Vasárnapi Ujság – 1856

1856-09-21 / 38. szám - Régi képek. Vas Gereben 330. oldal / Elbeszélések

Régi képek. VAS GEREBEN-től. (Folytatás.) Mint főhadnagy egy lovardai mutatványon jelen lévén, bá­multa a gyönyörű lovakat, s épen azért az igazgatóval meg is ösm­erkedett, ki hosszas beszélgetés után panaszolkodott, hogy leg­szebb és legügyesebb lova úgy megátalkodott, hogy egy emelvényre fölmenni a világért sem akar, hanem a helyett szüntelen hátra­tekintget. ,Azon könnyű segíteni!" mondja Simonyi. „Lehetetlen, uram, — felel az igazgató, — mert ha én nem bírok azzal a lóval, nem bír azzal más, és szerencse, ha élve jön le a lóról." ,Megengedi az úr, hogy én rendbe szedjem azt a lovat?" kérdi Simonyi a kétkedő igazgatót. „Ezer örömmel, csakhogy haszontalan lesz minden munka, azt előre tudom, —.egyébiránt tessék kísérletet tenni." Simonyi más­nap reggel elmegyen a lovardába, utána pedig egy nagy bajuszú huszár ballagott, s egy lepedőbe burkolt csoma­got vitt. Az igazgató készen várta, s midőn a lovat elővezették, a huszár átvette a kantárt, Simonyi pedig kérte az igazgatót, és becsületére fogadta rá, hogy sem maga, sem emberei nem fogják nézni, vagy kémlelni, m­it fog ő a lóval csinálni. Ez is megjön, s midőn távozának, Simonyi int a huszárnak, hogy kapjon a lóra, járjon vele körül, s midőn ő inteni fog, fordítsa a lovat az emelvény felé. Mig a huszár körüllovagolt, Simonyi kibontá a lepedőt, melly­ben egy nagy fazék forró kása volt, benne egy nagy fakanál, mit Simonyi kézrefogott. Intett a huszárnak, fordítaná a lovat az emelvénynek, de a ló megállt és hátranézett. Simonyi egy kanálforró kását csapott az orra felé, s a ló esze­veszetten vágtatott az emelvényre, s onnét le, mint a huszár vezető. Négyszer, ötször ismételni kelle e munkát, de azután a mint neki fordítá a huszár a lovat az emelvénynek, eszeveszetten rúgta­tott föl az emelvényre anélkül, hogy hátranézne, vagy a kását megvárta volna. Miután kipróbálta a lovat, a fazekat betakará,előhívta az igaz­gatót, ki a csudát nem bírta megfogni, annál inkább, minthogy a lovon a sarkantyúnak helye sehol sem látszik. Minden lovász végig próbálta a lovaglást, és a megzaklatott állat minden köteledzés nélkül engedelmeskedett. Simonyi megelégedvén az eredmén­nyel távozni akart, de az igazgató mennyre földre kérte, hogy a titkot hadd tanul­hassa meg.­­A világért sem:" — felel Simonyi, legalább az ur a világot kö­rüljártában mint tanú elbeszélheti, hogy a magyar ember is tud va­lamit! Hogy Simonyi hányszor érdemlezte m­eg a kitüntetést, mellyet kérésre olly ritkán adnak meg, kitetszik az alábbi körülményből. Az asperni ütközet nagyon megpróbálta a katonai bátorságot, és Simonyinak elég alkalma nyílott a franczia lovassággal számta­lanszor találkozni, főleg oldalt, mi Simonyinak kitűnő szokása volt. Nevezetes rohama volt a franczia vasasokra, kik rut mészár­lást álltak ki, és nagy szégyennel húzódtak vissza, s Napoleon te­hetetlenségében követelé, hogy a győzelemhez szokott vasasok más­nap hozzák helyre a csorbát Hasztalan, a másik nap még nagyobb kudarczot hozott rájuk, mert Simonyi addig verte őket embereivel, hogy olly véres lett, mint valami mészáros, Károly főherczeg látta a borzasztó munkát, és segédtiszteinek egyikét azon izenettel küldé, hogy" <"> is látja, a mit az a fakó lovu tiszt (Simonyi) csinál. Méginkább hozzá látott Simonyi a munkához, s a francziák engedni kezdenek, pedig Napoleon közelükben volt, s rájuk kiálta: ,Francziák vagytok ti? hisz ti még sohasem futottatok!" Per­sze hogy nem futottak, de nem is Simonyi kergette őket, el is sza­ladtak, a merre mehettek, utánuk pedig a huszárok. Lichtenstein herczeg verekedés közben már keze­t szorított vele, egy másik tábornok hozzá kü­ld­é