Vasárnapi Ujság – 1855
1855-10-28 / 43. szám - Versényi Miklós (20 arany pályadíjt nyert mű) Szathmáry Károly 341. oldal / Elbeszélések és életképek
342 lemmel már a nélkül is könnyen megtalálta volna az utat, ha ifjú vére és első szerelme nem lettek volna vezérei. Pál, az öreg csatlós sokat beszélt a régi idők lovagjairól, kik nem is szerettek akadályok nélkül kedveseik birtokába jutni, kik török rabságból hozták vissza hölgyeiket s csak ellenség vérével festett karddal jelentek meg szivök bálványa előtt. Ez eszmék a vad ifjú lelkében egyről egyig jó termő földre találtak s ez okozá, hogy regényes tervével rögtön tisztában volt. Anyjának levelet irt, hogy ő Ilonkát szereti és még ez éjen meg fog szökni vele; hogy ne is kerestessék, mert ő készebb magát megölni, hogy sem kedvesétől elszakittatni engedje stb. A levelet bepecsételés atyja komornokának olly meghagyással adta át, hogy azt csak reggel szolgáltassa az öreg ur kezébe. Terve csakugyan az volt, hogy nap leszálltával rögtön munkához lát s még azon éjen tul röpül kedvesével a határon. Néhány aranya ugy is volt; szivében bátorságot, oldalán ősi kardot érzett s mi kell több arra, hogy egy hozzá hasonló vérmérsékletű ifjú mindent kivihetőnek találjon? . . . Lovát megnyergeltetni parancsolá; az öreg Pálnak pár szót súgott s megindult a Cserényi-ház felé, hogy a tervet rögtön létesítse. A kapust akará kikérdezni, hogy valamikép azon szentély közelébe juthasson, honnan Ilonkáját birtokába ejthetni remélte. Azonban nagy megütközésére az emeleti ablakokat az estvéli 10 óra daczára sötéteknek s a házat kihaltnak találta. A kapus azonban közeledtére figyelmessé lőn s a mint Miklóst fölismerte, felsuttogva megszólalt : — Nagyságos úrfi! Nagyságos úrfi! ..Csak jöjjön közelebb! Miklós épen azon gondolkozott, hogy miképen kezdje el faggatásait s igen örvendett, midőn a párbeszédet illyformán megnyittatni hallá. — Nos ? — kérdé feszült figyelemmel. — Az urak egy lábig elutaztak ... de — Elutaztak — az Istenért hová? . . . — Azt senki sem tudja; még nem ütötte el a monostorkapui óra a 12-öt, már kivül voltak a város határán . . . — Lehetetlen — — Biz ugya ... De mielőtt elmentek volna, Ilonka kisasszony lejött hozzám s egy tallérral együtt, mellyet nekem adott, ezt a kis levélkét hagyta a nagyságos úrfi számára ... Itt van la . . . Szegénynek ugyan csak ki volt ám sirva a szeme! . . . Miklós sebesen bontá föl a levelet, mellyből a hold világánál egy ezüst bötül kék szalag hullott ki . .A levél alig pár, hirtelen irott sorból állott, — „Fogadja a kék szalagot — ha Ilonka — azon napon viseltem ezt, mellyen ön életemet megmenté. Bár ne tette volna! . . . Most talán könnyebb kebellel mehetnék szembe a sorssal melly reám vár ... Ne keressen; épen ön elöl akarnak elrejteni s nincs könnyebb, mint egy gyenge virágot elzárni a nap elől. Tartsa meg emlékemet; az önét hiven fogja érteni. Cs. Ilona." Mire Miklós a levél végén járt, már az öreg Pál is oda ért a két paripával, mellyeket lassan vezetett maga után. — Minden oda van! — kiáltá az ifjú s az öreg szolga nyakába borulva, keservesen és hosszan zokogott. Az öreg vigasztalta volna, de azt sem tudta miért és azt sem, mivel? . . . Végre inditványozá,hogy lovagoljanak ki; talán a frissség majd kiveri a bibánatot az úrfi fejéből. De bizony nem verte az azt ki. Az ifjú sarkantyúba kapta lovát s átvágtatott az egész Monostoron egész addig az oszlopig, melly II. Rákóczy György megsebesültének emlékére, egy halmon, közel az ütközet helyéhez áll. Itt végre csilapodni kezdett a lázas vér heve. A gyászos hely emléke, a fényes név más fordulatot adtak a kebel hullámzatának; a