Vasárnapi Ujság – 1855
1855-02-25 / 8. szám - A régi világ hét csodája. Vári Szabó 59. oldal / Történeti emlékek
59 hagyott szenvedélyességével, később megbánta , hogy ennyire hagyta magát elragadtatni, mig végre kinyilatkoztatá, hogy elment kedve épen egy asszonyért oda bolondulni Szent-Lőrinczre, inkább nem bánja, folytassák ismét utjokat Verebes felé. lehet. — Valóban, kegyelmes uram, ez a legokosabb mit tennünk — Legyen. Mondja meg merre forditsam a lovakat. — A dolog ugy áll, hogy az egyenes uttól kissé nagyon eltértünk; ha itt a hegyek közzé csapunk, nem tudom, ha csak kerékvágásra is találunk-e? Egyebet nem tehetünk, mint ha visszafordulunk ismét, s felkeressük a hegyi utat, mellyet bizony kár volt elhagynunk. — Már megtörtént, soha se sopánkodjunk rajta. Azonban ezek a lovak igen el vannak fáradva. — Eleget mentek biz azok, de elmehetnek még Peczefalváig, a hol ránk fris lovak várakoznak. — Hagyja rám a dolgot. Szörnyű kedvem kerekedett itt e szép mezőben megpihentetni. Fogjuk ki a lovakat, hadd egyenek egy kis gyepet, s aztán adunk rá nekik jó porczio abrakot. Mi pedig leheveredünk itt e tölgyfa alá, s Posztoczki uram addig nekem szép mesét mond. — A mint kegyelmes uram parancsolja, csak hogy mesével nem szolgálhatok, mert én egyet sem tudok. — Annál jobb. Akkor megpróbálom alszom egyet az árnyékban. Ugy jön minden miként az ifjú parancsolta. A lovak irigylendő étvággyal harapdálták a hegyi kövér füvet, mellyet pár soha sem lep be. Posztoczki uram pedig önelégülten mosolygott maga elébe, örvendvén hogy a jó Isten neki illy bizalmaskodó földesurat adott. Csodálta, hogy lehetett illy embert rágalmazni, mint amazok ott a gyalui kocsmában tették. Vagy talán csak tréfálni akartak vele, meg akarták őt ijeszteni, hogy aztán az ellenkezőt tapasztalván, a szerencse annál jobban essék. Igy telt el néhány óranegyed. Ez alatt az ifjú aludt volna, de nem lehetett. Itt ez árnyékos helyen, mindenféle legyek és szunyogfajok csipkedték finomult bőrét, midőn egyszer ki akará kezét nyújtani, egy szép s köpczös varangyos békát talált megfogni. Megharagudott s felkelt. Az udvarbiró előre sejtette, hogy ismét valami komédia fog történni, mert az urak elméje akkor leghóbortosabb, ha valahol az unalom őket galléron kapja. Ugy is volt. — Mondja meg nekem Posztoczki uram — szólt nagyot ásitva az ifjú — hogy hivják otthon ezt a pej paripát, a ki legközelebb legel itt mellettem .... — Filkónak nevezzük, kegyelmes uram. — Csinos állat, de tán még jobb volna nyereg alá venni, mint rud mellett kinézni. — Nem lehetetlen, uram, de még nem próbáltuk ... — Ide vele, lássuk mit tud. — Hogyan, rá akarna ülni kegyelmes uram? bizony nem tanácsolnám, mert igen vad és tanulatlan. — A vad s tanulatlan ló volt mindig legfőbb gyönyörűségem. Ezt mondva elindult, hogy amúgy szőrin a lóra vethesse magát. — Ha már épen meg akarja próbálni, kegyelmes uram, engedje meg legalább, hogy előbb felnyergeljük . . . — Hol találunk itt nyerget ? .. . — Van itt mindig egy a kocsi saroglyájában. — No az nagyon derék. Én ugyan udvarbíró uramról mindig csak a legjobbat hallottam, de amit magam tapasztalok, felülmúl mindent. — Nekem egyedüli törekvésem, kegyelmes uram tetszését megérdemelni. Felnyergeltetvén a paripa, az ifjú azonnal hetykén rávetette magát; a be nem várt megtámadásra iszonyú dühbe jött, rúgott, vágott, harapott, tajtékjával maga körül mindent befecskendett, de lovagja nagyon is érte mesterségét, hajlékony testével úgy simult le hosszában a ló derekához, mint nád a szél ellenében, mig végre a ló maga is átlátta kivel van dolga, s megadta magát sorsának, feltétel nélkül. A lovag