segédtisztjét hogy az ütkö­zet után jöjön hozzá. Megjelent Simonyi­ ,Tiszt úr, én kész vagyok önnek kiadni a bizonyítványt, hogy kitűnőn megérdemli Maria Theresia keresztjét." „Tábornok úr, — viszonzá Simonyi katonás tartással, van sze­rencsém jelenteni, hogy ezen érdemkeresztet — már régóta birom!" És igy ha kettőt lehetne hordozni, most már a második ke­reszt is megvolna. Töpliczben fürdőben levén, temérdek vendég volt, és Simo­­nyit, a vakmerő és szerencsés harczost mindenki bámulta. A ven­dégek közt jelen volt a würtenbergi koronaörökös, későbbi wür­tenbergi király, ki Simonyit mindenféle kedvezéssel el akarta árasztani. Néhány biztos emberét fölkérte, hogy egy tervében legyenek segítségére, ekkor megkérték néhányan Simonyit, hogy paripái közöl engedjen egyet árverésre bizalmas körben. Simonyi nem ellenkezett, megengedé az árverést, s egy dél­után kivezetteté egyik paripáját szállásának udvarán, hol a lé­gyottra várók mind megjelentek, sőt egy vendéggel több is volt, tudniillik a würtembergi koronaörökös. Elkezdék az árverelést, de az igéret egymásra következett, s úgy lett vége, hogy a würtembergi herczeg roppant árt ígért a lóért, ,Senki többet! kérdi még a herczeg, — m­ert, uraim egy illyen nevezetes próbán szerencsésen körösztül ment lóért ennyi még po­tom ár." A ló a herczegé lön, és Simonyi a töpliczi fürdőből sok boldog­órán­ak emlékével és duzzadt erszén­nyel ment Magyarországba, honnét nem sokára újabb babérokat ment szedni a csatatérre. Ezen csatározások alkalmával Simonyinak elég dolga akadt; midőn az egyesült seregek Vandamine táborát szétverték, a szerte­szét futamodott ellenségnek üldözésére, valamint még inkábbi szét­zilálására Simonyit rendelték. A franczia gránátosok temérdek gondot adtak a huszároknak, kik kénytelenítettek felerészben a lóról leszállni, s így küszködni a gránátosokkal. Simonyi nem tágított, hanem meglátván egy gránátos tisztet, kinek mellén a becsü­letrend keresztje volt, mindenkép igyekezett, hogy a tisztet kézrekeríthesse; mert gróf Csáky Sándor nem­ rég igen megkérte, hogy neki a csatamezőrül egyenesen szerezzen egy franczia keresztet, s ezt neki küldje el. Ez kemény dolog volt, mert a­ki már egyszer illyent kapott, jól tudja millyen küzdelemért kapta, és bizonyosan olcsóért nem is adja oda. A küzdelem sokáig tartott, de részletekről nem akarok beszélni, elég az hozzá, hogy a tisztet szerencsésen megfogták a huszárok, és már mindenét elszedték. Simonyi mindent visszaadatott neki, csak a keresztet tarta meg, bár nehezen esett neki, hogy a derék tisztet ettől megfos­sza; de már itt az ideje, hogy Csákynak is megküldje azt,mit megígért. A franczia tiszt Magyarországba Bihar megyébe került épen Nagy­váradra, hol épen Csáky gróf is rendesen tartózkodott, s itt véletlenül megismerkedtek. A franczia elbeszélé­­si körülmények között került fogságra, és milly emberségesen bánt vele Simonyi, ámbár kimondhatat­lanul sajnálja, hogy keservesen nyert érdemkeresztjét vissza nem nyerhette. Beszélgetés közben Csákynak lakásáig értek, és Csáky kérdi a francziát, valljon megösmerné-e a keresztet ? ,Igen!' mondja a tiszt. „De miről?" ,A korona mellett egy repedés van!' beszélt a tiszt utána men­vén Csákynak, ki a szomszédszobából előhozta a keresztet, s a fran­czia elé tartva kérdi : ,Illyen volt?" „Ugyanez!" felel a franczia meglepetve" ,Uram, bár mennyire óhajtottam én egyet illyent bírni, hanem mivel a sors megint igy közelébe hozza e keresztet annak ki véré­vel érdemlezte ki, — nem tarthatom meg tovább, mondja Csáky, — íme, visszaadom." Simonyiról könyveket lehetne írni , de én ezúttal elégnek tartom e rövid közlést, annál inkább, mert tudom hogy a „Vasár­napi könyvtár" egy egész füzetet szentel Simonyi életének.

Next