Vasárnapi Ujság – 1856

1856-08-03 / 31. szám - Máléhegyi szőlőlevelek. Vasmegye 270. oldal / Gazdászati és orvosi. - Kakas Márton levelei: XXXI. 270. oldal

270 kedvelt szalontai és ugrai veres sertésfaj csak négy éves kora után hizlalható ki egészen szalonnára, a midőn egyes 5—7 mázsás sertések nem épen ritka­ságok. Fiatalabb korában e sertésfaj azonban inkább húsra mint zsírra hízik, s e tekintetből figyelembe ajánlom, különben is másik kiváló jelessége testi nagysága révén. — Mi hatással legyenek pedig a tápszerek az állati test egyes részei gyarapítására, azt a vegytani ujabb kutatások s ezek nyomán tett számos kisérletek eredményei kimutatták, s a ki a szándéknak megfelelő fajtával valósággal czélt is akar érni, még nagyobb gondot fordítson a táp­szerek megválasztására s okszerű alkalmazására, mire nézve egy Liebig, Bal­ling, Otto, Knapp s mások jeles munkái biztos kalauzul szolgálandnak; mert p. o. magunk is gyakorlatilag ugy szoktunk elbánni a hizlalással, hogy előbb (mintegy 6 hétig) korpát s árpadarát adunk, hogy húst verjen magára a ser­tés, s csak azután szoktunk (szinte 6 hétig) tengerit adni, hogy a szalonna réczéit zsírral töltsük meg. Már csak ezen körülmény is mutatja a tápszerek különböző hatását. Máléhegyi szőlőlevelek. III. Tegyük meg a kilátásban lévő világkereskedésre előkészületünket, ter­melvén ollyan bort, melly a külföldivel a versenyt kiállja, mihez jókor hozzá kell fogni, mert a szőlőátalakitás nem megy olly gyorsan, mint ez más gaz­dászati ágazattal történik. A mezőgazda ha valamelly jelesb, vagy jövedelmezőbb termény isme­retéhez jut, megszerzi a magot, s elveti; ha őszi , következő évben, — ha ta­vaszi , ugyan­azon évben már látja az eredményt. Az állattenyésztő a neki megtetsző állatból megvesz egy pár tenyész­állatot, vagy ha nagyobb válalkozási szellemű, egy ideált állít föl magának a felől : millyen legyen p. o. lova, juha, tehene stb., — ezt a megállapított állatideál létesítésére vezető párosítás, úgynevezett keresztezés által érhet­vén el, szerez néhány, czéljának elérésére valószínűleg vezető tenyész állatot, párosítja, s következő években csikaja, báránya, borja már gyanízni engedi kísérlete czélszerüségét,vagy ellenkezőjét. Nem illy könnyen megy a szőlővel. Bortermelésnél illy ideált hiában alkotunk. Jó volna a zöld donka bő­ségét, a mézes szőlő édességét, a sárfehér finom zamatjával, a rizling fölséges illatjával egy válfajban öszpontositni, de ez párositás, vagy beoltás által, ugy, mint az állatnál, nem megy. Lehet ugyan ezen szőlők mindenikét külön termeszteni, s leveket összeszűrni, de az igy összeszűrt bornak nincs saját­szerű állandó jelleme, változik ez a szerint, a mint egyik vagy másik szőlő többet vagy kevesebbet termett, s jobban, vagy kevésbé érett meg; idegen nemzetek által is fölismerhető állandó jellemű bort csak azon egy fajú szőlő leve­­d. Hogy pedig illyen bort állíthasson elő a szőlész, ahhoz hosszú kísérlet vezet, mert az oltás, ültetés hamar megtörténik ugyan, hanem ez még nem elég, a tőke károsodásától, a föld vegyület, s helyi viszonyok behatásától igen sok függ, mi csak sok évek után lesz észrevehető. Ha a szőlész mind­ezeken keresztül hatott, s kísérletének eredménye kielégítőnek bizonyul be, ismét új, s nehéz akadály áll elő, t. i. az előítélet, mi költségének megtérülé­sét, fáradságának jutalmát teszi kétségessé. A vásárra kiállított mezei jeles termény, vagy állat felől senki sem kérdi : hol? vagy ki által termesztetett, vagy neveltetett, hanem a minő, ollyan gyanánt veszik meg; ellenben a borról, ha­bár az eredeti rajnaihoz tökéletesen hasonlitson, mégis azt mondják, hogy jó ugyan hanem csak ide vagy oda való termés lesz az, s az ottani árt szánják érte. Ezen előitélet le­győzésére egyes emberi erő elégtelen, összesitett több erő kell ahhoz, még­pedig alkalmasint hosszú ideig tartó. De térjünk át azon kérdés tüzetes fejtegetéséhez : lehet-e valamelly szőlőhegyen az eddiginél nemesebb bort termelni, uj, nemesebb szőlőfajok által? — olly kérdés, melly fölött sok vitám volt kísérletem kezdetén mind­addig, míg maga az eredmény meg nem czáfolta az ellenvetéseket. A természet működése, s ennek tényezője vagy eszköze : határtalan, számtalan, míg az emberi tehetség igen is keskeny, s az érzékekkel végződő határok közé van szorítva. A természet működésének — valamelly termény előállításánál — az emberi tehetség, vagy­is az érzékek határai körébe eső része nagyobb, s hat­hatósabb-e vagy pedig a föl nem fogható, a titokteljes? tudni nem lehet, én az utóbbit hiszem. Innét van az, hogy az ember érzékei által fölfogható, s biztosnak látszó körülmények után is valamelly termelésnél az eredményben csalatkozván, ennek okát, — mi a titkos tényezők iszonyú változatossága ha­tásának végnélküliségében oszlik föl, — megfejteni nem tudja. Ezen nézlet után előttem világos, hogy ha valamelly jelesnek ismert szőlőfajjal, p. o. a tokaji furminttal, rajnai rizlinggel valahol kisérlet tétetik, az emberi ismeret körébe eső tényezők megléte, s az érintett helyekének­ azonossága, minek p. o. a földvegyület, a hegy fekvése, hajlása stb. még nem elegendő arra, hogy a kisérlet eredménye a nevezett helyekéivel azonos le­gyen, hanem a természet titkos tényezőinek azonossága is elkerülhetően szükséges, mik ha csakugyan szinte megvannak, az eredmény sem lehet más. De ebből az is világos, miként csak egyetlen, akár ismerhető, akár tit­kos tényező legyen más, az eredmény sem lehet azonos. Miből ismét következik, hogy a mint ezen tényezők valamel­yike a ter­mény valamel­yik sajátságára nézve előnyösebben vagy hátrányosabban van meg, a szerint lesz a termény azon sajátsága jobb vagy roszabb. Bővebb föl­világosításul vegyük például a rizling illatját; ha ezen szőlővel ollyan helyen tétetik kisérlet, hol minden tényezők épen ugy megvannak mint Rajna mel­lékén, hanem az illatot eszközlő — az ember által nem ismerhető — tényező, s még kedvezőbben van meg, kétséget sem szenved, hogy az uj helyen termelt rizlingbor még illatosb lesz, mint az eredeti helyen termett, valamint meg­fordítva. Még egy például szolgáljon maga a tokaji furmint. Tudjuk, hogy e sző­lőfajnak eredeti ős­hazája nem Tokaj, hanem miként történetírók feljegyzék Nagy Lajos királyunk idejében ülttetetett oda Formioból — vagy más­honnan, minthogy sehol a földön e szőlőfaj olly jeles bort nem ad — tehát még ere­deti ős­hazájában sem — mint Tokaj vidékén, jele, hogy e szőlő jeles minő­ségét a tokajvidéki tényezők fejtették ki. Nem lehetetlen azonban, hogy van még a földgömbön ollyan pont, mellyen a természet tényezői a tokajival azonosak, így nem lehetetlen, hogy a tokaji borhoz hasonló máshol is terem­jen. A jó reménység fokán termő úgynevezett „Constantia"-bor, már­is na­gyon megközelíti. Azonban ennek elérésére igen hosszú ideig tartó kísérlet szükséges. Nem bír ezek szerint semmi alappal, — s legfölebb a vállalkozási szel­lem szárnya szegésére irányzott állítás az, hogy valamelly vidéken az eddigi­nél nemesebb bort uj szőlőfajok ültetése által nem lehet termelni, hogy pedig ezen uj szőlőfajok a régiekké változzanak át, épen botor, s minden józan el­mélkedést nélkülöző állítás; ki ezt hinné, menjen az erdőbe, hol vad gyü­mölcsnél egyéb soha nem termett, s oltson be egy vadfát nemes gyümölcs­fával, s meg fog győződhetni, hogy ezen oltvány soha sem vad gyümölcsöt nem terem, sem vadfává át nem fajul. Fiat applicatio. Vasmegyei. Kakas Márton a színházban. XII. levél. „Özvegy és proletár", Beöthy Lászlótól és „Megcsaltak a ko­médiások" Szerdahelyitől. Ismerem ezt a taktikát! A körültekintő rendezőség jól sejti, hogy most a beközelgő nyolcz versenymű előadására valamennyi bíráló kést, tollat kö­szörül, kalamárist tölt, úgy várja a csatát,jónak látta ezért egy kis népfelke­lést küldeni előre ágyútöltelékül. Nem