Vasárnapi Ujság – 1856
1856-07-06 / 27. szám - Régi képek. Vas Gereben 230. oldal / Elbeszélések - Tatárjárás. Vida 230. oldal / Költemények
AOL Mikor megint rendes lépésre hozták a szürkéket, a kocsis neki bátorodva kérdi : ,Tekintetes uram, talán magának is baja van ?" Horváth nem tudott, mit felelni, mert tó lovakra kellett vigyázni, de mire hazaértek, már a kezei is dagadni kezdenek a gyeplőtartásban. „Csak jó a jó vér!" ismételgeté magában,ámbár némileg mégis furcsának találta, hogy akár két napi nyugvás, akár tán valami ijedtség így meglódítson két elaggott gebét; de minthogy maga előtt csakugyan két nagy szürke lovat látott, megint megnyugodott a jó vérben. Hazáig a kocsis végkép kijózanodott, s mikor otthon körülnézte a lovakat, furcsának tetszett, hogy a szürkék két nap alatt annyi húsra vergődtek; valamint az is szokatlan volt, hogy mingyárt el nem feküdtek, mint máskor, s a fiú lassanként reszketni kezdett, hogy hátha másnak a lovait fogta be részeg fejjel ? Reggel a napvilágnál csakugyan látta, hogy más lovakat fogott be, de hogy miként téveszthette el, azt nem tudta megfogni, annál is inkább , mert a sok ló közt csak épen az ő két lovuk volt szürke. Kijött az ur is az istállóba, s a kocsis félve kérdé a kémlő gazdát ,Tekintetes uram, megismeri-e a lovakat?" „Mi a patvar, — ijed föl Horváth Ádám, ezek a lovak felfújódtak, csak szaladt a kovácsért." A kocsis elszaladt, elhívta a kovácsot , de a kovács mindjárt látta, hogy ezeknek nem ártott meg a futás, hanem ezek bármennyire hasonlítsanak is az előbbeni lovakhoz, de mégis mások, azaz, hogy ki vannak cserélve. Eleget tűnődtek a kocsissal együtt, hogy ők nem láttak más lovakat az istállóban ezekhez hasonlókat. Végre Horváth Ádám gyanítani kezdé, hogy bizonyosan a gróf tette ezt a tréfát. ,Mindig az istállóban voltál, te Ferkó?" „Csak mikor enni hívtak, akkor nem voltam ott." Horváth nem tehetett egyebet, mint bevárni, hogyha puszta tévedés a dolog, majd hazahozzák a másik két szürkét, hanem minthogy néhány napig senki sem jelentette magát, egy hét múlva Szalabérben nagy mulatság lévén Horváth Ádám is megjelent ott azon reményben, hogy majd csak hirét hallja a lócserének, de senki sem szólt egy árva szót. — Festetics a világért el nem árulta magát, hanem utóbb Horváth Ádám nem állhatta meg a szót, s a grófot egy jó alkalommal félrehívta : ,Méltóságos uram, nem akar nekem valamit mondani?" „Azt, hogy mikor lesz megint Keszthelyen szerencsém?" ,Mikor a lovaimat elcserélteti méltóságos uram." „Kisebbeket adjak helyettük?" Kérdi czélzással a gróf. ,Már látom, hogy méltóságod ott volt a lócserén." „Ott voltam, — mondja némi komolysággal a gróf, — mert azt gondoltam, hogy a ki nekem jó barátom, ha már ajándékot nem fogad el, legalább egy pár lovat cserél velem, s minthogy az enyimeket kicsinylette, Ozoráról hozattam nagyobbakat. Nos jó barátok maradunk? Kérdi a gróf, — eljön Ádám bácsi Keszthelyre?" ,Elmegyek, — felel a meglepett ember, hanem ezután nappal jövök el, hogy utóbb még engemet is ki ne cseréljenek. Illyen tréfái voltak a nagy embernek, ki uraságát csak akkor mutatta, midőn jó barátit, s a tiszteltebbeket uri módon akarta meglepni. — Halálos vétek, hogy annak idejében senki sem jegyezte föl a nagy