Vasárnapi Ujság – 1856
1856-11-09 / 45. szám - Hajdan és most. Kadarcsi 394. oldal / Költemények
39 -1 Egy percz alatt talpon volt. Fényes világosság tölté el szobáját ; nem a szelid hold ábrándos világa többé, hanem az a borzasztó vérveres világossásamit az ég boltozata ver vissza a földről rásütő fény miatt. „Tűz van!" Bertalan hajadon fővel rohant ki a házból. Még akkor senki sem volt kinn az utczán, csak az éji őr kiáltozott végig rohanva a falun : tűz! tűz! tűz! A fogadó égett. Égett valamennyi épülete egyszerre; az abtok, az istállók, a pajta. Mind egy lángba volt borulva az egész. A lelkész legelső volt az égő ház udvarán. Ott rémületes volt a zavar; álmaikból felriadt cselédek szaladgáltak fel s alá, nem tudva, mihez kezdjenek? A félszerben volt a tűzi fecskendő, de az senkinek sem jutott eszébe : ahelyett minden ember azzal a haszontalan munkával fáradott, hogy az istállóba zárt állatokat szabadítsa meg, ami rendesen sohasem szokott sikerülni. Az ökrök megbőszülnek illyenkor s nem engedik magukhoz közel menni az embert, hogy kötöfékjeiket elvagdalja; a juhokat pedig a mint nagy erőfeszitéssel kiterelték az akolból, a tűz láttára újra megint befutottak az akolba, átugrálva az esztrengán. Maga a fogadós kétségbe volt esve. Bertalan, amint megjelent, egyszerre szilárd hangon kiálta az embereknek. — Húzzátok ki a fecskendőt! Vödrökkel a kúthoz! Azzal maga sietett betörni a félszer ajtaját, mellynek a kulcsát most senki sem találta, kihúzatta a fecskendőt, maga felugrott a tetejére, s a szivattyúhoz parancsolva az embereket neki irányzó a vizsugárt a legfenyegetőbb helynek. — Ott kell oltani, a merre a tűz terjed! Az érkező nép, amint papját meglátta a veszély közepett, erős buzgalommal sietett segíteni. Az oltás igen nehéz volt, mert a szél mind az udvarba verte le a füstöt és sziporkát, de azért a lelkész megállt a maga helyén, mint aki a pokol tekintetétől sem retteg. A fogadós egészen elveszte az eszét. Nem látott, nem hallott o o semmit, csak azt kiabálta : „a lovaim, a lovaim !" Négy szép kocsislova volt, azokon volt minden gondolatja; a lovak az istállóban voltak s nem engedtek magukhoz embert közelíteni; aki el akarta őket szabaditani, azt mind kegyetlenül összerugdalták. Utoljára a fogadós maga rohant értük és azt mondta, hogy benn ég velük vagy kiszabadítja őket. És úgy látszott, hogy nem is akar felhagyni szándékával, mert semmi hívásra, könyörgésre nem jön vissza. Pedig, a mig ott küzködik a neki vadult lovakkal, az alatt az istálló tetejébe is bele kapott a láng s bizonyosan benn fog égni. — Fejszét ide kiálta a lelkész, hirtelen leugorva a fecskendőről, melly csekély védelem volt e veszély ellen; egy ember álljon ide a fecskendőhöz! Azzal felkapva egy fejszét hirtelen felkapaszkodott az istálló égő tetejére s elkezdé arról sebesen verni le a zsindelyeket. P^ bátor példától felbuzdítva több merész férfi rohant utána az istálló tetejére, s néhány percz alatt leverték azt onnan tisztára. A biró mása állt a fecskendőnél s a vizsugárral mindenütt a lelkészt körv ^nyezte a lángok szentelt szolgáját. A fogadós, látva, hogy paripái meg vannak mentve, kijött az akolból s azután térdre esett a lelkész előtt és kezeit csókolta neki. Ekkor villant egy borzasztó gondolat Bertalan lelkén keresztül. — Hát Julcsa hol van ? A fogadós mereven bámult reá. — Hol van testvéred ? Ki tud rá felelni? Ki látta őt ebben a zavarban? Hová lett? Van-e valaki, aki hírt tud felőle mondani? — Talán a házban maradt! Ne mondd ki ezt a szót! Abban a házban, melly már lángokba van borulva. Nem látta őt senki megmenekülni? Senki; — senki. A ház pedig köröskörül égett már, csak úgy hullott róla a zsarátnak, mint mikor napsütéskor olvad a háztetőn a hő : némelly ablakon keresztül is tódultak ki már azok a csapkodó