Vasárnapi Ujság – 1856
1856-07-20 / 29. szám - Pap az orvosi kincses ládából. Edvi I. P. 250. oldal / Gazdászati és orvosi.
250 fordult vissza, midőn egy földesurféle ember lovainak időt engedvén megállásra, megszóllitotta a herczeget. ,Hallja, domine, maga talán ide való?" — kérdi a herczeget, tanitónak vagy jegyzőnek nézvén azt. „Mit tetszik parancsolni?" — kérdi a herczeg, ,Nagyon sok kidobni való pénze lehet annak a herczegnek?' „Mi okból méltóztatik gondolni?" ,Hogy háromféle templomot is segít építeni?" „Hát kitől kérjenek a jámborok, ha nem a herczegtől?" ,Nossz csak én velem jöne szemközt az a herczeg, majd mondanék én neki valamit." „Tessék csak nekem megmondani, én is megmondom neki." ,Dehogy mondja meg neki, barátom, — tudom mindjárt pokolba kergetné." „Bajos dolog lenne,tessék elhinni!" mondja a herczeg annyi önbizalommal, hogy az utas szinte csudálkozott. ,Aztán, amire, meg merné mondani üzenetemet?" „Csak tessék megmondani!" ,Nohát azt mondja meg neki, hogy nincsen neki egy csöpp esze, hogy annyi templomot épitet, — épitessen inkább kocsmát." „Majd megmondom, tessék elhinni, alásszolgája!" mondja a herczeg odább menvén néhány lépést, mire a másik utána kiált : ,Megálljon, amire, hisz még azt sem tudom, hogy maga kicsoda?' „Nagyon akarja tudni?"1 kérdi a herczeg. ,Legalább tudom, hogy kivel beszéltem.' „De majd az ur nem mondja meg nekem a nevét?" .Csak a magáét előbb, amire? hadd hallom, hogy hivják?' „Herczeg Batthyányi Lajos!11 ,Hajts!' mondja a másik elrémülve, hogy a szégyent könnyebben kiállja, s a herczeg maga maradt. Mindez nem zavarta, zaj nélkül tette dolgait, mellyek környezetéből nem igen értek ki, nem lévén abban az időben hírlap, melly hasonló dolgokat köztudomásra juttatott volna. Nagyon patriarchális élet volt az, mit leggazdagabb uraink éltek, s azon szerencséjük volt, hogy mindig és mindent saját szemeikkel láttak, s igy a hamis értesítéstől és keserű csalódástól meg voltak mentve. Észrevétlenül járt a herczeg, néha két napig sem vették észre, s épen hasonló ok miatt történt meg a következő dolog. Szivesen hordozta magával bécsi ösmerőseit, különösen pedig valami báró Berget, ki a legderekabb ember volt, hanem nyughatatlan szilaj vérű, és nagyon kedves mulatsága volt, ha valakivel ellenkezhetett. Mindig mondá neki a herczeg, hogy majd egyszer emberére talál; de azért a báró mindig kötekedett, s rendesen tett valamit, mi másnak fölötte volt. Egy ízben Enyingre is elvitte a herczeg, ki megint tudósítás nélkül érkezett meg, s minthogy a csöndességet nagyon szerette, az öreg Hegedűst, javainak igazgatóját megkérte, rendelné meg, hogy a kastély előtt lárma ne legyen, mi annál könnyebben megtörtént, mint hogy a kastélynak átellenben levő nagy magtár a kastély körül minden legkisebb hangot viszhangot, s ha valaki hangosabban beszél, minden szobában hangzik. Az igazgató meghagyta a helybeli ispánnak az őrködést, mit az aztán személyesen vitt, s egész nap a kastély előtt járkált. Azonban ő sem látván a herczeget megérkezésekor, azt sem tudta, maga jött-e, vagy mást is hozott magával, tehát báró Bergről sem tudott semmit. A báró alkonyat előtt valamivel, ki akart menni a kastély előtti térségre, de amint a kapu alá ért, észrevette, hogy minden lábkoppantás ollyan hangosan esik ki, azért fokonkint nagyobbakat koppantott. Ezt a mulatságot mindinkább megkedvelte, s minthogy kifelé még zajosabb jön, most már nem elégedett meg a kopogással, hanem mint az erdőben szokás, előbb gyöngén, később hangosabban kiálta : ,Happ, happ!" A viszhang becsületesen viselte magát, s a két happot erősen visszaverte. Kőváry uram, a helybeli ispán, rendkivül hirtelen haragú ember, a kastélynak alsó végén állt, s ugy is annyira elunta magát egész nap, hogy már szinte megóhajtotta, hogy az egész napi leskelődésért valakin kifoghasson. Az első happozást csak fülzengésnek