embernek tetteit, mellyekből egynek elveszni is nagy kár, azért szívesen jegyezgetem mindazt, mit róla tudok. Az is megemlítésre méltó, mikor Horváth Jánost, a későbbi székesfehérvári püspököt miként hívta meg Keszthelyre apátnak, kit neki volt joga kinevezni. A gróf szivesen meghallgatott minden embert, hanem végtére is saját esze után határozott, s épen ezért választásában nagyon ritkán csalódott. Az apátsággal jár a keszthelyi lelkészi állomás, mindenesetre kényelmes helyzet, kivált azon időben, midőn Keszthely virágában volt, s az országban nem találkozott hely, hova annyi választott ember gyülekezett volna, mint épen Keszthelyre. Nem valami nagy csuda tehát, hogy az üresedésbe jövendő keszthelyi apátságra innen is onnan is jöttek ajánlatok, hanem a gróf senkinek sem adott ígéretet, de elhatározta, hogy választ ollyant, kit böcsülettel bemutathat az egész vidéknek. Álló hat hétig minden szombaton elment hazulról kocsin, de senki sem tudta hová, a kocsist pedig hiában kérdezték, mert az meg nem merte mondani a szigorú tilalom miatt. Később azonban kisült, hogy gróf prédikácziókra járt, még pedig az a ajánlott egyéneket sorban hallgatta annélkül, hogy csak egyik is gyanította volna; mert a gróf egy megviselt ruhában ment a szentegyházba, a kocsist pedig a falun kivül hagyta, hogy valami képen föl ne tűnjék az ő ottlétere. Azonban a szónoklatok nem igen tetszettek a grófnak, hanem a néptől nagyon hallotta dicsértetni a szőlős györöki lelkészt, Horváth Jánost, tehát a legközelebbi kirándulást oda tette. A gróf sohasem látta Horváthot, tehát bizton ment a szentegyházba, s a legközelebbi padok egyikénél megállván, hallgatta a beszédet, melly mindinkább meglepé Festeticset, utóbb pedig már könyüi is kicsordulának a megilletett hallgatónak. Vége jön a szent beszédnek, a nép kitódult; hanem a gróf behúzván magát egy nagyon megviselt sárga köpönyegbe, mellyben inkább valami olasz sajtosnak nézett ki, mint grófnak, megvárta a lelkészt, midőn az ajtón kiment a plébánia ház felé, melly akkor egy nyomorult és behorpadt nádas ház volt. A mint Horváth kilépett, a gróf odamegyen hozzá levett kalappal, és a lelkésznek kezet csókolt, mit az megengedett azon gondolatban, hogy valami szegény ember. ,Dicsértessék a Jézus neve!" mondja a gróf, a pap. „Mindörökké!" felel rá ihletetten .Egy nagyon alázatos és buzgó kérésem volna a főtisztelendő úrhoz." „Miben segíthetek jámbor atyámfia?" Kérdi Horváth egészen meglepetve az ösmeretlen által. ,Ha tudnám, hogy a főtisztelendő ur meg nem veti az én kérésemet, nagy lelki nyugalmamra szolgálna." „Ha csak megtehetem, megteszem, nekem az szent kötelességem!" Biztatja Horváth az ösmeretlent. ,Könnyen megteheti, ha akarja a főtisztelendő ur!" „Nem ellenkezik egyházi és emberi kötelességemmel?" ,Akkor nem is mernék szólni, főtisztelendő uram." „Tehát szóljon, édes barátom." Biztatja Horváth. ,Fogadjon el tőlem valamit a főtisztelendő úr?" „Az előbbi föltétel mellett igen, — tehát mit fogadjak el." ,A keszthelyi plébániát és hahóti apátságot!' mondja a gróf egész alázatosággal. Horváth megdöbbent, s végig nézi az előtte álló embert. ,El is felejtettem mondani, — mondja a gróf, hogy én gró Festetics György vagyok Keszthelyről." A fekete királyné.