Vasárnapi Ujság – 1856
1856-09-21 / 38. szám - Régi képek. Vas Gereben 330. oldal / Elbeszélések
Régi képek. VAS GEREBEN-től. (Folytatás.) Mint főhadnagy egy lovardai mutatványon jelen lévén, bámulta a gyönyörű lovakat, s épen azért az igazgatóval meg is ösmerkedett, ki hosszas beszélgetés után panaszolkodott, hogy legszebb és legügyesebb lova úgy megátalkodott, hogy egy emelvényre fölmenni a világért sem akar, hanem a helyett szüntelen hátratekintget. ,Azon könnyű segíteni!" mondja Simonyi. „Lehetetlen, uram, — felel az igazgató, — mert ha én nem bírok azzal a lóval, nem bír azzal más, és szerencse, ha élve jön le a lóról." ,Megengedi az úr, hogy én rendbe szedjem azt a lovat?" kérdi Simonyi a kétkedő igazgatót. „Ezer örömmel, csakhogy haszontalan lesz minden munka, azt előre tudom, —.egyébiránt tessék kísérletet tenni." Simonyi másnap reggel elmegyen a lovardába, utána pedig egy nagy bajuszú huszár ballagott, s egy lepedőbe burkolt csomagot vitt. Az igazgató készen várta, s midőn a lovat elővezették, a huszár átvette a kantárt, Simonyi pedig kérte az igazgatót, és becsületére fogadta rá, hogy sem maga, sem emberei nem fogják nézni, vagy kémlelni, mit fog ő a lóval csinálni. Ez is megjön, s midőn távozának, Simonyi int a huszárnak, hogy kapjon a lóra, járjon vele körül, s midőn ő inteni fog, fordítsa a lovat az emelvény felé. Mig a huszár körüllovagolt, Simonyi kibontá a lepedőt, mellyben egy nagy fazék forró kása volt, benne egy nagy fakanál, mit Simonyi kézrefogott. Intett a huszárnak, fordítaná a lovat az emelvénynek, de a ló megállt és hátranézett. Simonyi egy kanálforró kását csapott az orra felé, s a ló eszeveszetten vágtatott az emelvényre, s onnét le, mint a huszár vezető. Négyszer, ötször ismételni kelle e munkát, de azután a mint neki fordítá a huszár a lovat az emelvénynek, eszeveszetten rúgtatott föl az emelvényre anélkül, hogy hátranézne, vagy a kását megvárta volna. Miután kipróbálta a lovat, a fazekat betakará,előhívta az igazgatót, ki a csudát nem bírta megfogni, annál inkább, minthogy a lovon a sarkantyúnak helye sehol sem látszik. Minden lovász végig próbálta a lovaglást, és a megzaklatott állat minden köteledzés nélkül engedelmeskedett. Simonyi megelégedvén az eredménnyel távozni akart, de az igazgató mennyre földre kérte, hogy a titkot hadd tanulhassa meg.A világért sem:" — felel Simonyi, legalább az ur a világot körüljártában mint tanú elbeszélheti, hogy a magyar ember is tud valamit! Hogy Simonyi hányszor érdemlezte meg a kitüntetést, mellyet kérésre olly ritkán adnak meg, kitetszik az alábbi körülményből. Az asperni ütközet nagyon megpróbálta a katonai bátorságot, és Simonyinak elég alkalma nyílott a franczia lovassággal számtalanszor találkozni, főleg oldalt, mi Simonyinak kitűnő szokása volt. Nevezetes rohama volt a franczia vasasokra, kik rut mészárlást álltak ki, és nagy szégyennel húzódtak vissza, s Napoleon tehetetlenségében követelé, hogy a győzelemhez szokott vasasok másnap hozzák helyre a csorbát Hasztalan, a másik nap még nagyobb kudarczot hozott rájuk, mert Simonyi addig verte őket embereivel, hogy olly véres lett, mint valami mészáros, Károly főherczeg látta a borzasztó munkát, és segédtiszteinek egyikét azon izenettel küldé, hogy" <"> is látja, a mit az a fakó lovu tiszt (Simonyi) csinál. Méginkább hozzá látott Simonyi a munkához, s a francziák engedni kezdenek, pedig Napoleon közelükben volt, s rájuk kiálta: ,Francziák vagytok ti? hisz ti még sohasem futottatok!" Persze hogy nem futottak, de nem is Simonyi kergette őket, el is szaladtak, a merre mehettek, utánuk pedig a huszárok. Lichtenstein herczeg verekedés közben már kezet szorított vele, egy másik tábornok hozzá küldé