Vasárnapi Ujság – 1855
1855-05-20 / 20. szám - A tűz. Hegedűs 156. oldal / Természettudomány
lap féket vesz Annának egy uj köntösre; addig, ha megengedi, én leszek oly szerencsés helyeiket kipótolni. Avval széket vont elő, és szorosan Adrienne mellé helyezvén azt, leült. Adrienne kissé eltávolítván tulajdon székét, nyugodtan felelt pár udvarias szót, s a zongora melletti állványról elővette a szükséges hangjegyeket s a zongorára helyzé azokat. De Lionel használni akarván az időt, rövid előzmény után, olly hangon kezdett hozzá beszélni, hogy a szegény leány, mintha meglepetése s ijedsége által kőszoborrá vált volna, szótlanul s mozdulat nélkül ült Osborne mellett. Jó jelnek vévén némaságát Osborne, át akarta karolni karcsú derekát, de ezen érintkezés által úgyszólván magához térve Adrienne, egy sikoltással felugrott ülőhelyéről s az ajtóhoz futott. Lionel megelőzte őt, s a kulcsot ráforditván a zárra, megnyugtatni igyekezett az egészen elrémült leányt, ki mindenkép azon volt, hogy a szobát elhagyhassa, s látván, mikép Osborne vissza akarja tartóztatni, újra felsikoltott. Most vitatkozás hangzott egyszerre az előszobából, siető léptek közeledtek az első salonon keresztül, egy erős kéz kii akarta nyitni s tapasztalván, hogy be van zárva, feszíteni kezdé azt, mig végre felpattant s Vanderelszt Alfréd égő arczczal állt Lionel előtt. (Folytatjuk.) A tüz ele nyomán Dr. Hegedűs. Idő multával változnak a szokások; igy történt, hogy a háziasság egyik jelképe a kandalló , hazánk távol falvaiba szorult. Régente, ha vihar üvöltve nyargalt végig a néptelen utczákon , és a zúzos hópelyheket recsegve csapkodá az apró üvegdarabokból mesterségesen összeónozott ablakokra, a kandalló tüze körül gyűlt össze a ház népe, — fürge menyecskék, déli leányzók ujjain surrogva pörgöttek a len finom szálai, a nagyanyó leverő helyéről a nagy csatos könyvet s majd szenttörténetet, majd bölcs mondatokat olvasott belőle, vagy az öregapa beszélt kalandjairól, miket jó s rosz időben, békében háborúban élt. — Az egész háznép csupa figyelem volt, a házi komondor s a vele szüntelen viszályban élő macska is csendesen nyujtózék a kandalló aljánál, mellynek kiömlő melege feledteté egymásközti bajaikat. Mindez megváltozott, kályha foglalja el a kandalló helyét, s a házi boldogság helyébe a nyilványosság zajos de fárasztó, fényes de nem melegítő örömei léptek. A tűz vonzóereje mind emellett nem szűnt meg, a gyermek kimondhatlanul szeret a tűzzel játszani, a komor férfiú a láng ingatag fényében mélázni, s ki valaha szabad ég alatt tábori vagy pásztortűz körül tanyázott, soha sem feledi ama pillanat varázs hatását, midőn az összerakott galyák, ágak közül ropogva csapott fel a láng, az itt-ott nyers levelek sziszegve görnyedeztek ide s tova, s közbe-közbe egy-egy nagyobb szikra fényes csillagként a körüllevő pázsitra hullott. Bármi fáradtan telepedtek le a lobogó tűz körül, lassan lassan mindinkább hon érzé magát mindenki s barátságos közlekedésbe ereszkedvén, nyelvük megeredt. — Mit őseink nem gyanítottak, s a mire mi számtalanszor nem gondolunk, a tűz nemcsak egyesit, de maga is egyesülés : az idegen elemeknek szent egybekelése. Tűzben alakult földünk s a vegytani élet az égés, a tűz szüntelen igyekszik egyesíteni a távollevőket, békizni az ellenzőket. Minden, amit szemünk lát, ez összeköttetéseknek végtelen lánczolata. — Nem csuda, ha a gondolkodók, a vizsgálódók a vegyületeket alakító egyszerű testeket igyekeztek felkeresni s megismerni. — Aristoteles négy elemet állított fel mint minden testek alapanyagát : léget (levegő), vizet, földet s tüzet, de az újkor elem alatt többé különböző részekre fel nem bontható testeket értvén, hatvanegy elemet ismer, s valószínű, hogy idővel a vegytan mindinkább tökélyesedvén, még a most ismertek közül is némellyek ismét felbontathatván, az elemek száma szaporodni fog. A közönséges levegőnek az állati életrel nélkülözhetően szüksége régóta ismeretes volt, de annak mikénti hatásáról igen különböző vélemények léteztek. A vér melege, majd az