Vasárnapi Ujság – 1856
1856-04-13 / 15. szám - A két Bikk. Filep M. 127. oldal / Elbeszélések - Santalok lázadása (kétkép) 127. oldal / Nép- és országisme.
A két Bikk. Elbeszélés 1590-ből. Borsod megye keleti részén — a Hejö vizének Tiszába ömlésétől nem messze, ott, hol e csöndes kis folyam, három domb alatt két ágra szakad — volt 1590-ben két falu, vagyis inkább két kis telep. Az északi dombon, a Hejö egyik ágának bal partján emelkedett Nemes-Bikk, egyszerű kis templomával, mellytől a deszka torony mintegy husz lépésnyi távolságra esett. Ezzel átellenben, a déli dombon, a Hejő másik ágának jobb partján állott Paraszt-Bikk, kicsinyke deszka templommal és toronynyal, olly közel a vizhez, hogy csaknem bele buknék. — A falubeliek — ha valami végezni valójuk volt — csolnakon közlekedtek egymással, mi ugyan nem nagyon sűrűn történt , lenézvén a nemesbikkiek a paraszt-bikkieket, mint parasztokat; ezek pedig irigyelvén amazoknak — mint nemeseknek — boldog állapotját. A harmadik vagy nyugoti dombot Bárdospartnak hitték, mivel itt a tatárok 1241-ben, a szomszéd muhi győzedelem után, legalább is két ezer elfogott magyart bárddal lenyakaztak. A három domb megett tölgyes erdők sötétlettek, tul rajtuk pedig szép nyilt rónaságon hullámzottak a gazdag vetések, s a lengő délibáb tündér habjai. Igy volt ez 1590-ben .... most nem ugy van. Csöndesen folydogál ugyan a Hejö még most is a három domb alatt; s Nemes-Bikk máig is fen áll, — csinos kis kerek falu, népe iparkodó, munkás, józan, takarékos. De Paraszt-Bikknek hűlt helye. Ez elpusztult, s pusztulásáról szivreható történetet tartott föl a hagyomány. * # * Szép nyári éj volt, s a teljes hold majdnem olly fényessé tevé az éjszakát, mintha nappal lett volna. Mély csend ült Paraszt-Bikk fölött, mert a lakosok a hosszú napi munkában elfáradva, az álom balzsamos karjain szunnyadoztak. Már jól előre haladott az éj, midőn a nagy csendben egyszerre valami fuvola hanghoz hasonló lágy ének terjedt el. A hangok magas helyről jövének, s olly túlvilágian, olly el-elhalólag rezgenek szét a néma falucska fölött, mintha a mennyből szállanának alá. A szívemelő dal megszűnt; s im, a deszkatornyocska legfelső ablakából egy fehérbe öltözött alak bocsátkozik alá a templom tetejére. Hosszú haja szétbomolva, fekete fátyolként lengett hajlékony tagjai körül, s hófehér kis lábaival biztosan járdáit aláz fel a meredek tetőn. Ollykor ollykor karjait a hold felé terjeszté, s olly mozdulatokat tön, mintha repülni akarna. Vért fagylaló látvány volt, főleg midőn a templom gerinczén végig menve, vissza visszatért; mig nem végre a torony ablakához ismét fölemelkedve, ott eltűnt. Ez volt a szegény Fehér Kata, Fehér István uramnak, a paraszt-bikki Lévitának *) szerencsétlen alvajáró leánya. Még akkor ugyan nem tudták, s nem ismerték ezen kórállapotot, az idegbajnak ezen veszélyes nemét; s a köznép a szegény Fehér Katát valami elbűvölt lénynek tekintette; mindazáltal nem félt tőle, söt némi ajtatos tiszteletben tartá, mivel a halavány leány, egyeseknek sőt egész háznépeknek is sokszor mondott ollyan jövendőket, mellyek szóról szóra beteljesedének. Maga a nemes-bikki tiszteletes — kinek ekklesiájához tartozott a paraszt-bikki leány-egyház — maga ezen tudós férfiú, Dánszegi Áron uram — kigyelme is, gondolkozóba esett a szegény leány állapotja fölött, midőn azt ollykor ollykor Fehér István uram, nagy lelki szomorúsággal el-elpanaszlák nékie. Illyenkor aztán rendesen elővevé a nagy kapcsos bibliát a tiszteletes férfiú, s mintegy vigasztalásul fölolvasa néhány szent helyeket bánatos Lévita társának : „Az Úr az, a ki betegséggel látogat; de ismét ő az, a ki vigasztalást is küld! . . Nyugtassa meg tehát magát kigyelmed édes jámbor tiszttársam! majd eljön a segedelem onnét felyül, azon szegény beteg leányzóra nézve is." Hanem Fehér István uramnak, mind ezen épületes vigasztalások mellett is nagy volt az ő szomorúsága. Nemcsak azért pedig, mert leánya szerencsétlensége olly leverőleg hatott reá , hanem azért is, mert ő rajta magán is hatalmas előhaladással mutatkozának a tüdősorvadásnak aggasztó jelei; s ha ágyba talál esni, mi lesz akkor a két betegből?. .vagy ha elhal, még inkább mi lesz szánandó leányából?.. És