Vasárnapi Ujság – 1856
1856-07-27 / 30. szám - Országh Mihály. Halász Dezső 258. oldal / Költemények
fuszulykaszemek forgatása után; megbogozott czérnák rángatásával a mint a bogok kisimulnak; és a tenyér ereinek nézése s tapogatása után. És ezzel igen sokat csalnak. Kölpin nevü faluban Marosszéken egy czigánynő a hajadonoknak leendő férjeiket jósolgatta, s hogy bizonyosabbat mondhasson, ünnepi ruhájokat kérte el, hogy azzal éjfélben a keresztúton tánczolja meg magát, s máig is tánczol a czifra ruhákkal; a leányok nem hogy kerestek volna, de szégyelletökbe csakhogy a föld alá nem bújtak. Az uzsultálásban, azaz a sopánkodó kérésben kifogyhatatlanok, elannyira, hogy meg nem lehet török menekülni, mig valamit nem adunk. Eledelük parázsban sült pogácsa, málé vagy puliszka. A hust mindenek felett szeretik, s szénen sütve félnyersen eszik. A döglött marháknak combjait lemetszik s elsunnyognak vele, nem ügyelve a falusi nép károgásaira, melly minden udvarról utánok hangzik, s az esett húsból illyenkor nagy lakomát ütnek. Házasságot minden vallásos szertartás nélkül kötnek, vizek partján fűzfa alatt, egyfeleségüségben élnek s halálig hivek maradnak. Vallásról általában semmi fogalmuk nincs. A dörgéstől, villámlástól, ugy az éjjeli bolygótüzektől is nagyon félnek, és mellüket szokták verni és a földet csókolni kiállva „Delódé détlá" min hihető bizonyos felsőbb hatalmat értenek. Láttam egyszer, hogy tolvajsági gyanú miatt megesküdtek, mit is illy szertartással lőnek: földet vettek kezeikbe, sót hintettek rá, vizzel megöntözék, azután tenyerükben összegyúrták golyó alakra mit is késhegybe szúrván jobb kezük mutatóujját rátették s magokra rettentő átkokat mondottak. A széltől nagyon irtóznak, azért közpéldabeszéd, hogy a czigány így imádkozik : „Mindent adj Uram! hideget, meleget, csak szeret ne !” A bánatot és gyászt hajók elnyitásával és arczaik megkarmolásával fejezik ki. Hangosan, csaknem ordítozva szoktak sírni. És főleg a nők illyenkor a kétségbeesés élő példányai; ők a bánatot csaknem az őrjöngésig tudják kifejezni s által érezni. Tanúja voltam egykor egy gyönyörű sátorosnő kétségbeesésének, kinek férje egy székely faluban az átvándorlás alkalmával hamis tallérok készítése gyanújáért letartóztatott és vasra veretett. A czigány nő ordító jajgatással bolygta be a falu utczáit; szép nagy fekete haját arcza elébe terítve tincsenként vagdalta egy késsel, s szakgatta szerte kezeiben s eresztette a szélnek, könnyei záporként hulltak, s arczait véresre karmolta, hogy vér és köny összevegyültek. Megható volt a fájdalom, elannyira, hogy az egész falu részvétét felköltötte, s férje kezességein elbocsáttatása kieszközölteték. A lidércztől vagy éjjeli bolygótüztöl, mint félebb érintem rendkivül irtóznak. Innen megtörténik, ha valamelly faluból el akarják tudni, a pajkos suhanczok szalmával betekert kerekeket gyújtanak meg s eresztenek le a dombtetőkről sátraikra, mit lidércznek hisznek, s másnap aggó remegés közt felszedik sátorfáikat s a vidékről eltávoznak. Ruházatjok a férfiaknál : kék nadrág, nagy karimájú suta kalap, kék köpenyeg s nyakukban fekete bőrtarisznya, széles szijján nagy lapos rézgombokkal; a nőknél rókatorkos mente, fekete vagy csíkos fersing, többnyire piros csizma, mit nagyon szeretnek, a férfiak sarkantyús csizmában s legtöbben szőrös bocskorban járnak. Ékszereikhez tartoznak a gazdagabb sátorosoknak az antikszerü nagy arany és ezüst billikomok, miket zálogba is szoktak tenni, s némelly törzs öt s tiz darabot is bir, hihető még és hazájokból hozott maradványok; a fiatalabb nők füleiben átfúrt régi arany- és ezüstpénzek fityegnek, s nyakukon vegyitve bizonyos csigaalaku fejér és veres csíku s csak nálok látható gyöngyszemekkel, nagyobb arany- és ezüstpénzekből fűzött nyakláncz diszlik, mi mellük közepéig ér le. Télire erdős falvak közelébe vonulnak, négyszögű lyukat ásnak s a sátort fölibe vonják, s ugy szigorogják át a telet, melly helyzet, hogy megfoghatóbb legyen álljon itt versben : Az erdélyi sátorosok télben. — Ajánlva ; Barabásnak. — Huh! buli! Térdeik egymásba : Fú a szél! Nagy egyenség