Vasárnapi Ujság – 1855
1855-09-30 / 39. szám - A pásztor legény. Szabó Márton 306. oldal / Elbeszélések és életképek
/ 306 A pásztói legény. (Beszély.) (Folytatás.) Pár percz múlva Juliska maga után betette az ajtót. Jancsi pedig, magát egy fejjel magasabbnak érezve, ballagott hazafelé, a keskeny utczán végig. Míg az utcza ajtóban az ártatlan pásztoróra tartott, bent a szobában más fajta jelenet adta elő magát. Bokros Mihály uram fontos szótlansággal járkált föl alá a sárga agyaggal padozott szobában; magas homloka, melly az idők jóvoltából feje tetejénél is hátrább végződött , borsónyi vizcseppeket izzadt, s ha élete párja kérdéseket intézett hozzá, azok közül csak tizedikre felelt, akkor is ollyképen, hogy a felelet mindenre illett inkább, csak a kérdésre nem. — Mihály! — szólott a türelmet vesztett nő, a kijavitott köpönyeget a fogasra akasztva. —Mi bajod, mért vagy olly rosz kedvű ? — Rosz kedvű, mondád ? — mosolygott Mihály gazda szánakozólag — látszik , hogy asszony vagy, asszony, ki csak a mondott szóból ért, de a gondolatokba nem lát, ehhez politika kell, azért több a férfi az asszonynál, mert politikája van. — Politika! — Sóhajtott Sára asszony, akaratlanul a multakra gondolva. ! — Csak sóhajts, feleségem asszony, nagyon értem, mit jelent az efféle sóhajtás; nemde, hogy férjed politikája elnyelte földedet, szőlődet, keltedet, pénzedet? " — Mihály, te méltatlan vagy — válaszolá a nő jósággal— illettelek-e valaha szemrehányásokkal? — Nem, becsületemre, nem — ingatá fejét Bokros Mihály uram magába szállva, — pedig lett volna rá okod, de az idő, ez a legnagyobb politikus, még mindent jóvátehet. Eddig az idő az én mesterem volt, most meg én leszek az időnek mestere, igen, és ebben fekszik az én politikám. Ma reggel mint egyszerű földművest láttál távozni, s estve egy előkelő műmester, egy csizmadia érkezett meg bennem. — Hogyan, ismét folytatni akarod mesterségedet ? —Igen, folytatni akarom, ezt kívánja a politika. Csak képzeld, két vesszőkosárral vállamon, mint valami megterhelt öszvér, hazafelé ballagtam a poros országúton, elégedetten, ha ugyan elégedettségnek lehet mondani azon vágynélküliséget, mit a paraszt élet nyújthat; egyszer csak sebes kocsizörgést hallok, s közben e szavakat : — Félre paraszt, mert elgázoltatlak.—Félreugrottam, nem félelemből, mert én nem szoktam megijedni a magam árnyékától, hanem félre ugrottam haragomban. — Bocsánat — szólalt hozzám tíz ispán, lovait hirtelen megállítva,— hát ön az, tisztelt Bokros Mihály uram, hát mióta jár a mesterség mezitláb, lelkemre^nami vad parasztnak hittem, kérem, üljön föl mellém, aztán ne nézzen rám úgy, mintha meg akarna enni, mentegetődzék, csak nem hiszi, hogy sérteni akartam volna, inkább kitépném a nyelvemet s az ebeknek dobnám.—Hallod-e mindezeket anyjuk, és mit mondasz hozzá? Illy emberséges uri személyre aztán csak nem haragudhatik az ember, ha epéből nőtt is föl. Mit volt tennem, engedve a megtisztelésnek, a kocsira ültem, minek az a politikai következménye lett — Hogy félórával hamarébb hazaértél — asszony egykedvűen, kötényével az asztalt törölgetve. — Nem csak — folytatá Bokros uram — hanem megtanultam becsülni saját értékemet. Hát parasztnak születtem-e én, nincs e tisztességes mesterségem? a ki urnak termett, legyen az, vagy nem viselnek már csizmát az emberek? E gondolatoknak agyamban kikelni, s éretté nőni, pillanat műve volt. Avagy, hibázik-e valami mesterségem megkezdéséhez? — Nem hibázik semmi, csak bőr. — Igen, a bőr — folytatá a mester, homlokát ránczolva— de ezt is pótolja az ész, a politika. Azt mondják, a szerencse egy szeszélyes valami, melly mindenkit fölkeres legalább egyszer életében. Nálam ma köszöntött be, meg is fogtam, üstökénél forrva. — De hát miből áll az a nagy szerencse — kérdé Sára asszony — mellyet, a mint mondod, a