Vasárnapi Ujság – 1854

1854-12-17 / 42. szám - A hang. Argay 380. oldal / Fontosabb apró czikkek - Kemenesalji rosz népszokások. E. Illés P. 380. oldal / Táj- és népismertetések; utirajzok

380 további fejlődésünknek. Ha széttekintünk magunk körül, számtalan olly mesterséges készítményeket pillantunk meg, mellyek mind megannyi bizonyságai az ember ügyességének s bámulnunk kell különösen azon találékonyságon, mellyet e sokféle tárgyak alkalmazásában tanúsít, és saját czéljai elérésére mint tudja azokat felhasználni. De a megszokott­ság közönyössé tesz bennünket, és mi hidegen megyünk el majdnem minden pillanatban olly tárgyak mellett, mellyek remekei az emberi ész­nek, s mellyek tökéletesitésére évezredek kívántattak. Igaz ugyan, mikép mi már legkevésbé sem bámulunk a szék, tükör, óra, sem semminemű olly tárgy látásán, melly hajlékunkat lakhatóvá és kényelmessé, életünket pedig tűrhetővé sőt kellemessé teszi. De ha meggondolnék, mennyi erő­ és észmegfeszités, mennyi idő kívántatott arra, hogy e tárgyak fel­találtassanak és a tökéletesség e fokára emeltessenek ; ha meggon­dolnék , hogy csupán egy ház építésére például milly tömérdek olly mesterség vétetik igénybe, mellyet számtalan évek hosszú során át sok ezer ember vihetett csak oda, hol jelenleg van; ha mindezt meggon­dolnék : minden egyes tárgy méltán bámulatra ragadna bennünket, és hálára indítna azok iránt, kik feltalálták, tökéletesítették és reánk átszállították. Az első emberek természetesen semmiféle szerszámot sem ismertek, készítményről fogalmuk sem volt. Mert hogy a föld termékeit czéljaink­h­oz képest átalakítsuk és idomítsuk, arra bizonyos fejlettség és tapaszta­lás által szerzett ügyesség szükséges, mel­lyel az első emberek nem bír­hattak. Eleinte tehát a földön csak nyers termékek voltak, mellyeket feldolgozni és saját hasznára fordítani csak később tanult meg az ember. Hanem a szükség — e legnagyobb mester — mindjárt kezdetben mun­kálkodásra kényszeríté az embereket, s midőn végre a nyers termékek­kel csupán be nem érték, kénytelenek voltak állapotjuk javításán gon­dolkodni, mi különféle találmányokra vezetett. Igen sok találmány a véletlenség műve. Meg vagyunk ugyan­is győződve a­felől, hogy a leghasznosb és legszükségesb tárgyak feltalálói többnyire igen egyszerű, sőt tanulatlan emberek voltak, kik csupán bi­zonyos kedvező körülmények ös­szetalálkozása által, gyakran öntudat­lanul tettek némelly uj felfedezést­ s jutottak valamelly találmány birto­kába. A legtöbb találmány azonban mély gondolkodás és hosszas gya­korlat eredménye. Sőt azt is bizonyossággal állithatjuk, mikép a talál­mányok gyakorlati alkalmazását és átvitelét az életbe, csak éleselméjű s mély gondolkodású főknek köszönhetjük. A legrégibb korban a chi­naiak, az aegyptusiak és phüniciabeliek tüntették ki magukat nevezetes találmányaik által. A középkorban, de különösen a 16-ik és 17-ik szá­zadban legnevezetesbek e tekintetben a németek és olaszok. A legújabb korban pedig az angolok, a francziák és amerikaiak azok, kik nagyszerű találmányaik által lettek híresekké. Igen sok jeles tárgynak, különösen sok hasznos eszköznek és nél­külözhetlenné vált gépnek feltalálóját nem is ismerjük, sem feltaláltatá­suk idejét meg nem mondhatjuk. Mert a mesés őskorból reánk szállott tudósítások némelly találmányokról olly