hiába hordoza számára a kegyeletes falusi nép fekete kecske tejet . . . ö érezé, hogy meg vannak számlálva földi napjai. *) Könyörgő, éneklő, tanító egy személyben. A nyár elmúlt, s az ősznek előjelenségeit mindenütt hirdette a természet. A gólya, fecske elköltözött. A munkás nép beljebb húzódott a mezőkről, héj alá takarítván az esztendő áldásait. A fák levelei megsárgultak, s hullni kezdenek. Vasárnap reggel volt. Derült s tiszta vola az égbolt, mintha ő is ünnepelni akarná a munkás természet pihenésre hajoltát. Csak itt ott lebegett — elszakadozott fehér fátyolként — a magas kék levegőben az őszi ökörnyál. Megcsendült a harang Nemes-Bikken, s alig terjedt szét ünnepélyes hangja a levegőben, midőn visszaválaszolt neki nagy szomorúan, a paraszt-bikki harang is. A paraszt-bikki nép elcsodálkozott. Hiszen a jámbor Lévita már régen az ágyat nyomó, tiszteletes Dánszegi uram meg Nemes-Bikken prédikál : vajon miért szólalt hát meg egyszerre a két falu harangja? . . No de — gondolák — talán valami diákot küldött által a tiszteletes ur, hogy végezné el az isteni szolgálatot. És e gondolatok között, a templomba mindnyájan el bétakarodának. Az ének megzendült,s lelket ragadó hangjai az egeket verdesék. E közben a diák vagy pap helyett, egy fekete ruhába öltözött leány közelgete a szószékhez; s onnan egyenesen a templom közepére menvén, az Úrasztala előtt megállott. Fehér Kata volt. Csaknem átlátszó fehérségű hideg alabástrom arczán alig mutatkozott valami életjel; olly merev, olly jegesült volt az, mint egy halotté. Az ének megszűnt, s a gyülekezet megfélemlett bámulásban hallgatott. „Én húzattam meg a harangot — szóla a leány csöndes bánatos hangon — hogy tudjátok meg, miszerint jámbor Lévitátok, Fehér István, az én jó atyám nincs többé. Ö, ki harmincz esztendeig élt köztetek, ez éjjel itt hagyott benneteket. A megsárgult falevelekkel együtt ő is lehullott az élet fájáról." E szavak után, a gyülekezet férfi tagjai között nagy megindulás, az asszonyok közt pedig csöndes zokogás támadt. „De ne szánjátok őt — folytatá a bus leány. — Ő már boldog, boldogabb mint e földön bár akár ki is! S ne sirassatok engemet; mert én is boldog leszek, hozzája költözvén amaz édes vidékekre." .. Ekkor arcza egészen átszellemült : „Sirassátok inkább magatokat! . . mert itt jő reátok fekete szárnyakon a nagy veszedelem; az iszonyú vég elpusztulás. . . És, ha valaki közületek saját házát agyon lövi : tudjátok meg, hogy közel van Isten izé—le—te Lerogyott; s olly erős görcsrohamok fogták körül szivét, hogy néhány kinos vonaglás után, ott az Urasztala előtt kiadá lelkét. Harmad nap múlva két hallottat kisért a temetőbe Paraszt-Bikk megszomorodott népsége, s tiszteletes tudós Dánszegi Áron uram ö kigyelme olly szivreható prédikácziót tartott, hogy a nagy sirásnak és jajgatásnak nem lenne határa. A két halott csöndesen nyugodott már a nyirkos hantok alatt, de a nép nem felejtő jámbor Lévitáját, s még inkább nem felejtheté leányát Fehér Katát, és az ő rettenetes jövendölését. Na valaki közületek saját házát agyon lövi : tudjátok meg, hogy közel van Isten ítélete! (w*«? következik.) A santalok lázadása. Mielőtt a santalok lázadását bővebben előadnám, arról világosítandom fel az olvasót, kik azok a fantalok, s mi okozta lázadásukat? Mielőtt az indusok Egyiptomból Indiába költöztek volna, a Ganges termékeny völgyeit, s az ország egyéb részeit is benszületett, vallás, szokások, beszéd és színre nézve egymástól különböző néptörzsek lakták. Ezen néptörzsek, mellyek jelenleg vadon állapotban Köles, Bhil, Dangur, Chino és Santal név alatt ismeretesek, hajdan királyaik, uralkodóikkal bírtak, várakat, városokat építettek, s harczra szálltak azok ellen, kik megsértették, vagy háborgatták őket, szóval hatalmas nép valának.Az indusok magukkal hozván Egyiptom miveltségét India gazdag tereire, csakhamar ellenséges érintkezésbe jöttek az őslakókkal, s legyőzvén őket Ganges dús völgyeiből vadon erdők és bérezek közé űizék azokat, hol mintegy harmincz század lefolyása alatt tökéletes vadakká lettek; nyoma sem látszik rajtuk, hogy egykor hatalmas nemzet tagjai valának, vad, kegyetlen természetet öltenek, s most vallás, társadalmi intézkedések nélkül élnek.