Vasárnapi Ujság – 1854
1854-03-05 / 1. szám - Két császár rokonsága 4. oldal / Történeti rajzok
. Azóta, hogy ön hazafordult a Mátra aljába, sokszor visszagondoltam amaz estére. S nem mintha azóta megtaláltam volna, nyitját a dolognak vagy orvosságot fedeztem volna fel ellene — nem, távol vagyok illy nagy gondolatoktól! — hanem azt hiszem , hogy gondjaink elűzésére végre csakugyan egyéb módot is találunk az elnémulásnál, meg a pipáragyujtásnál. Álljunk neki a munkának s mondjuk el egyenesen, ami a szívünkön fekszik, hogy ne legyen találós mese, amit gondolunk. Könnyen érti egymást a magyar ember, ha akarja. Ez volt az én véleményem , midőn a tollat kezembe fogtam, hogy önnek az újság lapjain vasárnaponként röviden elbeszéljem, ami nevezetesség történt a múlt héten Budapesten, vagy amit itt láttunk, hallottunk, olvastunk. Mielőtt azonban rátérhetnék a krónikaírásra, meg nem állhatom, hogy egy óhajtásomat előre ne bocsássam. Annyira agyba főbe dicsérték néhány év óta a magyar embert itthon is, meg a külföldön is; sok jó tulajdonságait — a mellyeket nálamnál senki jobban nem becsül — annyi tömjénfüstbe fulasztotta az a temérdek sok jó emberünk, hogy bizony már alig tudja az ember mikép rakja a szót, ha egy kis keserű mondanivalója van s nincs mézes madzagja. Pedig az isten mentsen meg a kényeskedéstől meg az elbizakodástól. Csak azt akarom most mondani, hogy akármi szépet és jót higyjünk a magyar emberrel, de azt nem mondhatja róla legjobb barátja sem, hogy olvasni szeretne ! Hát pedig ha még ez a tulajdonság is megvolna bennünk, már akkor azután kissé bátrabban hasonlítgathatnók egymást más nemzetekhez. Nem követem azokat, akik minduntalan az angolokat és francziákat hozzák fel például, mint akik száz meg százezer példányban veszik a könyveket és hirlapokat, vagy Amerikát, hol majd minden falunak megvan a maga külön újsága s majd minden vasúti állomásnál találhatók könyvboltok, mellyekben kiki válogat magának útravalót lelke táplálására — nem akarok ezekről szólani, mert sokan azt mondhatnák : könnyű nekik annyi milliónak! olly hatalmas nemzeteknek! S ezt el is kell ismerni, ámbár más részről be van bizonyítva, hogy nálunk aránylag több az iskolába járt, olvasni tudó ember, mint különösen a francziák között, és csak azon kell elcsodálkoznunk, hogy hova vész hát nálunk az a sok iskolázott hazánkfia , ha a könyvvásáron nyomát is alig látjuk? De mondom, nem akarom azokat a hatalmas nemzeteket például felállítani. Nézzünk szét a kisebbek táborában, ollyanok között, amellyek számra nézve velünk állanak egy sorban. íme itt a mi szomszéd török atyánkfia, kit olly vad barbárnak szeretnének némellyek kikiáltani. Mennyire szeretnek a törökök olvasni , bizonyítja az is , hogy Konstantinápolyban magában 13-féle hírlap jelenik meg. Nálunk Pesten is teng-leng vagy tíz, de a mellynek legtöbb olvasója van, még az sem mondhatja, hogy még legalább tízszer annyi ki nem kerülhetne ez ország népességéből. A mindennapi kenyérrel együtt kellene egy ujságlapnak járni minden felnövekedett, életre való ember házába. De a törökök még többet is tesznek , könyveket is olvasnak. Van nekik 1851 óta egy akadémiájuk vagy tudós társaságok is, mellynek az a kötelessége, hogy a török nemzeti irodalmat minden módon emelje, a hazai írókat serkentse, a külföldi jobb tudományos munkákat pedig jó török fordításokban ismertesse; a mellett figyelemmel kell lennie arra, hogy a könyvek közönségesen érthető török nyelven írassanak, ugy hogy az ország valamennyi vidéke és néposztálya olvashassa. Az irókat azután tiszteletben tartják s becsületesen jutalmazzák, még pedig nemcsak pénzzel, hanem egyéb polgári kitüntetésekben is részesitik. Bizony túltesz rajtunk a török! S ha most e déli országról egy pillanatot vetünk észak felé, ott találjuk Svédországot, mellynek területe Norvégiával együtt megmérkőzik ugyan hazánk kiterjedésével, de az ország nagy része olly lakhatlan vidékekből áll, hogy népessége nem teszi a mi népességünk felét sem. S ez országban mégis 130 különféle hirlap jelenik meg, s találja meg ezer meg ezer olvasóit, palotákban és kunyhókban egyaránt. Sőt többet mondok. Szomszédjában az a kis