szednek rá bennünket a dilettáns hu­szárokkal! Daczból is kedvem volna megdicsérni ezt a két darabot. Az első egy fiatal párisi proletár, a­ki már annyira jutott, hogy nem hiteleznek neki többé sem a Beleznay kertben, sem a Privorszkynál (illyes nevű kerteknek és kávéházaknak okvetlenül kell lenni Párisban). Ez a derék ember a megfagyásig élhetetlen, az asztal alá búvásig gyáva, a telhetetlen­ségig falánk, és még­is annyira szerencsés, hogy utoljára kap egy szép öz­vegyasszonyt, meg százezer dollárt. Szerzőnek könnyű lett volna őt megja­vítani : egy kis szívet kellet volna csak neki adni (de nem úgy, a­hogy a fiók­baglyokat szokás szívvel megtömni), így nem látunk egyebet benne, mint a gyomrát és a hátát. Prózai alkatrészek! Főbűne ennek a fiatal proletárnak az, hogy szerzővel elhitette, miszerint ő valami jó fiú! Ne higyjen neki, fiatal barátom! Ez egy korhely naplopó. Ön talán nem is tudja, hogy ez idegen hölgyek naplójában kutat, hogy pénzért szeret; saját bűneit másra fogja, szemtelenül dicsekszik,és kedvese testvérét elárulja, hogy magát megmentse? Őrizkedjék ön ezen ember társaságától, a­ki annyival veszedelmesebb, mert mindezen gonosz tetteket ollyan mulatságos módon viszi végbe, hogy az em­ber nem tud reá haragudni. Különösen pedig azt ne higyje el ön neki, hogy ő Párisban lakik és franczia. Nem is látta Párist, valamint az a becsületes öreg úr sem, a­ki azt állítja, hogy ő Párisban prókátor, még pedig tabularis. S maga hordja az irományokat a cliensek után. Kisül az időjártával, hogy ez is valami józsefvárosi pervesztő : még tán diplomája sincs. Szerzőnek szép talentuma van vígjáték íráshoz, de figyelmeztetjük rá, hogy ne társalkodjék ollyan emberekkel, a­kiket nem ismer. A proletárt az ifjú Szerdahelyi remekül személyesítette. Egy tisztelt hazafi, a­ki mellettem ült, aggodalmasan mondá, miszerint fél, hogy ez a fia­tal tehetséges színész, ki olly szépen halad évről évre saját pályáján, elrontja a termetét a vígjáték írással. Ha Szerdahelyinek a most következő darabja meglehetős tetszésben talál részesülni, ez az ifjú is úgy jár, miként előtte mások többen, hogy egyszerre két pályát akarva megfutni, mind a kettőnek a közepén marad. Bárcsak ne tetszenék a darabja! Felgördült azonban a függöny, előjött egy gazdag öreg úr, a­ki azért, mert térdig érő kapuiban jár, nem akarja másforma emberhez adni a leá­nyát, mint valami híres művészhez vagy íróhoz. Hol lakik ez a derék ember, ifjú szerző, melly városrészben és sub numero hány? hiszen ha csak hír kell! Itt van Kakas Márton, a szerkesztő nem sokára kiadja az arczképemet *). Elveszem azt a lyányt én! Az ifjú szinész azonban, a­ki szerelmes a lyánkába, nem tud hírre kapni, mert három kritikus Hunyori, Kunyori és Gunyori min­dig ócsárolja a lapokban. (No isten, a­kit még a mi lapjainkban is ócsárolnak, az azután el is mehet zabot hegyezni Árva vármegyébe) Jó barátja, a vén színész ekkor azt tanácsolja neki, hogy ha hírre akar kapni, előbb haljon meg. Úgy tesznek, Feleki lefekszik az ágyba, s ott marad a darab végéig fekve. Ebből a szerepből bámulatos keveset lehet csinálni, fő feladata az lévén a mű­vésznek, hogy ne szuszogjon és el ne találjon aludni. A vén szinész azonban Mózsival, a szinházszolgával egyetértve, be­lármázza a várost, hogy meghalt az ifjú talentum, mérgett ivott! Erre a hírre jön a három kritikus : Hunyori, Gunyori és Kunyori, s első dolguk nem az, hogy a szerencsétlen halottat megnézzék, a­mikor mindjárt észrevennék, hogy az csak teszi magát, hanem előfogják az inast s egyik egy forintot, másik kettőt, harmadik négyet igér neki, ha ez esetet elmondja előttük — kapós ujdonságul. — De édes barátom, lopni szoktuk mi az újdon­ságot, nem négy forintokért venni. Szegény kritikusnak egész havibére négy forint meg egy pár fejelés csizma, sok szinésznek kellene addig mérget inni. *) Már ki is adta , lásd a túlsó lapon. Szerk.

Next