Vasárnapi Ujság – 1856
1856-09-14 / 37. szám - Régi képek. Vas Gereben 322. oldal / Elbeszélések
322 Régi képek. VAS GEREBEN-től. (Folytatásl.) Nem is lett semmi, azaz sem plébános, sem ispán, sem fiskális, sem inzsellér, sem szolgabíró, illyen méltóságra ollyan is olly jó, aki a debreczeni toronyóra mellől egy szál deszkán nem meri kiszedni a verebfiúkat, hanem huszár óbesternek már aztán megjárja, amint az is lett, csakhogy előbb volt ám ő más is, tudniillik mészáros Kecskeméten. A mészárosság épen nem akadályozta, hogy ollykor egy kis csetepatéban részt ne vegyen, szerencséjére tudniillik Kecskemétben is volt egy jó csapat kálomista diák. Sok beütött fej tette emlékezetessé Simonyinak Kecskeméten töltött néhány esztendejét, hanem aztán ő is kapott Kecskeméten ollyant, mit soha el nem feledt. Lakozásuk volt a mészárosoknak, s a remekelő legény ezúttal lakodalmát is ülte. Még késő éjszakán is tartott a mulatság, s a diákok lesték a jó alkalmat, hogy a jó mulatságot elronthassák, s e czélból csapatokban járkáltak az utczákon. A vőlegény Simonyival a násznagyhoz akarván átszaladni, a sötétben néhány diákra botlottak. ,Ki vagy?" kérdi az egyik diák a vőlegényt, kivel összeütődött a sötétben. „Mit kérded, tintanyaló!" felel a mészáros át akarván a diákokon törni, kik azonban illyen olcsóért nem engedték az átmenetelt, hanem az egyik elkiáltja magát : ,Üsd a mészárost!" A vezényszó nem hiában hangzott el, csakhogy a háború mégis a diákokra nézve ütött ki roszul, mert a két bősz mészáros elkeseredetten használta öklét, s az egyik diák félholtan terült le a földre a vőlegény öklétől. Erre tágult az út, de a vőlegény mégis megijedt, és Simonyihoz azt mondja : ,Na, nekem régen van, ha ez a tintanyaló meghal." „Nézzük meg, — mondja Simonyi visszamenve a földön heverő diákhoz, de bezzeg megijedtek, midőn hallja hogy a diák a főbíró fia volt. .Fogd meg! . . ordit egy pár diák,látván hogy a mészárosok közel vannak, s a zajra odacsődült tömeg a mészárosokra akart rohanni." „Szaladj, — mondja Simonyi a vőlegénynek. — én majd helyt állok mindenért." Úgy is lett, Simonyi ott maradt, de nem merték bántani, minthogy a hozzá nyúlót fenyegette, hanem maga bement a fogságba. A diákot végre eszére hozták, de a mészárosnak lakolnia kellett , mert Simonyira másnap huszonötöt vágtak. Elvégződvén a dolog, Simonyi összeszedte holmiét vőlegénybarátjától elbúcsúzott, s addig nem látta, mig mint óbester Kecskeméten meg nem fordult. ,Látod, pajtás, — mondja az egykori kenyerestársnak, nézd óbesterségig vittem föl.' „Én tudom, édes jó barátom, hogy te azt miért érdemletted meg, áldjon meg az Isten." Meglehet, hogy a mészárosnak igaza volt,hanem az az óbesterség mégsem ollyan olcsó, hogy huszonöt botért osztogassák, mert akadna elég kemény legény, ki az ötvenediket is kiállná érette. Simonyi nagyon korán belátta, hogy a katonáknál nem lehet tréfálni, azért megadta magát a vak engedelmességnek, és lett ollyan rendes katona, minő kevés volt az egész hadseregben. A káplárság nem nagy méltóság, de azt sem kapta ingyen. — Midőn előőrsön volt, rendesen olly vakmerő volt, hogy a francziák már rendesen megismerék; különösen pedig az a furcsa szokása volt, hogy kardját sohasem emelgette maga fölött, hanem jobb kezét, mint valami utmutatót egyenesre kinyujtá,szürke lovát pedig neki ereszté a franczia előőrsnek, kik rémülve nyargalának a vad fiú elöl, ki mindig harsány lármával csapott reájuk. Egyszer azonban olly merészen utánuk vágott, hogy oldalt heten fogták körül, s igy nem annyira leverték mint inkább leszoríthatták a lóról, s a hét között egy tiszt lévén, megkímélték Simonyit, kit, ugy látszik, régen meg akartak csipni. Simonyi folyvást káromkodott, a francziák pedig nevettek, s nagy örömmel mentek