Vasárnapi Ujság – 1854
1854-04-09 / 6. szám - A hosszu álom. Jókai 43. oldal / Elbeszélesek - Márton kaszás. Tóth Kálmán 43. oldal / Költemények
Márton kaszás, Márton kaszás, ifju házas, Van gyönyörű felesége, Karcsu mint a liliomszál, Szeme pedig mintha égne. De rosz lélek szorult bele, Mindenfelé ezt beszélik; Rosz a világ, rosz a nyelve, Mondja Márton, s nem hisz nékik. Csak kaszálgat künn a réten, Hever a sok szép fű rendbe — Ott ebédel, ottan alszik, Csupán szombaton megyen be. Szombat este felesége Már a falu végin várja — Szép is, hű is — mondja Márton. Ezért irigykednek rája. Márton gazda kaszál egyszer . . . Sim szétpattan jó kaszája. Körültekint — én istenem! — Hát egy halálcsontba vágta. Haza megyek — szól magában — Ugy is épen péntek vagyon, Holnap szombat—nem olly nagy baj, Ha a dolgot nem folytatom. Balu végin felesége Nem vár most rá... no de semmi! — Tovább megyen a jó kaszás . . . — Hisz hogy jövök, nem is sejti. Az alkonyban már előtte Fehéredik kicsiny háza — Kezét a kilincsre teszi, De az ajtó be van zárva. Tán nincs itthon—mondja Márton -, fogja, benéz az ablakon, Hanem hamar visszafordul. És elpirul, s reszket nagyon. Fölemeli tört kaszáját, Hanem megint leereszti — Megsimítja homlokát, és Elkezd iszonyún nevetni. És fehéren minő a fal, Tört kaszával tova tántorg . . . Az aratók haza jőve Csak bámulják a jó Mártont, Sose látták illy jó kedvben — — Bizonyára fölhörpentett . . . Ni hogy nevet, ni hogy kaczag — S aztán ők is jót nevetnek. Nevetnének két napig is, Hanem szörnyű hir jön másnap : Hogy mi történt az éjszaka közepette a nagy sásnak. Hogy mi járt az ingoványban, Lélek . . . vagy a halál épen — Olly fehér volt, minő a fal. És kasza volt a kezében. Vágta a sást kegyetlenül. És nevetett közbe, közbe, Szörnyen csillogott kaszája, A hold épen ugy sütött le. S hajnalkor a kakas szóra Besüppedt az ingoványba . . . És hát Márton? — Isten tudja! Mártont többé ki sem látta. Tóth Kálmán. A hosszú álom. Elbeszélés. Sokszor mondja azt az ember, ha valami nemszeretem napok következnek reá : „bárcsak megtehetném, hogy most lefekügyem, s csak fél esztendő múlva ébredjek fel újra." Jól esnék keresztül aludni a terhes időket, háborút, éhséget, döghalált, s csak akkor ébredni fel, amikor ismét boldog világ van, s az ember térdig járhat a bablevesben. Az ezernyolczszáz tizenegyedik esztendőben élt Nógrád vármegyében egy fiatal paraszt ember, Herczeg András, kinek neve a vármegye levéltárában is megtalálható, mert olly rendkívüli dolgok történtek vele, minőket az Isten egy ezer esztendőben egyszer enged megesni ő irgalmából. Ezen becsületes földmives már azelőtt is sokat dicsekedhetett Isten áldásával: vetései jobbak voltak, marhái egészségesebbek, mint másoké, de megérdemelte, mert szorgalmatos volt, és maga nézett minden dolog után; és ami mindennél nagyobb áldás, felesége nem csak legszebb, de legjobb, legtakarékosabb, leghűségesebb volt a faluban, és Herczeg András azt is megérdemelte, mert viszont ő is ollyan férj volt, amillyennek hét vármegyében nem lehetett találni párját, mindig józan, mindig jókedvű, még ha mások megharagították is, felesége iránt nyájas maradt, nem ugy, mint egynémelly bolond ember, a ki a házon kivül kapott boszuságért feleségén tölti haragját. Ugy is éltek e jámbor emberek, mint az angyalok az égben, s nem hiányzott semmi boldog házasságukból, mint csupán csak találjátok ki, hogy mi hiányzott? Könnyű pedig azt kitalálni : egy kis sivórivó portéka kellett volna a házhoz, akár fiu, akár leány, aki az öregek szivét felderitse. Mikor pedig azt mondom : „öregek," ezalatt nem azt értem, hogy ők már öregek voltak, hanem csak igy szokták egymást nevezni szerető házastársak, bármiilyen fiatalok is : „édes öregem :" tudnivaló, hogy nekik egymással kell megöregedniük, és a szeretettől csak az ásókapa választja el őket. Végre ez az óhajtásuk is teljesült a boldog házasoknak még András maga semmit sem tudott róla, a midőn az éltesebb komámasszonyok, nászasszonyok, és szomsz'asszonyok