Vasárnapi Ujság – 1856
1856-05-18 / 20. szám - A bányász életéből. Hudák E. 170. oldal / Elbeszélések
II. A nap leáldozott, s az est homálya lassankint elterül a völgyben. A város utczáit sem légszesz, sem olajlámpa nem világítja, csak az alacsony házak ablakain derengő faggyúgyertyák halvány fénye terjeszt kétes világosságot azokban. Egyedül egy a piacz közepén álló csinos ház viszik fényes világításban. Közel, távol minden csendes, hallgat; csak az e házban összegyűltek zsibaja hallik ki az utczára. Közben-közben egyes harsány hangok kiválnak a tompa morajból, miket hangos nevetés követ. A bentlevők vígan vannak. Elodázták maguktól a biit, a gondot, a sóhajt s a homlok komor redőit. Lakomáznak. Az asztalok csak úgy nyögnek a tálak s felrakott egyéb holmik terhe alatt. A pohár sorban jár, ürül, telik, telik, ürül. A háziúr szereti, ha palaczkja, tála ürül, s a háziasszony ki nem választotta a mellőzhetlenül szükségest, de felhordatta a fölöslegest is. Mondják, hogy kis városok lakói kandiabbak a nagy városok lakóinál. De itt nem veszünk észre egyetlen egy sötét alakot sem, melly e ház ablaka alatt hallgatódznék, vagy a fényes szobákba beletekintgetne. Apraja, nagyja tudta, hogy e ház vendéget gyakran lát, s a kivilágított ablak által senki sem fordíttatta ki magát a sodrából. Gazdag bányapolgár lakott e házban. Az Isten megáldotta őt, s bányái dúsan jövedelmeztek. Minden hó végével nála termett a bányafigyelő, asztalára tette a nagy könyvet, mit hóna alatt czipelt, előmutatta a számadást, s tárczájából kivette a sok uj bankót, azt a könyv mellé számlálva. A sok bankó — tizes, százas — szekrénybe vándorolt. Új birtokosa nem kereste keservesen, háta nem görnyedt vagyona szaporításában s mindennapi kenyerét keresve, eddig még nem törülte homloka verejtékét. Jövőjéről nem gondolkodott. A mi könnyen jó, könnyen is megyen; nála is könnyen ment. De az idő mindnyájunk és müveinknek is mestere lévén, a bányapolgár és bányájának is mestere lett. Az éret kivágódott — mi nem ritka dolog — elfogyott és a bánya többé mit sem adott. Hó végével most már nem a bányaügyelő, de a bányászlegény állott elő. Komoly arczczal tette le könyvét az asztalra, a ház ura átfutotta a számadást, de a szerepek tökéletesen megváltoztak. Ez hozott most pénzt, leszámlálta azt a nagy könyv mellé, de amaz tette tárczájába a bankókat, bezárta nagy könyvét s hallgatva távozott. Ki máskor hozott, most vitt. S ment hó hónak utána. A bányászlegény mindig hallgatagabb, a bányapolgár arcza mindig komolyabb, tárczája mindig könnyebb, lakomája mindig ritkább, szobája mindig üresebb, bútora mindig kevesebb — csak adósága, csak gondja, csak sóhajtása, csak homlokának redője, csak ősz haja lett napról napra több. De még mindig remélt, bányát még mindig miveltetett, minden hó végén fizetett és fizetett — sóhajtozott és remélve újra fizetett. Egy nap azonban összejött a sok hitelező, kitette öt szobájából, kamrájából s házát dobszó mellett eladta. fogd — Gazdag voltál, szegény vagy; sokat bírtál, semmid sincs; botodat, széles a világ, itt-ott találsz még könyörületes szivet. Neje sírt, ő sóhajtozott; ez volt életének legkeservesebb napja; de nem, még nem ez volt. Megvonta magát egy kis kunyhóban, remélt. Kevés holmiját, ami még megmaradt volt, lassankint eladogatta, remélt és fizetett. ,,Oh nem, oh nem maradhat ez így — szóla gyakran — a bányaáldás még megjő, neki meg kell jönie!" De az áldás meg nem jött, utolsó vánkosát is eladta már, beteg felesége puszta szalmán feküdt, ruhája ronggyá lett; hó végén fizetni kellett, ö fizetni nem tudott! Arcza elkomorodott; másnap reggel,három órakor pontban, bányász kabátban, ócska kék vászonnadrágban maga ment — pár gyertyaszál kezében — bányájába. — Sóhajtozott, de remélt. Ez volt életének második keserves napja, keservesebb az elsőnél! Éltének legkeservesebb napja az volt, mellyen magát reményevesztetten a bányamenet ajtaján felakasztotta. Fordúljunk el a szerencsétlen hullájától, s imádkozzunk szegény