áthatlan homályba vannak burkolva, hogy még eddig nem sikerült a költöttet a valótól megkülön­böztetni. Ki volna például képes az eke, a sarló, a fürész, a fogó, a fúró, az emeltyű és csavar, a vitorla és horgony, a járom és gyeplő, és több illy jeles, nélkülözhetlen eszközök és műszerek feltalálóit biztosan meg­nevezni vagy feltaláltatásuk idejét meghatározni; ámbár egyikről másik­ról itt ott a régi népek történeteiben szó van, sőt olvassuk, hogy ezt ez az isten, amazt megint más isten találta fel és ajándékozta meg vele az embereket. De épen ezért semmit sem tudunk róluk. De mi azért nem rettenünk vis­sza! hanem mielőtt az ismeretesb és legfontosb találmányokra térnénk, megkísértjük általános vonásokban olly rajzot adni, melly az emberiség mivelődésének első lépcsőin keresz­tül oda vezessen bennünket, hol biztos a kútfők nyomán haladva, a talál­mányok történetét csalhatlan adatokkal támogathatjuk. Feladatunk lesz tehát, megmutatni az utat, melyen a mindig töké­letesedő emberi-nem kezdettől fogva haladt. Ez utat pedig a találmá­nyok története legvilágosabban mutatja ki, ez az ariadnei fonal, melly a tömkelegből kivezet. Mert a találmányok és felfedezések az emberi szel­lem nyilatkozatai és időszakonkénti fejlődésének határpontjai, mellyek biztos mutatókul szolgálnak, hogy az emberi­ nem miveltségi állapotát minden időszakban meglehetős pontossággal meg lehessen határozni. (Folytatjuk.) romféle hangot a legszerencsésebben egyesíti. A gyermekek ezen zenére alkalmatlanok, éneklésükben lélek nincs. Épen úgy nincs beszéd­hangjukban semmi nyomat (accentus); ők kiálta­nak , de nem hangoztatnak; valamint mulatságuk semmi tüzet nem árul el, épen ugy kevés nyomat fekszik hangjukban. A gyermek mindaddig egyhangú beszéddel fog birni, mig a szen­vedélyek fel nem ébrednek keblében. Épen azért ne adassék a gyermeknek ugy a szomorú­ mint vígjátékokban semmi szerep, miután ugy hiszem, a gyermeket nem akarjuk szavalni tanítani. Ö nem bir azon tehetséggel, hogy hangnyomatot adjon beszédének, miután olly érzelemnek összefüggését és kifejezését melylyel még soha nem birt, felfogni nem képes. Szoktattassék a gyermek összefüggésben és világosan be­szélni, jól tagolni, minden eztezéma nélkül helyesen kimondani a szavakat, hangnyomatot ismerni és követni, mert a nyelvtan és versmérték megkívánja a világos beszédet, de nem erősebben mint szükség, melly általános hibában leginkább iskolákban növekedő gyermekek sintenek. Csak soha valami feleslegest! Ugy az éneknél is. Hangjának tisztának, hajlékonynak és teljes­nek kell lenni, füle könnyen szokja meg az ütenyt (tactus) és öszhangot (harmónia), egyebet semmit. Festői és szini zene nem tartozik korához. Én még azt sem óhajtom, hogy a szöveget (textus) énekelje. Ha szöveget akar énekelni, magam csinálok kora érdekeltségéhez mért dalokat, mellyek olly egyszerűek lesznek mint fogalma. Képzelhető, hogy nem fogok sietni növendékemmel a hangjegyek olvasását taní­tani nehogy elhamarkodjam a betűk ismeretét vele megismer­tetni. Meg akarom tehát agy velejét minden kínzó megfeszítésektől kímélni. Argay. A h­a 11 g. (Rousseau : Emil.) Az ember háromféle hanggal bír, ugyanis beszélő vagy artikulált, éneklő vagy melódiái, kifejező vagy pathetikai hang­gal, melly a szenvedélyek szavául szolgál s melly az éneket és beszédet lelkesíti. A