Vasárnapi Ujság – 1856
1856-10-12 / 41. szám - Zrinyi. Dömény 358. oldal / Költemények
<358 Csak egymásra néztek meglepetve, és kezdték érezni azt az ellenállhatlan hatalmat, amit egy határozott férfi jellem minden körülményben gyakorol másokon. Czenczi néni soha egy csipős szót sem szólt e pereztől fogva az ifjú lelkésznek, s az öreg úr többé nem szólt hozzá az orrán keresztül, hanem csak úgy, ahogy más ember szokott, az egész szájából. Bertalan igyekezett magát egészen a családhoz tartozónak tekinteni; nem hízelgett, de nem is finnyáskodott. Vette a dolgokat, úgy mintha azokat régen megszokta volna. Véleményét megmondta igazán, de nem vitatkozott, s ahol vette észre, hogy használhat, nem kérette magát. Czenczi néni panaszkodott, hogy nem tudja a befőtteit hova rakni : ő rögtön talált hasznavehetlen deszkadarabokat, azokból készíte neki polczot : a konyha füstölt. Bertalan négy téglából meg egy pléhdarabból csinált benne takarék tűzhelyt; az ajtókat nem lehetett kinyitni, a kulcsok nem fordultak; Bertalan egy perez alatt helyre hozott mindent; a tehén megbetegedett, Bertalan egy sajtát vizzel, meg egy szalmacsutakkal kigyógyiá; éjszaka minden zörrenésre talpon volt, körülnézte a házat, s biztositá a háziakat, hogy nincsen semmi baj; az udvaron volt egy omladozó fal, abból a szobát épített, befedte, ki is festette, és azt senki sem tudta, hogyan, mivel épít és fest, de az ollyan szép volt, mint egy kis oltár, egy ember épen ellakhatott benne. A kamrából egy nap alatt kiölte a patkányokat, a kertet elrendezte szépen, utakat szegélyezett be pázsittal, vetett virágmagokat és a kopár falakat mindenféle gyümölcsös indákkal futtatta be. Egy hónap múlva Czenczi néni nem győzte az egész helységben magasztalni az uj káplánt, akinél derekabb, becsületesebb, életre valóbb embert képzelni sem lehet, ami Czenczi néni szájából nagy szó. Ezen egy hónap alatt nem is tudhatott felőle a közönség egyebet, mint a mit Czenczi néni által hallott; mert a szószéken az ideig egyszer sem láthatta. Az öreg tiszteletes ur Bertalan megérkezte óta maradhatlan buzgósággal teljesité a hivatalához tartozó foglalatosságokat; maga feljárt prédikálni, imádkozni, elmondá a régi beszédeket újra, néha alig birt felvánszorogni testi gyöngeség miatt a szószékre, alig birt fuldokolva hangot adni, mégis elment, és nem engedte, hogy segédje végezzen helyette valamit. Ő még elég erőben van; lám megtud még állani, el tudja olvasni a betűket; nem igaz, hogy ő meggyengült volna. Bertalan egy szóval sem sürgette a beköszöntést; felvezette maga az öreget, kikereste zsoltárjában az éneket, kezét nyújtotta neki, mikor a szószék rozzant lépcsőin alászállt és biztatta, hogy még elég erős. Egyszer azonban azon szomorú eset történt, hogy a helység egyik notabilitása meghalt. A régi fogadós volt az; nagy becsülésben részesült férfi, az öregek tisztessége, a vallás buzgó pártolója, ki minden áldozó napon maga szokta az Úr asztalára szükséglett kenyeret és bort szolgáltatni. E derék férfiúnak halála egészen korszaki esemény volt a kisded helységben. A rokonok kívánták, hogy tisztességesen legyen eltakarítva. A közeli gymnasiumból elhozatták az iskolai énekkart e gyászünnepélyre s azt kívánták, hogy a hulla fölött a templomban az öreg tiszteletes ur mondjon ájtatos prédikácziót, a tiszteletes káplán ur pedig valami szép búcsúztatót. Az öreg ur a megelőző estve ismét az orrán keresztül beszélt Bertalannal. — Öcsém uram, látni akarom a búcsúztatóját, mert az én kathedrámban nem lehet ám mindenféle újmódi hiábavalóságot elmondogatni. Azt én, amíg élek, meg nem engedhetem. Bertalan kész szívvel nyujtá át az öreg urnák búcsúztatóját, s ítéletére bízta magát. Másnap reggel visszaadá azt neki a tiszteletes : — Öcsém uram. Tanácslarnám, hogy csak maradjon egy egyszerű ima elmondása mellett. Nincs még ebben kegyelmednek elég tapasztalása. Bertalan fejet hajtott s nem tett semmi ellenvetést. A készülőt jelentő harangszóra felölték is selyem tógáját, olly szép alak volt e fekete köntösben, karcsú derekát a széles öv szokta át : akik látták, ugyancsak