vele egy út melletti csárdáig még pedig úgy, hogy Simonyinak egyik keze a lóhoz volt kötve, és gyalog ment az uton. A kocsmánál hat, köztük a tiszt is leszállt a lóról, s valamennyi kantárt a hetediknek a kezébe adtak, Simonyi pedig a lóhoz csatolva busult. Később azonban észrevette, hogy a franczia katonák sokáig maradnak, a kinn levőnek pedig a hét lóval elég dolga van, a mint az egyik ló rángatta a kantárszárt, s a franczia odafigyelt, Simonyi lábánál fogva a francziát kilökte nyergéből, s ugyanazon lóra fölkapván, még öt lónak összecsomózott kantárát kézre kapva, szerencsésen visszanyargalt. Epen akkor ért haza, mikor pajtásai már javában busultak érte, s még a bográcsban levő húshoz is elment minden kedvük, s ime közibök nyargal Simonyi. ,Mit csináltok, tele bogrács mellett?" kérdi Simonyi lenézve a párolgó húsra: „Erted busultunk." ,Na csakhogy busultatok, különben semmit sem hagytatok volna vacsorára, pedig éhes vagyok." Az egész ezredben örültek a Vitéz katonának, s ezen eset után más napon Simonyit káplárrá nevezték. Őrmester korában Zeitem nevű faluban egy fiatal és igen jó módú úrhoz szállásoltaték, mi annál kedvesebb jön Simonyinak, mert ezen jó mód neki sok kényelmet szolgáltatott. A fiatal szállásadónak gyönyörű neje volt, ki férjét kimondhatatlanul szerette, valamint a férj is nejét, kit bármikor is igen kedvetlenül hagyott el akármi rövid időre is. Azonban akadtak ollyan dolgok, mellynek a férjnek távozását múlhatatlanul megkívánták,s egy izben a férj harmadnapig kimaradandó volt. Az első nap minden baj nélkül elmúlt, hanem másnap reggel a Simonyi mellé osztott közember, ki németül is tudott, azt mondja Simonyinak. lopni." ,Strázsamester uram, jelentem alázatosan, itt embert akarnak „Ejnye de jó, hogy kendet már el nem lopták, — mondja Simonyi, — most meg már engem vinnének el." ,Nem sok hasznunkat vehetnék uram, mert ezeknek asszony kell, a mint értettem." „Csak nem a háziasszonyt akarják ellopni?" .Epenséggel azt akarják, amint a szóból értettem, mert hogy én a szabad ég alatt hálok,hát a szobalány nem is gyanította, hogy élő ember legyen közel, pedig én tisztán hallottam, mikor egy uras kicsinálta, hogy ma estére minket jó borral elaltatnak, s addig az asszonyt elviszik tizenegy óra tájban." Jött a szobalány, tehát nem akartak hosszan beszélgetni, hanem Simonyi bemegyen az asszonyhoz, és azt kérdi, hogy van-e a háznál valami hely, mellyet jól el lehet zárni. Az asszony kettőt is ajánlott, mit Simonyi szívesen elfogadott, s e két helynek kulcsát magához vette, egyszersmind megkérte az asszonyt, még pedig egész hivatalos komolysággal, hogy három emberrel többre főzzenek. Az asszony nem mert ellen szólni, ámbár alkalmatlan, volt, hogy még három emberrel többet fogadjon a házhoz, azonban férjének megérkezteig nem akart ellenkezni. Este midőn az ételt fölhozták, Simonyinak épen ugy, mint legényének is, a szobaleány egy nagy üveg bort tett asztalára azon jó hitben, hogy ettől mindkettő jó szün elalszik, azonban mindkettő egy készen tartott üvegbe törté a bort, hogy a szobalány tervét ne akadályozzák. Simonyi azonban maga is kifeküdt a szabad ég alá, s tizenegy órakor észrevette, hogy kőfalhoz hágcsót támaszt a lány, s midőn azon egy férfi lejött, a lány ismét a házba sietett. Már a második is átlépett, s a beszédből érte, hogy még egy van hátra. Amint a harmadik már a hágcsónak közepén volt, a két elsőnek nyakába esik a pányva, és csikós módra megcsípik, mielőtt a harmadik segíthetne, azonban pedig a vasmarkú közlegény azt is nyakon szorította. ,Egy szót sem! — mondja Simonyi, különben mindjárt ráfojtom a kötelet." A megrémült három ember szép hallgatagon ment a zugba, hova Simonyi bezárta őket annélkül, hogy a szobalány csak valamit is észrevett volna.