lelkéért!! III. Borura derű. Komoly események, szomorú képek vonultak el szemeink előtt, lássunk most egy vidám jelenetet is. Gyönyörű az ég s a nap felhőtlen pompájában ragyog. Az idő olly szép, olly kellemes, mint azt csak a tavasz legszebb havának legszebb napján képzelhetni. Hegy, völgy ifjú pompában díszlik és a rétek felöltötték a tarka ünnepi köntöst. Oda hagyjuk a szobát, mögöttünk marad a város, s magunk haladunk az illatos fenyves árnyában, hová egyik jó barátunk, kis mulatságra meghít. Utunk össze vissza, erre meg amarra is viszen, mindenütt fedve mohos facsoportozatok hatalmas kúpjától. Végre hangokat hallunk, s kiérve a sűrűből látjuk , hogy nem tévedtünk. Bányahánton állunk. Teteje tökéletesen lapos, három oldala meredeken esik a völgybe, negyedik oldala a szinte meredek bérczhez támaszkodik, mellyben egy bánya sötét nyílását látjuk. Az egész halom kékes, fejéres kőtöredékből áll s nem egyéb , mint a bányából kihordott ércztelen sziklatöredék. A nyílástól jobbra meglehetős nagy nyers szálfákból összerakott ház áll, hol az érczkamra mellett a bányaör lakik. Valamivel tovább balra hatalmas kádak állanak, hol munkanapokon nevető, danoló, leányok durva sodrony rostákon érczet mosnak. Ma azonban itt senki sem dolgozik, ma ünnepnap van itt. A halom közepén, hosszú hevenyészett asztal mellett, czifra társaságot látunk, asszonyok, férfiak, közben közben egy egy hamisan kacsingató lánykafő. Mind víg, mind jókedvű, mind fesztelen, eszik, iszik, tréfál, nevet. Komor arcz közte egy sincs. Miért is volna valaki komor és részkedvű e társaságban? Hisz őket megáldotta az Isten gazdag érczáldással, ők a bánya részvényesei, tulajdonosai, kik bányagyülést tartanak itt az erdőben az Isten szabad ege alatt. S most, miután megtekintették a bánya állapotát, s tanácskoztak a tovább teendőkről, jó izűen költik el a tálak és üvegek mindennemű tartalmát. A ház előtt egy csoport bányalegény áll, vígan beszélgetve, pipálgatva. Ma nem látni rajtuk a lucskos, agyagos ruhát, ma csinos legények. Pedig a bányász ugyancsak csinos legény, ha felölti egyenruháját, fekete bő nadrágát, zöld hajtókás, czímeres gomba fekete kabátját, ha felköti széles csata fényes hátkötényét, s fejére teszi kucsma forma zöld fövegét, mellyen kedves bánya czímere — keresztbe tett bányapöröly és bányavéső ragyog. Tovább az asztaltól hatalmas tűz lobog. Egyik oldalán roppant vas lábas áll. Közeléhez néhány legény a földön kuczorog, s nagy munkában töri fejét. Mit mivelnek? Galuskát főznek atyámfia, túrós galuskát, e kiváltságos bányászételt, mellynek egy bányagyülésen sem szabad hiányoznia. A tűz másik oldalán néhány egyenruhás legény szintén nagyban fáradoz.Kabátja urát felgyűrte, egyik kezében hosszú fanyársat tart, másik kezével vékony karimára vágott marhahust és szalonnadarabokat szúr reá, közbe közbe egy egy karima vereshagymát téve. Egyikök pedig a tűz mellett ül s nagy búsan forgat már egy illy öles nyársat. Félre a tűztől négy barna legény fatövön ülve húzza, a mint tőle legjobban telik. Egy bányalegény tánczol elütték; fülére vágta zöld fövegét, s jó kedvében csak úgy járja. — — Ne bántsuk őt atyámfia! Ez az ö ünnepnapja; a nap nyugvó félben van,s ha az éj csillagos köpönyével betakarta a föld gondjait, keserveit, a bányász ünnepnapja is leáldozott és a kemény való újra kopogtat ajtaján. IV. Derűre ború, mint mindenütt az életben, úgy a bányász életében is. Ha túléltük rövid éveinket — akár nevettünk, akár sírtunk, napjaink akár örömben teltek, akár fájdalomban — egy a végünk; szerény halom a kiszenvedettek nagy mezején, csendes álom viruló hant alatt. — Miért borzadunk a haláltól? Jóstevőnké! Bezárja fáradt pilláinkat, s reányomja a béke csókját elfonnyadott ajkainkra. Miért borzadunk a haláltól? Nem lételünk vége,létünk kezdete; nem enyészet, élet az! Nézd a nyugvó hantját — virág fejlik mohából! Kell-e több ? — Szántóvető vagy; szólok mint szántóvetőhöz. Fekete barázdába szórod a buza arany magvát, s temetőül lesz a föld, mellyben jövőd