megnézték. A templom tömve volt már, messze földrül eljöttek az ismerősök, gyászos, figyelmetes népek; a koporsó ki volt téve a ravatalra, a mellette levő padban ült az elhunyt családja; egy férfi korban levő fia, és egy szép hajadon leánya; egy gyönyörű szőke teremtés, ki fájdalomtól elhalva borult testvére vállára; a ki csak szép könyező kék szemébe nézett, lehetetlen, hogy együtt ne sírt volna vele. Az éneklők a karzaton elkezdők egyikét azon bús melódiáknak, amiket annyiszor hallottunk gyermekkorunkban, a csendes ákászos sírhalmok kertében, amiknek dallamain úgy el lehet gondolkozni, a miknek szavai úgy megmaradnak a lélekben késő vénségig, és akkor talán még jobban eszünkbe jutnak ezek a szomorú dalok a halálról, és amik a halálon túl vannak; az örök nyugalomról és az új életről, és azoknak a kényeiről, akik itt maradnak. A gyászének elhangzása után felvánszorgott emelvényére az agg lelkész, és amennyire gyönge szavaiból érthető lett, egy szép, vigasztalás teljes beszédet mondott a gyülekezetnek. A beszéd valóban szép volt ; — ugyanazon búcsúztató volt az, mellyet Bertalan írt, szóról szóra. És ez nem volt ármánykodás a jó öregtől. Az ő elméje nehezen tudott már lelkesülni, nem lehetett tőle rosz néven venni, ha nyelvére idegen ajk szavait vevé fel. Hogy pedig miért tévé ezt épen Bertalan búcsúztatójával, annak ismét magyarázata az, hogy ez által az ifjú embert sikeresen tartóztathatá vissza az elbizakodás keresztyéntelen bűnétől, melly azt erős kísértetbe vitte vala, ha szép beszédét megfelelő szónoklati tűzzel elmondva, a közönség tetszését egyszerre megnyeri; így pedig ez örvénytől el volt zárva, nem cselekedhetvén azt,hogy ugyanazon beszédet másodszor is elmondja, hanem a jó tanácshoz ragaszkodva, marad egy szerény imánál. És végtére némi kis önvédelem is volt abban egy roskatag öreg ember részéről egy életerős ifjú ellenében s nem kell őt évte megítélni. Nem is vette azt más észre senki, csak maga Bertalan; az első mondatok meglepték, a többiekre azután nem figyelt. A ravatal mellett, a koporsót fedezve kényező arczával, zokogott a szőke kis leányka, és az igaz fájdalom volt. Az ifjú lelkész őt nézte, az ő sirását hallgatás és e látás, ezen hangok uj eszméket adtak lelkének : nagyobbakat, valódiabbakat az eddigieknél. Szive megtelt magasztos gondolatokkal, lelkébe uj szent ihlet szállt alá, és a midőn az agg főnök leszállt szószékéről és Bertalant azon fenkölt helyre felbocsátá; az ihletett ifjú el kezde egy beszédet mondani, mellyet azon pillanatban súgott szivébe a nemföldi lelkesülés szava, és hangja bejárta a templom minden zugait és az emberi szivek minden rejtekeit, hogy a hivek áhítat és édes malaszt örömével tekintenek fel reá, és lesték ajkairól a szót, és vigasztalást kerestek lelkesült szemeiben, és zokogtak az örömtől, és mosolyogtak könyeiken keresztül, és közelebb álltak Istenhez az ő szavai által. Ott a ravatal mellett pedig egy ártatlan szív legtitkosabb rejtekében valami csodás, hatalmas érzelem támadott e szavak alatt, az ihlett szónok minden szava egy szilárd kő volt, mellyből ollyan vár épült abban, a mit semmi idő le nem fog rombolni többé. A leányka áhitattal tartá rajta nagy, kisirt kék szemeit és érzé titkon magában, hogy emelkedik vele együtt közelebb, közelebb az ég felé, ott a hol az üdvösség van; ahol a boldogok laknak, és elfeledé a földet és a mik azon vannak köröskörül. (Polytrum kiválkizik.) Zrínyi Miklós. (Ballada.) Dráva szélén, Dráva partján. Nagy sereggel áll az ormán . . . Nagy sereggel, — — nagy haraggal Száll most szembe a magyarral . . . Sok töröknek kardja Villog a magyarra. — Legelőbb is Szigetvára Van kitűzve ostromlásra . . . Zrinyi Miklós bent a várba, Készen élet, és halálra; . . . Bízik Istenében, Bízik hű népében. — — Szigetvárnak kapitányja, Szolimán javad kívánja — Azt izeni szépen néked, Add fel ezt a hitvány fészket . Add fel a várt, add fel Magad menj békével ... — — Törököknek a császárja Tőlem azt hiába várja . . . Kardcsapás nélkül megadni Önmagát, . . . s a porba hullni — Porba hull a gyáva — Nem magyar szokás a'. — O»