Finnföld (Finnland) , mellyen a velünk nyelvrokon finnek laknak, alig számlál többet másfél millió lakosnál, s benne mégis 17 újság tudott megélni a múlt évben, 10 svéd, 7 pedig finn nyelven. Minek szóljunk azután az angolok, francziák s németekről, mikor ezekkel a kisebb népségekkel sem állhatjuk ki a versenyt ? Már pedig én azt hiszem, kedves urambátyám, hogy ez többé így nem maradhat, hogy ennek is meg kell változnia. Itt az idő, hogy a magyar ember megértse igaz érdekeit s napi szükségeinek egy nagy részét szorgalmas, folytonos olvasás által fedezze. De elég erről mostanra ennyi. Úgy is kifogytam már a papirosból. Még csak azt írom meg, hogy a farsangot mult héten szerencsésen eltemettük. Régen nem volt az olly zajos és jókedvű, mint ez idén, pedig minő hosszúra nyúlt. Volt költség és fényűzés, pedig minő drága lesz napról napra minden a piaczon. Szegény feleségem naponként panaszolja, hogy amit a múlt évben még váltó forintjával fizetett most pengő forinton is alig kapja. Háborúról beszélt az egész világ és közelgő véres időkről, s mégis ugy tánczolt, hogy se vége, se hossza nem volt. Bizony furcsa idők! Hanem azért ha eddig megéltünk , majd csak ezután is megsegít az Isten! A viszont találkozásig! • Két császár rokonsága. A franczia császár és török szultán most nem csak jó egyetértésben vannak egymással, hanem már azt is kisütötték, hogy a két fejedelem vérségi rokonságban is áll egymáshoz. Ez kissé regényes eseményen alapul, melly hogy érthetőbb legyen, néhány történeti adatot kell előre bocsátanunk. Tudva van ugyanis, hogy a mostani franczia császár, III. Napoleon , nagyanyja I. Napoleon első neje, Josephine császárné volt. E császárnénak első házasságából származott Hortense, ki különös kedvencze volt I. Napoleonnak s ennek világosan kifejezett kívánatára ment nőül öccséhez, Bonaparte Lajoshoz, melly házasságból eredt aztán Lajos Napoleon vagyis a mostani III. Napoleon császár. Az említett Josephine császárné 1766 született Martinique szigeten. E szigeten régi franczia telepitvényeken tekintélyes és gazdag franczia családok laktak, s egy illyenből származott Josephine is, hogy későbbi időkben a franczia császári trónt díszitse. De a sziget egy másik, szintén első rangú családjából eredt Abdul Medsid török szultán nagyanyja is. Ezt még kalandosabb események juttatták trónra, mire nézve a következő adatok jutottak eddig köztudomásra. Martinique sziget egyik legrégibb s legtekintélyesb családainak egyike a Dubuc de Rivery család. Itt jött világra Dubuc Aimée kisasszony, ugyanazon évben , mellyben Josephine császárnő, azaz : 1766. Aimée kisaszszony 9—10 éves volt, midőn szülei, hogy hozzáillőbb nevelésben részesítsék, Francziaországba küldték. Arczképét, mellyet ekkor készíttettek, még most is bírja a család. Senki sem hitte ekkor, hogy a távozó leány hazáját és kedveseit többé viszon nem látandja. S mégis ugy történt. A fiatal leány Francziaországba érve, a Nantes városi apácza-kolostorba adatott, s itt az akkori idők kivánataihoz mért kitűnő nevelést nyert. Az apáczák nem győzték eléggé dicsérni a szülőkhez irt leveleikben növendékeknek mind növekedő szépségét, mind észtehetségeit. Végre a nevelési pálya bevégeztetvén, a szülék 1784-ben, midőn 18. évét érte volna el Aimée kisasszony, haza hivatták leányukat. Azonban a bájos szűz nem omolhatott többé szülei karjaiba, nem láthatta viszont szigethazáját. A hajó, melly haza volt öt szállítandó , útközben sérülést szenvedett, s az utasok legnagyobb veszélyben forgottak, midőn egy Majorca sziget felé vitorlázó hajó épen jókor érkezett oda, hogy magába fogadja őket. S ez új hajón már-már a kitűzött kikötőbe értek, midőn új és veszélyesebb baj környékezte őket. Akkori időkben még napirenden valának a tengeri rablások s a nagyhatalmasságok tengeri rendőrsége még nem tartá féken az emberek barbár vágyait. Épen azon pillanatban, midőn a hajó a kikötőbe volt evezendő, egy algiri kalózhajó fogta körül s túlerővel birván , a rajta levő utasokat, köztök Dubuc kisasszonyt is, foglyok gyanánt hurczolta el. A szép hölgy e szerencsétlensége azonban nem sokára ritka szerencsének jön forrása. Algirba vitték, hol nem sokára a