A czigánynak Vagyon a családba. Nagy veszély. A fogok Rongyos a sátor, Ugy koczog, Csak ugy repül, Mintha csak nótára A család benne Veregetnék Didergve ül. Szájokban egymásra, összedugják Elmenne a Dádé az erdőre, De beitta csizmáját És a lába pöre. Huh! buh! Fú a szél! Szórja a havat a sátorba. Millyen fejér! Liszt is lehetne Ha az Isten csudát teremtne! Galérája ! Szegény purdéim Nem éheznének! . . . Adsza anyjok a subádat! Szól a dádé És lerántja És ketté hasitja És dühében A sátornak fenekében Mindent összeforgat S rátalál Sok ieg forogva Valami madzagra, És azzal Kutyafuttából Felesége subájából Mindkét lábára Bocskort tajkolgat, És elindul az erdőre , Léptei kemények ! Hiszen a hó Liszt is lehetne, Ha az Isten Csudát teremtne És a csávók Nem éheznének! . . . Medgyes Lajos. Országh Mihály. *) 1387. De az egész csapat gyermek Egytől egyik magyar lenne, Nincs ki ellen harczolnának Indulnak hát haza fele. .Ne menjünk még!" szólott Miska Vessünk koczkát s a kit az ér Azt nézzük ugy mint törököt, Az legyen hát az ellenfél. De erre sem állának rá „Minek a sorshúzás nékem — Mind igy zúg fel — ha a sors ér Megtagadjam nemzetségem? Akkor inkább nem is játszom!" És indulnak haza felé — ,Ne menjetek! — Ni az ellen Az erdőből bukkan elé. Meg ne szégyenitsük ám a Hajdankori hős apákat! — S most vezérök intésére Negyvenen mind sorba állnak. De azon vélt ellenségnek kardja aczél, félnek tőle, S nagy kérdő szemeket vetnek — Fussunk-e? — a vezetőre ,Mit? megfutni? Magyaroknak? Véghetetlen szégyen lenne! Én — ha mind elfutnátok is — Itt maradnék! Istenemre! De hisz az nem is ellenség Hogy ha megtekintjük jobban Hiszen azon vitézeknek Szép magyaros ruhájok van!' A gyermekek elbámulnak A sok diszes öltözéken Alig veszik észre, hogy egy Melléjök is vágtat épen. ,„Hát ti kedves kis vitézim Kinek katonai vagytok?'" ,Az országnak fogadtunk mi Halálig hű szolgálatot!' „,S ki a király ? — ,Zsigmond uram!' — „Tudjátok hogy hol vagyon ő ?"' ,Nem!' — „,S engem elfogadnátok Zsigmondnak ha én volnék ő?'" ,Ez biz uram!' — Zsigmonddal igy / Beszélt a kis bátor vezér, És egész kis seregével Hangos éljenezésre kél. A királynak nagyon tetszett A gyermekhad. . .. hát még Miska! Annyira megtetszett néki Udvarába is elhivta. Neveltette. . . . S Országh néven Adott néki nemességet Mert az ország dolgaihoz . . Akkor ő legtöbbet értett. Birtokául Gútot adta. . . . S Mátyás alatt nádorrá lett! — Hová kell ennél szebb példa Hogy egy pór is mire mehet! Halász Dezső: Van egy helység Magyarhonban, Hogy ha el nem pusztult régen! A Dunának medre mellett Egyik szélső vármegyében. Kérditek talán nevéről Krónikánk itt bölcsen hallgat — Ám elmondja, hogy mi történt Egyszer ezen falu alatt. — Hogy-hogy? nem figyel rám senki? Gondoljátok , hogy mesélek : Nem leiz én! lelkemre mondom! Megtörtént mit zeng az ének ! o o S tegyük mintha most történnék — Bárha már majd ötszáz éve! Tegyük a multat jelenné — Megfizetni sem kell érte! Vasárnap volt, — azaz, hogy van Még pedig délután épen, No hiszen csak ez kellett még! A gyermekek faluvégen. Darutoll kocsmáik mellett Katonák: — bár zsoldjuk nincsen — Éles aczél szablya helyett Tompa fakard kezeikben. S a dobot miként felednék ? . . . Egy fiu, hogy kitalálta : Fölforditott serpenyőt köt Kóczmadzaggal a nyakába. — De vezér kell! ! . . . Fehér Miskát Kikiáltják hadvezérnek Hogy ne! hiszen legderekabb — Mind bele is egyezének. Im előlép méltósággal, Szemében tűz, bátor lélek .... Mig zászlóként rúd hegyére Vörös kendőt függesztének! Rohamot ver oda hátul A dobos két fakanállal: A pacsirta, billegény, és Fürj fészkéből messze szárnyal. Kezdődik a harcz a tüskék S kattankórok ellenében, És a merre elvonulnak Lekaszabolják egészen. . . . ,Mit? hát illik-e az hozzánk Hogy mi ezek ellen állunk ? Mik magukat nem védhetik. — S igy csekélyebbek minálunk. Keressünk inkább magunkhoz Érdemesebb ellenséget!" Szól a vezér, mig a tájon kémlelődve körülnézett. Hasztalan senkit se látott. . . . S bezzeg meggyült mostan dolga: Elosztaná a fiúkat. Törökök és magyarokra, *) Kútfő : Budai Ferencz magyar történeti szótára.