Vasárnapi Ujság – 1855
1855-06-17 / 24. szám - A magyar zenéről. Szénfy 186. oldal / Müvészet
187 lányát igy elveri házától. — Azonban változtak a körülmények s az anya legfényesebb teremébe vezető elűzött leányát s természetellenes magaviseletét jóvátenni s a multakat feledni akarva, nem hozzá illő piperével annyira tulárasztotta, hogy rá sem lehete ismerni. Egyik tulság a másikat idézte elő. — De megjött valahára az idő, mellyben illő helyen erényeidhez képest méltóan szólhatok felöled édes nemzeti zeném! meg leszesz mentve a mostoháskodástól s elkényeztetéstől e két tulságtól, melly éltednek igen nagyon ártalmas. A mostoha idők egyik elhanyagolt áldozatául helyén látom itt megemliteni elhunyt Rózsavölgyi Márkunkat, mint zenészetünknek előre törekedni vágyó egyik Nestorát. Emlékezzünk csak vissza, milly körülmények s küzdelmek közt élt ebbeli ösztönszerű törekvéseinek közepette a jó öreg. S miután élete s családja a nemzeti zenének ugy szólván áldozatává esett, olvassuk csak azon korbeli hírlapokat, milly sanyaruságok közt mult ki e világból? — Ah be szomorú, siralmas állapot volt az! Hogy jobbára boros felhevülés s könnyelmű pazarlás következtében egynémelly atyánkfiának egész vagyona is ráment a czigányra, még nem mentheti az efféle visszariasztó, lélekből megsiratandó demonstratiót , mert a magyar zenészeinek, mint művészetünk ezen egyik legépebb ágának ápolását, fejlesztését s virágoztatását még eddig senki sem bízta kizárólag azon néptöredék barna fiaira, kiknek széles e hazában mint egy velök született mesterségök a muzsika? de fájdalom, a milly nagy számmal vannak, ép olly ritkaság közöttök a nemesebb izlés, a mi rendesen szellemi miveltséggel jár s a legtöbb czigányzenész legmélyebb szolgai alázatossággal úgy húzza, a mint a balek szereti és fizeti, egy cseppet sem törődve azzal, mennyi kárt vagy hasznot okoz eljárásával a nemzeti zene jellemének, amiről legtöbbnek fogalma nincs, nem is lehet mély tudatlansága posványában. Tisztelet, becsület azon néhányaknak, kiket a kivétel méltán megillet, kik csekély neveltetés mellett is képesek voltak önerejök s szorgalmuk által a mindennapi csárdás-zenészek felekezetén fölülemelkedni, s magyar nótáinkat egy-egy jó eredeti uj darabbal szaporitani. De ahhoz, hogy valaki egy nemzet zenészeiében tehessen méltó és korszerű előmenetelt, elkerülhetően szükséges, hogy ezen nemzetnek édes gyermeke legyen; birjon a természettől kitűnő zene-talentumot; ismerje nemzetének múltját, s szive legtitkosabb forró vágyait; birjon elég költészettel a mult emlékét, a jelen valóját, s a jövő képzeményeit nemzete érzelmeivel öszhangzólag egybefoglalni, s legyen elég ügyessége mindazt, amit szíve érez, lelke gondol, megfelelő hangokkal előadni. Szóval, legyen képes mindazt egymaga érezni, amit összes nemzete érez, s önön érzelmeit ugy előadni, hogy azokban ezerek meg ezerek ismerjenek saját kebleik benső életére. Ezt czigánytól jelen állapotban nem várhatjuk, nem is követelhetjük. Eleget tesznek ők magukért, ha a napi életet felviditják, s tánczzenével kellően kielégitik a mulató ifjúságot. Kár, hogy kedvkereső hajlamuknál fogva, némi ferdeségeket csempésztek zenénkbe, mi által zenészetünk lényegében, a melódia, rhythmus s harmónia alkatrészekben tetemes eltérések s lényeges hibák csúsztak be. Mindezek mai napig állanak barna zenészeinkről, s mi olly teljes megnyugvásban élünk nemzeti zenészetünkre nézve, mintha legvirágzóbb állapotban volna e megbecsülhetlen drága kincsünk. Voltak a magyar zenének más, nem barna apostolai is, kik — szerzeményeikről ítélve — igen korlátolt ismereteiknél fogva, szél s irány nélkül működvén, még igen kis téren mozgó zenészetünkből a főpontot szem elől elvesztve s egyéniségeik korlátlanságait követve, valóságos labyrinthust csináltak. A zeneművészet ismeretének egyéb megkivántatóságain kivül, hiányzott náluk zenénk alapjának s jellemző szabályainak nélkülözhetlen ismerete. Azonban hangmüveikből máig is fenálló képzelet és méltánylás következtében kissé merész állitásnak s valószinü ráfogásnak tetszhetnének szavaim s e tekintetben igazolással tartozván, kérdem, avagy ezen általános kifejezéseken kivül: „a magyar zene szép, bájoló, keleti fantasiák, szivhez szóló, lélekemelő , a külföldön varázserőt