lángnyelvek; a pitvar lépcsői is égtek, s az ajtón keresztül szűrődött kifelé az a lomha zsíros füst. Ki merne oda bemenni ? özött,hogy azok meg ne illethessék az Úrnak fel-A fogadós képéből kikelve rohant végig a folyosón, be akart egyenesen törni. A lelkész megragadta őt kezénél fogva. — Örült vagy-e? Mit akarsz? — Felkeresem őt! lihegő az. — Azt megteszem én. Tartsátok vissza, hogy ne jöjjön utánam , szólt a mellette állóknak. Mártsatok egy pokróczot vagy bundát vízbe; én jobban értem ezt. Ez ott veszne vele együtt. Ne eresszétek utánam. A vizbemártott bundát hirtelen odahozták a lelkésznek. Nem iparkodott őt senki lebeszélni szándékáról. Hittek benne, hogy őt oltalmazni fogja valami magasabb kéz. Egy pillanat még. A lelkész feltekinte az égre és sóhajta halkan : „én Istenem segits!" Azzal feje elé tartá a vizes bundát s berohant a szemközt süvöltő lángok közé: „Isten legyen az ö oltalma!" E perczben minden ember csak odanézett; a fecskendő sugára az ajtó környezetére omlott folyvást ollykor besüvöltve a nyitott ajtón keresztül a halálos füst közé; gyönge öreg emberek levették süvegeiket összetett kezeik közé s imádkozni kezdtek : a lélekzet elállt minden ajkon Váljon vissza fog-e jönni? (Folytatása következik.) Hajdan és most, 1856. ( ' Hajdanában Debreczenben Ha a vén Rákóczi kongott ') Ünnep avagy vasárnapra, A nép az utczán tolongott, Templomba tért, ki csak befért. — — A deákság két sorjában Hosszú tisztes tógájában A nagy hidon lassan lépdelt. 2) Idegen — ugyan mit képzelt Látva e fekete serget? —Négy, öt száz, mind karcsú termet. — Bent már kántor, s prédikátor, Hóna alatt a zsoltárja Ezüst kapcsos bibliája. Egy oldalon külön ültek Az asszonyok, Anyjuk előtt sort fogtak a Hajadonok; — Azok magyar főkötővel Rózsás selyem mellkendővel, — Ezeknek szép sima haján Gyöngyös párta, Mellynek arany pántlikáját Ezüst sárkány arany kigyó áktal járta. — Magyar szoknyát édes anyjuk Menyasszonyi ruhájából Csipkés kötőt patyolatból Lehetett látni rajtuk; Puha karmazsin boritá Kis lábukat, — Karcsú fűző váll szoktá Derekukat. — — A más oldalt elfoglalák A férfiak; Egyszerű magyar ruhája Mindeniknek, — azt gondolnák Atyafiak. — Csak ugy húzzák az öreget Most is, miként hajdan húzták; Bár azóla meg is repedt, 4) Hangját mértfökbe meghallják. 1800. — Az ifjúság, s gyermek-csoport A karzaton képezett sort. — — Lent középen tisztes rendű Nép vénei, Ezüst gombos mentéjükről Megismerni. — Ha fölszállt a nép ajkáról Mint áldozat-füst oltárról Istenhez a buzgó ének, — Mit vallásos érzelemből Teremtőhöz tiszteletből Vének és ifjak küldének. — A mint az ének elhangzott, A pap szép tanitást tartott, S néma csend lett; — A beszédet Buzgón hallgatá mindenki, Zajt nem csinált bent kint senki; Mert ez alatt Kint nem maradt Csak az, kinek hely nem jutott, S egy pár gyerkőcz lótott-futott A toronynak garádicsán, S bámulva a nagy harangot Sehogy sem fért a fejébe, Hogyan adhat olly nagy hangot. De utczára Ki nem jára Senki, — ugy hogy e nagy város Azt gondolnák — talán kiholt, Benne olly nagy csöndesség volt. Még külső hat kapuját is Bezáratá, 3) S ha templomból már kijöttek Kinyittatá. — A néhány csapszék ajtaja S pálinka-bólt Mind zárva volt. — Unokái szintúgy tudnak Már kongani, Nagy apjukkal bár nem birnak Szászt tartani. — Rákóczy fejedelem ajándékoza Debreczennek egy 91 mázsás régi ágyúkból öntött harangot, mellynek testvére Kassán van. 2) Mintegy 30 évvel szedetett széljel a hires nagy hid, melly — lábnyi hosszan nyúlt a piaczon végig, s mellyröl egy angol utazó megírta, hogy látott igen nagy hidat"viz nélkül. 3) Régen mig a templomból ki nem jöttek szekeret nem eresztettek a városba, hogy a csendet ne háborítsák. 4) A Rákóczy harang 1802-ben a torony égésekor leesvén egyik oldalán megrepedt, de a kegyelet nem öntett ujjra.