Vasárnapi Ujság – 1856
1856-06-22 / 25. szám - A kétszer elesett magyar király. P. Szathmáry K. 211. oldal / Elbeszélések
212 A fényes menet megállt, s a király leszállt lováról, hogy betérve, a nagy útra lelkének erőt merítsen. Ezt hivék és mondák a körüle lévő országnagyok, — de nem ezt hivék maga. Egy hit apródja által már előbb felkerestette volt Lenka lakását és az a fészket üresen találta. A király sejtette mi történt; de keble fájdalmát lehetőleg elzárta, s volt percz, midőn azt mondá magához : „talán jobb is volt így." De e perczben, midőn lelke, mint vizbe haló az utolsó fűszálat, boldogsága utolsó perczét, közelben gyanitá, midőn lelkének deleje kedvese közellétét sejteté véle : elfeledte a szomorú fényt, melly közzé, el a martyr-szerepet, mellyet sorsa részére mért s jogosnak tartá a nagy munkára a boldogságnak legalább ez egyetlen enyhe csöppjét kiüriteni. A püspök nem tágított királya mellől; talán tudta, hogy a következő perczben támaszra leend annak szüksége. Az ódon mivü góth falak ékezetébe a tömjén kékes füstje emelkedett, az orgona rezgő hangjai a zárdaszüzek gyönyörű énekének kíséretében újra meg zendültek s az ifjú király a főoltár lépcsőjén egy elfátyolozott szüzet látott, kinek termetét, mozdulatát vonásról vonásra ismeré. De még nem ment elég mélyen a tör; még teljes meggyőződés kellett a gyanakodó szívnek, — s ő közelebb lépett. E perczben adalék reá az áldás az imát rebegő alak fejére s e pillanatban fordult meg, reszkető térdekkel társnői csókjára... S szemei a lehelletétől reszkető fátyolon át, a kövektől ragyogó, harczias kinézésű ifjú kövük tekintetével találkoztak. Egy felkiáltás s a szűz összeroskad . . . Leendő társnői veszik körül. Egy szisszenés s az elhalványodott ifjú királynak az ősz püspök gyámolító karjára van szüksége. . . Nagy Isten! Sokat mértél reám. A fájdalom erősebb a képzeletnél — a nyögi Ulászló, mig gyűlt szentegyházba nép szeme az eszmélni kezdő zárdaszűz alakján függ, vagy a botrány okát fürkészi. — Vegyen erőt fölséged. Kinek sokat adott az ég, sokat kíván meg attól. Ennek így kellett történni. Ideje hogy menjünk. . . A király félig eszméletlenül engedé magát vezettetni. De a templom kijáratánál indulatosan ragadt vezetője karjába. — Ki tette ezt? . . — Én fölséges uram. Vagy minő szerepet szánt fölséged házassága után e szegény gyermeknek? . . — Igaz, igaz. A királynak koronája van; a fény, dics számára termettek, mire való volna hát a boldogság? . . . II. Hogy a szerencsétlen ifjú király sorsát kisérhessük, csak hazánk történetkönyvét kell fölütnünk. Erzsébet királynő, mint nő, még ígérhetett áldozatot, — de mint anya meg nem tarthatta azt. Megszökött az érkező vőlegény elől s miután a magyar koronát Visegrádról hatalmába kerdté, azzal és gyermekével együtt fösvény rokonához Fridrik császárhoz futott. Mit a szerencsétlen királynő e futás közben kiáltott, hasonlít az indiánok közé tévedt utasok szenvedéseihez vagy azokéhoz, kik az Amazon folyó rengeteges szakadékait járják. A betegségéből alig felüdült nő, kisérve ha meghittje Kottánernő által, először a Csalóközbe jutott s itt egy hívénél meghalván, a gyermeke számára megkerített szent ereklyét nem merte a lakba hozatni. Egy szemben fekvő halmon rohadt füz alá rejtette azt s Ladányinak, a vár birtokosának, a hosszú éjjen keresztül kivont karddal kellett a mellett állnia, mig a királynő a lámpafényt melly a helyet jelölé egész éjen át könyökre nyugasztott fővel leste, — csak ez és gyermeke között osztván meggondoljait. Menekülése valóban egy azon esetek közöl, hol a gyönge test életét csupán a szellem ereje tartja fenn. Írják azt is,hogy Ulászlóhoz küldött követeinek irt hogy az alkudozás szakítsák félbe; de a tudósítás már későn jött s a magyar urak hihető leg jobbnak láttál elhallgatni. E szerint Ulászlónak nem vol elég a boldogsá föláldozása; azo fölül még meny asszonya is megszökött előle, sí pártot képezett £ országban ellene. Ulászló megkoronáztatott , aki áldozatra nézve szenvedések és küzdelmek hosszu kora állt be, mellyel — bár kéőbb a külső béke létre jött, — valóban csak Erzsébet halál zárt be. Oh, ha e fájdalom könyeiben fürdő nagy fekete szemekre s £ átlátszóságig fehér arcz beesett bánatos vonásaira nézünk; nem szükséges a szerencsétlen királynő történetét hallanunk, — komol Sz. Márton 1664-ben. Sz. Mártoni cutiiconibii,