gondolá, de a bárónak megtetszett a mulatság, s most már teletorokkal kiabált, s a viszhang hasonlón, úgy, hogy Kőváry már alig várta, hogy a kiabálót nyakon foghassa, nem is gondolván, hogy az idegen valami fontos személy legyen. Kőváry egyenesen galléron csipte a bárót, s először magyarul, utóbb németül kérdezé : ,Wer sind Sie?" De ezt olly orditva mondá, s olly kegyetlenül megrázta a kabátot, hogy már a báró is dühbe jött, de meg is ijedt. „Wer sind Sie?" kérdi viszont a báró, nem akarván magát egyszerre megadni a vad bikának. ,Ich bin der fürstlicher Ispán!" mondja nagy tekintéllyel. „Lassens mich aus, Herr István, — mondja a báró, nem értvén jól a másikat, — ich bin B. v. Berg." De most meg már Kőváry szerette volna, ha valaki őt fogná, mert majd hanyatt esett, midőn látta, hogy a herczegnek vendégét fogta meg, még pedig galléránál fogva. A báró fölment a szobákba, Köváry pedig az igazgatóhoz, kinek elmondá a szerencsétlenséget, mit épen hivatali buzgóságból vitt végbe. Hegedűs rögtön ment a herczeghez, ki ugyan átlátta, hogy Kőváryt ezért nem érheti semmi; hanem mégis igen sajnálta, hogy igen kedves vendégét majdnem levilelték. Vacsora alatt mindketten igen hallgatagok voltak; hanem utóbb Berg hangosan elnevette magát, mire a herczeg is derültebb lön, kivált midőn a báró azt mondá, hogy ember még ugy meg nem ijesztette, mint ez az — István. Még aztán sok ideig emlékezetben maradt ez a kis kaland, s a herczeg gyakran mondá, mikor Bergnek kedve megszilajodott: ,Te, ha nem maradsz veszteg, mindjárt elhivatom azt az Istvánt!! Illyenkor Berg rendesen megadta magát, és akárhányszor mutogatta, hogyan kiabált ő happot, s az István miként csipte meg kabátja gallérát, — minek a két jó barát bizalmas körben igen sokszor jó szót nevetett. De rég nyugszik már mindkettő a sírban ; a herczeg épen ötven esztendeje. Enyingen ha keresztül megyen az olvasó, ne röstelje megnézni azon gyönyörű szentegyházat, melly egy angol kertből emelkedik az ut mellett. Az öreg nyolczvan ezer pengő forintot hagyott ennek fölépitésére, mit a mostani herczeg, még százezerrel megtoldott, s lőr belőle a vidéknek egy maradandó szépsége. Mindenesetre elég ez egy épitmény, hogy két embernek, az apának és fiának emlékszobra legyen. Pap lopogatásai az orvosi kincses ládából. Irta EDVI ILLÉS PÁL. A szent evangeliomról mondja Péter apostol, azzal holtig szerelembe esve, és vénségében is élczeskedvén, miszerint az olly ige: szép és édességes, hogy annak titkaiba még az Isten angyalai is szeretnek kíváncsian kukucsálni (I : 1, 12). Én viszont ezt csekélységemröl, a minden emberi tanulmányokra, ismeretek- és művészetekre nézve mondhatom el, mellyeknek minden szakmányiba kiss bekukucsálni kívántam, házi szükségletemhez egy-egy morzst lopogattam is mindenikből, előbb azonban a magam osztályát minden mélységei szerint lehetőségig átbuvárkodván. Mert ugyanis. Az emberi tanulmányok összesége tenger, pedig megmérheti e tenger. Némi kis fogalomadásul csak legfőbb osztályaikat léptetei el itt a t. olvasók szemei előtt, mellyek népszerű neveiken imigye következnek : vallástan, bölcsészet, nevelés- és iskola-ügy, term szettan, emberisméret, orvostan, nyelvészet, könyvek és irodalom csillagászat, földtan, nemzetek ismerete, mérés- és számtan, történlem és régiségek, jogtan, országigazgatás-tan, gazdászat, hadi tudmányok, tengerészet és hajózás, bányásztan, vadászat, gépészet, egészségek,kézi mesterségek, kereskedés és kalmárság. Íme menn tömérdek tanulmány. Pedig ezek csak az öreg ágak, mellyeket minden egyike ismét számtalan kisebb ágakat tartalmaz, mint me annyi rendszeres tudományokat. Igy a gazdászat magában foglal a földmivelést, bortermesztést, méhészetet, erdészetet, fával bánát baromtenyésztést, selyemhernyókkali gazdaságot, a halászatot, h^tartást és a kertmivelést. Mellyek közül csak egyet is alaposan kii