erek belső lapjain történő dörzsölésnek, majd valamelly forrongásnak, majd a levegőből a testbe átmenő savak által előidézett pezsgésnek tulajdoníthatók, de a mult század vége felé sikerült kimutatni, miszerint a beszívott lég egy része az emberi testben eltűnik s a kilehelt légnem, a szénsavany, többé sem életre, sem égésre nem alkalmas. Ez időben történt, miszerint Schelle német tudós barnakövet kénsavanynyal szabad levegőn melegítvén, azt látta, hogy a történetesen közelért szénpor különös élénkséggel, ragyogással kezdett elégni, összegyűjtvén a kipárolgó légnemet s ebbe égő testeket tévén, azt tapasztalá, hogy ezek különös fénynyel égtek, melly tulajdonáért tüzlevegőnek nevezé. — Igaz, hogy még sajátságos volt e nézet, de a tudomány egy lépéssel előre haladt. Lavoisier, ki a vizet első bontá fel, legelső volt, ki a levegőt alkatrészeire felbontván, megmutatá, miszerint ez nem elem, hanem összetett test, légnemek keveréke. Áll ugyanis a levegő két fő alkatrészből, elenyből, melly egyedül lélekzésre s égésre alkalmas, és legényböl (asotum) melly sem égésre sem lélekzésre nem alkalmas. — Az első a légnek %-ét, a második körülbelől 4,5-ét képezi s mivel a légnek legtetemesb részét teszi, innen nyerte magyar nevét. — A németek fojtó légnek (Stickluft) czimezék , mert minden tüz, melly abba tétetik, elalszik s minden állat elhal. Ennek valóságáról könnyen meggyőződhetünk, ha vizzel telt tálba egy kis darab fát s erre egy kis égő viaszgyertyát teszünk, mellyet egy meglehetősen nagy üvegpohárral leborítunk ugy, hogy annak karimája vizbe legyen mártva s igy az abban levő jég helyébe fris ne jöhessen. Vizsgáljuk mi fog történni? — A gyertya melly eleinte vigan égett, mind lassabban s jobban pislogva fog égni, mig végre elalszik, bár hozzá viz nem ért. Hogy a pohárból a jég ki nem fogyott, az kétségtelen; mert ellenkezőleg a viznek felfelé kellett volna emelkednie ép ugy mint mikor a hébérből, lopótökből a levegőt kiszívjuk , a hordóból a bor felszáll. — Van tehát a pohárban levegő, de ez többé lélekzésre alkalmatlan, — a gyertya lángja ugyanis felemészté a pohárban levő levegőnek elenyét s abba már csak legény s égés közben fejlődött szénsavany találtatik. — Ha már üveg pohár helyett lemetszett fenekű üveg palaczkot vettünk volna, s annak száján, melly égés közbe jól bedugva volt, czérnán bogarakat eresztünk a palaczkba s azt ismét bedugjuk, látni fogjuk, hogy a bogár pár pillanatig vergődni fog s aztán elmerevül , megdöglik. Lavoisier volt első, ki az élenyétől megfosztott levegőnek életre nem alkalmas voltát megmutatá, neki sikerült legelőször az égés, rozsdásodás és élet közötti hasonlatosságot kifejteni. A levegőnek élenye ugyanis beszivás közben a viz szénenyjével egyesülvén, meleget fejt ki s ez egyesülése az égés az emberi s állati test melegének oka, fő forrása. Ezért szükséges, hogy az ember a lehelés által emésztett s mint szénsavanyt kilehelt széneny helyébe, uj széneny mennyiséget, az élenynek egyesülésre alkalmas anyagot nyújtsunk, mi evés ivás által történik. — Ki a mondottak valóságán kétkednék, csak figyeljen magára, ha télen éhes, s szabad légen van, fázni kezd, ha ekkor szalonnát kenyeret eszik, nemcsak éhsége megszűnik, de csakhamar észreveendi, hogy testét jótékony meleg futja át, — a vér fris szénenyt fris tüzelő anyagot nyert, az éleny gyorsabban s nagyobb mennyiségben egyesülhet a vérrel s ez által fejlődik ki nagyobb meleg. A lélekzés oka, hogy táp nélkül olly rövid idő alatt éhen hal az ember, — s a lélekzés csökkenése magyarázza, hogy betegek s télen alvó állatok hosszabb ideig táp nélkül birnak ellenni , de bezzeg mennyire megsoványkodnak. Ezért arról ki éhenhalt, nem épen helytelenül mondanók, hogy elégett. Már ebből láthatni, milly esztelen szokás, nemcsak felette kis ablakokat csinálni, de téli időben még ezeket is mohval s más effélével bedugdosni, vagy agyaggal betapasztani. Az illy szobába fris levegő csak gyéren jővén, az emberek folyton előnyben szegény, ellenben szénsavannyal terhelt büdös romlott leve-