markodban tartasz? egészité ki Sára — Asszony, szerencsének tartod-e te azt, ha azt mondom, hogy az ispán megalkudott velem az idei termésre száz jó forintért, mennyit tudniillik az egész szőlő sem ér. Mihály, Mihály! — ingatá fejét Sára asszony feddőleg — és te elfogadtad ? — Nem, anyjuk, mert én is keresztény vagyok; uzsorásnak kellene lennem, ha illy alkura lépnék. Hanem elzálogizám kilenczven esztendőre ötszáz forintért. Ez által kettőt értem el; először, nem idegenitem el örökre a mi a tied, másodszor, mert nem adtam el olly árért, mellynek felét sem éri meg. Ez politika. — Félek, hogy az ispánnak mellék czélja is lesz. — Jegyzé meg a nő szomorúan. — S drága ráadást kiván az alkuhoz. — Lehet — válaszolá Bokros uram nyomatékos hangon— Juliska szépnek tetszik előtte. — Vaknak kellene lennie, ha leányomat szépnek nem tartaná, de azért nem szeretném, ha a szemeit rávetné. — Bizony, anyjuk, pedig én nem állok érte jót. Ez azonban nem lenne épen nagy szerencsétlenség. — Azt Juliskától kellene kérdeni. — De majd meg is kérdi azt az ispán, annak idejében. — Aztán félig meddig nem ígértük már oda Sugár Jancsinak, ki szinte tudna mit a tejbe aprítani? — Jó jó, de lásd, az ispán inkább hozzánk való. A minő a zsák ollyan legyen a folt. Vagy gyalázatot akarnál-e hozni köpönyegemre , melly czéhbeli mesterembert illet. Végre, mindezeket nem tekintve, az ispán egyik zsebéből is nem fizetne-e ki mit tom én hány Jancsit? Asszony, mind ehhez ész kell és politika. Jancsi kevesebb egy parasztnál, gulyás ember fia. — Én pedig — válaszolására asszony nem tágitva — egyetlen leányomnak boldogságot kivánok, mit sem az ispán sem pénze nem adhat. — Anyjuk, — válaszolá Bokros uram neheztelődve — én sem tartom gyermekemet portékának, bár ez rosz politika, de ugy van. Azonban ha Isten ugy végezte, hogy ispánné legyen, pedig ugy végezte, remélem a jó Istennel nem szállsz érte pörbe. Sára asszony tapasztalásból tudván, hogy Bokros uram az utolsó szót mindig magának tartá fön, jónak látta ez okból tovább nem fűzni a vitatkozást, mellyböl a rövidebbet csak ő húzta volna, s az anyai sziv egész féltékenységével szólitá Juliskát. Kis idő múlva magasan csapkodó lángokkal ropogott a keskeny konyhapadkán meggyújtott venyege, s míg Juliska álmodott boldogsága édes érzetében kedvvel, dúdolva készité a szegényes vacsorát, Bokros Mihály uram tollasodott reménye gyors szárnyain kalandozott át hetedhét országon a véletlenül hajlékába bekopogott szerencse istenasszonyához Mindketten boldogok voltak, szerencse, hogy egyik sem tudott a másikéról semmit. Egyedül az anya állott örömtelen, szomorú intő jeleként a mulandóságnak. Másnap már korán reggel ünnepiesen neki öltözött járókelők őgyelgének a felseprett utczákon, bámész szemlélődés közt dicsérő vagy gúnyoló észrevételeket téve a házak s keritésekre tűzött kásavirágu bodza s tölgy ágakon lengő valódi vagy szines papirosból metszett szalagok s változatosan fölaggatott selyem kendők fölött. Pünkösd napja volt. Juliska a keritést gazdagon beárnyaló jázmin tövében elnyúló uj hajtású puha gyepágyon ült. Kék barkáju harisnyába szorított kis lábait uj szalaggal csokrozott testszin papucs fedé. A gyenge piros arcz s tömött fekete haj gyönyörű öszhangzásban állott tűzzel égő bogár szemeivel, mellyek kimondhatlan bájjal tétováztak az ujjai közt tartott piros rózsaszálon. Andalgásából a benyitott utczaajtó zöreje rázá föl. Arcza lángba borult, szive erősen dobogott, s remegett, mint a nyárfalevél, midőn Sugár Jancsit s annak őszbecsavarodott apját, komoly képpel, ünnepiesen öltözve a köszöböt általlépni látta. Amint Jancsi Juliskát megpillantá, ahelyett, hogy apját tovább követte volna, egyet fordult a pitar ajtóban; lábai akaratlanul a kedvesen meglepett leány felé vitték. Juliska szeretett volna eléje futni, de lábai nem bírták.