paripa lassan léptetett gazdája alatt, ki áhitattal mormogá magában : — Van még hazám! . . . Az öreg Pál csak későre érte be a gazdáját röpitő Villámot. — Menjünk atyámhoz Pál — mondá Miklós csillapult hangon — még sok tenni való van, holnap indulunk! * * * Ez alatt a Versényi-háznál nagy dolgok történtek. Alig hagyta volt el Miklós az udvart, midőn az öreg István úr, fia szobájába lépett, hogy azt az uti készületekben tanácsolja. De ott már csak saját komornokát találta, ki későn duggatá a Miklóstól kapott levelet. Versényi István nem értette a tréfát; azért a reszkető komornok a mint urának reá szegzett tekintetét megsejté, rémülten nyujtá át a levelet és adá elé a történteket. Az öreg ur jól tudta, hogy fia nem ütött messzi atyjától s a mit magában föltett, végre is szokta hajtani. Itt azonban nagyon óvatosnak kellett lenni. A régi kalandos idők lejártak s a leányrablás—a beköszöntött civilisatio szemében már csak ollyannak tekintetek, mintha valaki a más ménesét elhajtotta volna. Első dolog volt, megtudni, hogy a merény mennyire sikerült, hogy ok nélküli zajjal a várost föl ne verjék s mégis ha lehet a bekövetkezést is megakadályozhassák. Az öreg ur maga is lovat parancsolt s épen fölakart arra ülni, midőn Miklós habzó méne a kapun berobogott. Az elszököttnek vélt fiu lehorgasztott fővel tartott szobája felé, hova atyja, rögtön utána betoppanttatva. — Nos úrfi — hogy értsük ezt? — mondá a levélre mu— Az egész egy kis tréfa; bolondság — mondá ajkait rágva Miklós, — de nem merte atyjára emelni szemeit. — Ahán sejtem már — szólt az öreg ur — elcsípték orrod elöl ugye? . . . No ne szomorkodjál, van még szebb is jobb is, lesz módod benne elég! Az öreg ur jóvialiter nevetve ment ki az ajtón, de Miklósnak nehéz volt a máskor büszke főt föltartani; azért lehajtá asztalára és ott virasztott reggelig. II. A szökevény szöktet. Gácsország egyik városában az 1782-dik évben egy magyar huszárezred pár százada tanyázott. A tisztek közöl különösen kivált egy fiatal, athleta termetű százados, mint legszebb férfiú, leghiresb lovag, legbátrabb vivó és a nőknek kiváló bálványa. Fölebbvalói közül alig szerette egy kettő, pajtási szerették és bámulták; alattvalói meghaltak volna érette. Ennek egyszerű oka volt, hogy engedelmeskedni nem szeretett, de parancsolni igen; másra szorulni nem szokott, de ha valaki reá szorult nagylelküleg kész volt segélyt nyújtani, s a neki tett szolgálatokat királyilag jutalmazta. Még élhet olly földműves Csernovitzban, kinek rakott szekerét ostoros korában a „vasgyúró" magyar kapitány átugratta s olly lengyel ur, ki nem tudta leányát elvonni ablakától, ha a „gyönyörű huszártiszt" pej méne két lábra ágaskodva tánczolt a város teréin. De a derék kapitánynak mindezek mellett némelly aprólékos gyarlóságai is voltak. Igy például, lovagolában gyakran észre sem vette a kerítéseket; restelte kikerülni az uri hintókat s nem igen szerette elolvasni a dohányzásra, vadászatra vonatkozó tilalmakat, mellyek itt amott táblákra voltak függesztve. Ez mind neki, mind másoknak igen sok kellemetlenséget okozott; összeütközésbe hozta a polgárokkal, tisztviselőkkel, sőt nem egyszer saját felsőbbjeivel is. Ez előzmények ugy hiszem felismerteték olvasóimmal Versényi Miklóst, kinek egyénisége történetünk megszakadása óta illy tettekben nyilvánuló jellemmé nőtte ki magát. Egy természetes fok ez a régi hajlamok és folyvást csapongó vér nyomán, csak más alkalmak, más körülmények által szabályozva. Az egykori gyermek-ifjú a katonai élet vadabb spharájába vágott át; a gyermeki birkozások párviadalokká; a tanuló csinek fogadásos merényletekké s a nevelők ellenébeni makacsság