hangnak e három alakját a gyermek is birja, épen olly jól mint a felnőtt, csak hogy ugy egyesíteni nem tudja. Mint mi ugy nevet, lármázik, panaszolkodik, felkiált és sóhajt; csak hogy nem érti változatosságát az egyiknek a másik kettővel egybekötni. A legjobb zene az, melly ezen há­­ remwifs-alji rész népszokások. Itt a kemenesi tájon ketten vagyunk , kik a nem irigyletes magyar írói sorsban élünk: a költész Szelestey László és csekélységem, — ő Szent-Ivánfán, izlésteljes uj kastélyában és uri jollétben, én Dömölkön, igény­telen ó paplakomban és tisztességes középsorsban, — mindenikünk vidé­ken, messze a hon fővárosától, messze a nemzeti irók nyájas seregétől. Bizony szép dolog irónak városon lakni, kivált Buda-Pesten és ollyan sans souci (gond s­zú nélküli életben.*) Mert ő ott talál magához hason­lókat, kikkel kedvére társaloghat. Ott tárulnak fel előtte minden szak­beli tudományok kutforrásai és a könyvírásnak segéd­eszközei. Ott van a szellemek fiainak legtisztább éltető lég, — tiszta a földi salakoktól, mellyekkel falusi lakásban nem érintkezni lehetetlen. Ott van többféle egyesülete is az íróknak, mellyekhez mi vidékiek nem járulhatunk. Ott merülnek fel időnként műkedvelő Maecenások és Maecenás-nők, kik a jeles irókat tisztelik , és műveiket holtuk után is kedves emlékül birni vágynak. Egyszersmind ott van a nagy könyvvásár, és a tűzpont, melly­nél csak a közel állók melegesznek. Mi kemenesi irók (fájdalom) mind e sok szép előnyökből kizárva, vidéken lakunk. — Aztán mindkettőnkre mostan borult olly gyászeset, mellyben egyedül az irói tárgyak nyujtnak szórakozást; a midőn Sz. ur erényes hitesét, én viszont egyetlen leányo­mat (három gyermek anyját) kinek nevelésével e lapokban csak nemrég dicsekedtem, — kora halál által elvesztettük. Miután a sziv magát négy fal közt is kikeseregte, és éreztük Martiális­nak mondatát : lile dolet vere, qui sine teste dolet. (Az a sziv fájlal igazán, A melly kesereg egymagán) bucsut veszünk a halottaktól, visszatérünk elemünkbe, mellyből mindig árad vigasztalás; — és szellemi gyermekeinket halál el nem rabolhatja. Irói rokonságunkat illetőleg immár : mindkettőnk foglalkozásának főtárgya, az isten-áldotta nép. Ennek polgári életében és szokásaiban Sz. ur szerencsés mindent költészi szemekkel nézdelni, és sok szépet s meg­éneklendőt észlelni : mig azalatt én prózai iró azokban sok nem szépet és megrovandót, de széppé helyessé teendőt látok. Utóbbiak közül itten csak kettőt szándékom köztudomásra hozni, u. m. a keresztség körüli sok koma-hívást, és a hajadonoknak fejők bepólyázását. I. Kemenes alatt, — nagyobbrészint ágostai néptől lakott vidéken, — midőn család szaporodás történik, a kereszteléshez (mellynek végbe vitelét nyakra-főre szokták siettetni) rendszerint 4—5, de gyakran tiz pár koma is hivatik. Hogy ez nem helyes szokás, kitetszik abból, misze­rint ez ünnepélyes egyházi cselekményhez, — mellynél komák nem mást, mint csak tanuk szerepét viszik, — egy vagy két koma is elegendő. A gyermek csak igy tarthatja meg elméjében keresztszüleit és elárvulás esetében csak igy folyamodhatik hozzájok bizalmasan. Kevés koma kike­ *­ Örvendünk, h­ogy legalább távolból illy szép szine van a fővárosi állapotok­nak, s azért nem is szólunk ellene, bár itt ismét a vidéket tartják sokan paradicsomnak. Szerk.

Next