segédtisztjét hogy az ütközet után jöjön hozzá. Megjelent Simonyi ,Tiszt úr, én kész vagyok önnek kiadni a bizonyítványt, hogy kitűnőn megérdemli Maria Theresia keresztjét." „Tábornok úr, — viszonzá Simonyi katonás tartással, van szerencsém jelenteni, hogy ezen érdemkeresztet — már régóta birom!" És igy ha kettőt lehetne hordozni, most már a második kereszt is megvolna. Töpliczben fürdőben levén, temérdek vendég volt, és Simonyit, a vakmerő és szerencsés harczost mindenki bámulta. A vendégek közt jelen volt a würtenbergi koronaörökös, későbbi würtenbergi király, ki Simonyit mindenféle kedvezéssel el akarta árasztani. Néhány biztos emberét fölkérte, hogy egy tervében legyenek segítségére, ekkor megkérték néhányan Simonyit, hogy paripái közöl engedjen egyet árverésre bizalmas körben. Simonyi nem ellenkezett, megengedé az árverést, s egy délután kivezetteté egyik paripáját szállásának udvarán, hol a légyottra várók mind megjelentek, sőt egy vendéggel több is volt, tudniillik a würtembergi koronaörökös. Elkezdék az árverelést, de az igéret egymásra következett, s úgy lett vége, hogy a würtembergi herczeg roppant árt ígért a lóért, ,Senki többet! kérdi még a herczeg, — mert, uraim egy illyen nevezetes próbán szerencsésen körösztül ment lóért ennyi még potom ár." A ló a herczegé lön, és Simonyi a töpliczi fürdőből sok boldogórának emlékével és duzzadt erszénnyel ment Magyarországba, honnét nem sokára újabb babérokat ment szedni a csatatérre. Ezen csatározások alkalmával Simonyinak elég dolga akadt; midőn az egyesült seregek Vandamine táborát szétverték, a szerteszét futamodott ellenségnek üldözésére, valamint még inkábbi szétzilálására Simonyit rendelték. A franczia gránátosok temérdek gondot adtak a huszároknak, kik kénytelenítettek felerészben a lóról leszállni, s így küszködni a gránátosokkal. Simonyi nem tágított, hanem meglátván egy gránátos tisztet, kinek mellén a becsületrend keresztje volt, mindenkép igyekezett, hogy a tisztet kézrekeríthesse; mert gróf Csáky Sándor nem rég igen megkérte, hogy neki a csatamezőrül egyenesen szerezzen egy franczia keresztet, s ezt neki küldje el. Ez kemény dolog volt, mert aki már egyszer illyent kapott, jól tudja millyen küzdelemért kapta, és bizonyosan olcsóért nem is adja oda. A küzdelem sokáig tartott, de részletekről nem akarok beszélni, elég az hozzá, hogy a tisztet szerencsésen megfogták a huszárok, és már mindenét elszedték. Simonyi mindent visszaadatott neki, csak a keresztet tarta meg, bár nehezen esett neki, hogy a derék tisztet ettől megfossza; de már itt az ideje, hogy Csákynak is megküldje azt,mit megígért. A franczia tiszt Magyarországba Bihar megyébe került épen Nagyváradra, hol épen Csáky gróf is rendesen tartózkodott, s itt véletlenül megismerkedtek. A franczia elbeszélési körülmények között került fogságra, és milly emberségesen bánt vele Simonyi, ámbár kimondhatatlanul sajnálja, hogy keservesen nyert érdemkeresztjét vissza nem nyerhette. Beszélgetés közben Csákynak lakásáig értek, és Csáky kérdi a francziát, valljon megösmerné-e a keresztet ? ,Igen!' mondja a tiszt. „De miről?" ,A korona mellett egy repedés van!' beszélt a tiszt utána menvén Csákynak, ki a szomszédszobából előhozta a keresztet, s a franczia elé tartva kérdi : ,Illyen volt?" „Ugyanez!" felel a franczia meglepetve" ,Uram, bár mennyire óhajtottam én egyet illyent bírni, hanem mivel a sors megint igy közelébe hozza e keresztet annak ki vérével érdemlezte ki, — nem tarthatom meg tovább, mondja Csáky, — íme, visszaadom." Simonyiról könyveket lehetne írni , de én ezúttal elégnek tartom e rövid közlést, annál inkább, mert tudom hogy a „Vasárnapi könyvtár" egy egész füzetet szentel Simonyi életének.