félrehívták, s titokban figyelmeztették rá, hogy ugyan bizony vigyázzon ám a Juliskára (ez volt felesége neve) ne engedje valami nehezet emelni, vagy valami magas polczról levenni valamit, avagy döczögős szekéren járni, s száz egyéb illy veszedelmes dolgokat elkövetni, mert abból azután nagy baj lehetne. De majd kibujt a bőréből örömében Herczeg András illyen beszédeket hallva, csak hogy üveg alá nem tette a feleségét, úgy őrizte minden bajtól, fütyült, danolt örömében egész nap, csak úgy égett a keze alatt a munka, s millyen boldog volt, hogy ragyogott az orczája, mikor estenden hazatérve a szántásból a tűzhelynél sütő-főző menyecskének azt mondhatta, hogy : „anyjuk te" s aztán odament és átölelgette az elpiruló asszonykát, s ha az tréfásan kezére legyintett, mondván: „menjen kend apjuk, illik is a legyeskedés illyen öreg emberekhez, mint mi," akkor meg már örömében a gazda nem csak danolt, de tánczolt is. Mert amig fiatal az ember, szereti, ha öregnek nevezik. Április tizenharmadika volt már, s Herczeg András uram nem nyughatott, hogy ő bemegy a városba, mert neki okvetlenül bölcsöt kell vásárlani. Váltig mondták neki, hogy bízza azt másra, ne menjen maga: „110 az volna a szép," felele ö. Nem ért ahoz senki más ugy, mint én." Pedig szántás ideje volt; lónak, szekérnek nem lehetett elhagyni a munkát, de mind nem gátolta az Andrást, el fog menni gyalog, mondá, ugy is közelebb a város gyalog a hegyeken keresztül, mint kocsin az országútra kerülve, az idő is szépen kinyilt, a mezők kizöldültek már, derült tavaszi napok jártak, csupa gyönyörűség most egy pár mérföldet gyalogolni az embernek, kivált ollyan embernek, akinek a szive tele volt örömmel. András tehát bement a városba gyalog, kiválasztotta a legszebbet, a legtartósabbat amaz ingó-bingó bútorok közül, ki is festette azt tarka tulipántokkal, s felvette a hátára, úgy ment hazafelé. Dehogy volt nehéz, egy cseppet sem volt nehéz a bölcső, el tudná azt vinni a világ végéig, s meg sem érezné, hogy nyomja; hát még ha benne volna a bölcsőben az, amire gondol , akkor még tán tovább is elvinné. Ilyen boldog gondolatok között ballagott hazafelé, s alig vette észre, hogy a midőn már jól benn járt a hegyek között, millyen hideg szél kezd fújni egyszerre; az ujjas ködmen, melly elébb lekívánkozott róla, most ismét felkivánkozott rá, s a mint körülkezdett tekinteni, látta mint lepik el az eget a mindenünnen tóduló sötét, fergeteges felhők, a szél zúgott a fák között, s nemsokára elkezdtek egyes szállinkozó hópelyhek esni az arczára. De már ebből nem jó idő lesz, gondolá magában András, s kettőt lépett egy helyett, és hogy hamarább otthon lehessen, mint e zimankós idő elől kapja, félre csapott egy mellékutra, mellyen járt már egynehányszor ifjú legény korában, mikor társaival őzre vadászott, s nagy sietve ment előre, nem is aggódva egyében, mint hogy ha a hó esni talál, a bölcső mind összeázik. Már jó kerülőt tett a hegyi uton, a midőn egy kis patakhoz ért, mellyen át kellett mennie. Igen bizony, de a kis patak most nagy folyam volt, a sok napi olvadástól megáradt, s egész szál fákat, miket a két partról kicsavart, ragadott alá magával. András nem tudott átmenni. Eközben a zivatar teljes haragos mivoltában utolérte, a szél bömbölt, s vágta a havat nagy sürű pillékben az ember arczához, három lépésnyire nem lehete tőle látni. András aggodalmasan kezde a patak partján felfelé menni, azt remélve, hogy valahol mégis csak átgázolhat, eközben mind jobban ráesteledett az idő , végre eltévedt a hólepte vidéken, azt sem tudta, merre jár már, sehol emberi hajlékot nem látott, sem emberi hangot nem hallott, csak a hollók károgtak a feje felett, akiknek tetszik az, hogy zivatar van. Odahaza azalatt nagy aggodalommal várták. A fiatal menyecske százszor is kinézett az ajtón, ha nem jön-e a férje, minden kutyaugatásra kifutott, de csak nem jött András. Este is lett, éjszaka is lett, a férj mégsem érkezett meg. A szegény asszony ezer aggodalom között volt, ha férjét e zivatar útban