pedig mint nemes ellen, ki győzelmében legmérsékeltebb, a leigázott állatot először csak lépésben járatá, s csak lassanként lett a lépésből sebesebb ügetés, s legvégre futás, iramodás. Az udvarbiró pedig kedvteléssel nézdelé földesura ügyességét. A jó embernek arcza még most is égett az előbbi dicséret miatt, és megtapsolta ura minden mozdulatát, és szemeit törölgette, hogy a mindinkább tovaparipázót annál jobban láthassa. Midőn aztán az érdekes jelenet, az itt és bokrok lejtőin tul, eltűnt szemei elöl, mintegy elfáradva, leült a gyepre, nézegetett jobbra-balra, kiváncsian várva, mellyik oldalról fog ismét előbukkanni az ifjú, kit annyira tisztelt, amennyire szeretnie kellett. (Folytatjuk.) A régi világ hét csodája. I. Babylon kőfalai, kétszáz láb magasak, s ötven láb szélesek valának; rajtok olly széles ut vala, miszerint a szemközt jövő négyfogatuak könnyen elhajthattak egymás mellett; ezenkívül pedig mindenünnen legmagasb s legerősebb tornyokkal valának földíszítve. II. Diana efézusi temploma, mellynek nagysága s méltósága volt legkitűnőbb; fölkészítésében 220 évig fáradott egész (kis) Ázsia; állott a város közepén, hossza 415, s szélessége 220 láb volt, s menhelynek tartatott. Fölépitésére a falvak, városok és királyok annyi s olly sok kincset öszhalmozának, miszerint az egész földgömb akkori fényczikkeit könnyen fölülmúlnák. Azonban amaz efézusi eszelős, Herostratus — hogy nevét az örökfeledés örvényéből kiragadja — felgyújtván ezen egyházat, helyébe nála sokkal méltóságosabbat emeltek, mellynek földiszitésére nemcsak a nők ékszereiket s egyéb drágaságaikat, hanem a városok, népek, királyok fölszámithatlan ajándékokat küldöttek. Ezen egyházban Diana képimádó tisztelete mindaddig meg volt, mikor Pál apostol — Krisztus mennybemenetele után 20-ik évben — oda ment, s két évig ott tanítván annyira boldogult, miszerint a város legnagyobb része a képek tisztelésével fölhagyva Krisztushoz megtért. III. Igen nevezetes olympi Jupiter képmása , Phidiasnak eléggé nem magasztalható s minden nemzetek előtt legbecsesb müve. IV. Az egyiptomi pyramisok roppant gula-alkotmányok valának néhány holdnyi területen, négy oldalról hegyes kup alakban a tűz formájára fölnyulók , mellyeknek sudár csúcsok megvékonyodván árnyéklatukat is összevonták. Az egyiptomi királyok emlékei s a világ hét csodái közé valának számitva. V. A rhódusi napbákány, mellyet Nagy-Sándor halála után Ázsia királya, Demeter emeltetett; belső oszlopzata összeeresztett kövekből rakatott, kívülről pedig becses érczczel művészi remekséggel vonatott be. Hegyen épült s 12 év alatt készült el, 300 talentumba azaz 18 tonna aranyba került. Ezen oszlop Plinius bizonyítása szerint 56 évig állott fenn, s akkor földingás következtében megrepedezetten összeomlott, s annak nagyszerűségét az odacsődült nézők bámulással csodálták. — Ujjai olly vastagok valának, mint más emlékek egész tömege szokott lenni. Ezen colossus — Plinius állítása szerint — toronyhoz hasonlított, s az isteneknek szenteltetett. VI. Maurolus — Caria királya — sírboltját annak neje Artemisia tervezte, ki ís gyászból s férje utáni vágyból annak csontjait s hamvait illattal felvegyitvén s porrá törvén, vizben megitta, és mint hirlik erőszakos szerelme rohamában több illyeseket is tett. Elkészíttetvén e legköltségesebb s a földön legnevezetesebb sírboltot, azt mauzóleumnak nevezte. Erre Propertius megjegyzé : „a mauzoleumi koporsónak sem gazdag szerencséje A mauzoleumi négyszög legdrágább 36 márványoszloppal volt köritve, belseje 410 lábat tett. Itten a legkitűnőbb négy művész alkalmaztatott : Scopas, Bryoxes, Timotheus és Leochares, kik *