gyakorol s lelkesedést ébreszt" stb. stb. meghatározta-e eddigelé valaki közelebbről : mi hát az a magyar zene ? millyen s melly szabályok léteznek alkatrészeiben? — Mert az emlitettem dicsériák ép olly meghatározás , millyen népdalaink egyikében tánczunkról fordul elő, igy szólván : „Csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza!" (Népd. s mondák 2. köt. 273. lap.) De mondott-e ennél többet vagy jobbat, maga a megboldogult „Honderű" néhai szerkesztője is, ki pedig minden áron s módon ki akarta érdemelni a zenészetbeni avatottságot s hosszadalmas, kitérésekkel végre is azt határozá meg, hogy a magyar zene az olaszéhoz hasonlít. Micsoda meghatározása ez zenénknek ? Hova induljon ezután az ember? Hol itt kimutatva az igazi s mindig szem előtt tartandó irány ? — Ki határozta meg tehát eddigelé a magyar zenét, ennek szabályait s fejlődhetési irányát? — Ez még mai napiglan is titok , melly leleplezésre vár. Ezeknek előrebocsátása után ujólag kérdem: ki fogja azt s mivel beigazolni, hogy zenénk már nincs az első studiumán, sőt helyes , igazi, nemzeti irányban tovább is fejlesztetett ? — Ki fogja azt s mivel bebizonyitni, hogy a zenénk körül eddig fáradozók határozottan s kellően tudták, mi a magyar zeneszik alkatrészeinek sarkalatos alapszabályai s hogy ezekhez alkalmazkodva, zenészetünk helyes fejlesztésére ezen nélkülözhetlen ismeret szerzeményeikből, műveikből is kitűnik? — Nem akarok, én e részben senkinek érdemeiből legkisebbet is ez által levonni, mert nem illik, nem szabad; sőt hálát, köszönetet, elismerést nagyon is érdemelnek mindazok, kik e pályán előre törekedni iparkodtak s ennek jobbára szomorú áldozatai lettek , mert „In magnis et voluisse sat est!" Figyelemre legméltóbb azonban zenészetünkben azon legújabb kor, mellyben népdalaink ugy szólván divatos áruczikké váltak. Szigligeti hazafiúi igaz érzelme s szerencsés ötlete mutatta be a nemzeti szinpadon először népdalainkat, mellyek hatásukat olly annyira megtették, hogy ez óta, kivált pedig egy időben, hegyen-völgyön hangzottak; még az orgonkák sem hallattak akkoriban más nótát. A már már feledékenységbe jött népdalok kapósokká lettek s igy a lehetőségig mindegyikök felelevenitetett. A népdalok ezen feléledésének azon üdvös következése volt, hogy a Kisfaludy társaság ugyancsak erélyesen hozzá fogott a népdalok gyűjtéséhez, mellyeket a lelkesült honfiak s leányok az ország különféle vidékein összeszedve, szép számmal beszolgáltattak. — A nagy s gyászos catastropha után azonban megszólamlattak némelly kakukok, melly madárfaj nem annyira bájos énekéről, mint inkább arról, hogy szereti tojásait más fajnak fészkébe lerakni, lénytanilag nevezetes. — Gombaként termettek a mindenféle czimü s czifrábbnál czifrább czégérü, akarám mondani czímlapu „csárdások", még pedig szaloniak is, mellyeknek gyártásához boldog-boldogtalan hozzálátott. — Ha ezen csárdás-zagyvalékot valaki összedömöczkölné, nem hiszem, hogy egy becsületes s igazi magyar népdalt kikerithetne belőle. — Itt azonban el is érte zenészetünk ebbeli fejlődésének a „non plus ultra"-ját, amennyiben jelenleg azt mondjuk, hogy „ne tovább !" — mert már eddig is sok volt. Zenészetünkre nézve még egy legújabb korbeli nevezetességet kell megemlítenem. Zenészetünk további fejlődésének alapja, népdalaink hangái, egyes magánosoktól kiadatni megkezdettek, holott ennek kezdeményezése némileg jogosan másunnan lett volna várható. Egyesegyedül zenénk fejlődésének érdekében tevén azon megjegyzésemet, miszerint az eddigi népdal hangok kiadásai zenészetünk alkatrészeiben s az azokban rejlő szabályokhoz képest, mind hibásak, — megengedi nekem azon általam mélyen tisztelt, érdemds férfiú, kinek zenészetünk körüli, ennek fejlesztését irányzó s feláldozást tanusitó törekvéseit, én még zsenge koromban ebbeli vállalatai folytán tudtam s fogom is mindig méltányolni. Mit tettünk hát a mi parlagon heverő zenénk elhagyatott vagy jobbára avatatlan kezekbe került ügyében , ami ennek fontosságához képest megkívántató, szükséges már régebben lett volna ? Mit tettünk zenénk körül, ami egy illy nemzettől várható s hozzá méltó lett volna ? — A magyar zene még eddig is nem nemzeti közügynek, de csupán magánosnak tekintetik s e szerint méltányoltatik is. Szénfy Gusztáv. *