényezne fölötte. — Testvér, testvér, szólt Balkárhoz, de kár volt illy útra jutnod, rabló vagy, és mint rabló fogsz elveszni. — Vessz el te, mint nagyságos úr. — Sajnállak, nagyon sajnállak. Tudod hogy szerettelek mindig. — Engem ne is szeress, és én nem is tudok semmit. Én csak annyit tudok, hogy atyám csontjait a vízbe hánytátok. — Az hazugság; pompás mauzoleumot épitettünk neki. Meg fogom neked mutatni. Látni fogod. — De öcsém, nem látok én akkor, a­hogy engem a sírba fognak szállítani. — Ne félj, nem ölnek meg. Az én közbejárulásomnak si­került meglágyítani a vezérek szívét. Nem csak életben ma­radsz, de szabadon bocsáttatol, ha megesküszöl rá, hogy soha az oroszok ellen fegyvert többé nem fogsz. — Az élő Istent bántanám meg illyen hazugsággal, hogy lehetne az, hogy én éljek és ne harczoljak az orosz ellen, az annyi volna, mint megígérni, hogy élek és nem lélekzem. Te­gyétek, hogy meghaljak, mert él a lelkem, hogy a­mig meg nem haltam, ellenségetek vagyok. — Szelek ellen harczolsz, jó bátya; mikor a tenger dagad, ki volna ollyan bolond, hogy neki állna lapáttal visszahányni azt medrébe. Ne tarts te engem népünk árulójának; én csak meghajoltam az omló ár előtt s iparkodtam szegény népünk és hatalmas urai közt közbenjáró lenni. Haszontalan minden el­lenállás. Dániel bey, ki téged maga előtt küldött, mind egy­lábig elveszté seregét a csatában, midőn segélyedre akart jönni. Samyl be van kerítve dargoi várában s vagy éhen vesz ott, vagy elpusztul, nincs a ki ellentálljon többé; mit akarhatnak az egyes töredékek, ha a vezéreknek vége; azt akarod-e, hogy egyik határból a másikba űzzenek, mint kóborló zsiványt, kit maga a föld népe kiszolgáltat üldözőinek; vesd el a kardot bátya, nem érdemes e faj, hogy érte feláldozd önmagad. Téged az avaroknál nem ért meg senki, a csecsencz pedig végsőt vo­naglik most.

Next