Vasárnapi Ujság – 1856
1856-07-06 / 27. szám - Temesvár (kép) 233. oldal / Hazai tájleirások
ZÓÓ „S a gróf nekem kezet csókolt?" ,Ön nekem lelki atyám, és megnyugtatásomat várom." „S a gróf nem talált alkalmasabb embert?" ,Hat hét óta keresek mindenfelé, — ma meglelém, — főtisztelendő ur ne engedje, hogy hiveim még hat hétig lelkiatya nélkül maradjanak." Horváth elfogadá a helyet, s még az napon Keszthelyen voltak. Másnap vendégek voltak Keszthelyen, de senki sem gyanitá, mit határozott a gróf, ki ebéd alatt poharat emelt, s Horváthot élteté, mint hahóti apátot. Ekkor aztán megmondá, hogy hat hét óta hova ment minden szombaton. Hasonló dolgokat csak ritka emberek tesznek, kiket a világ régóta már különczöknek hí; mert természetesen a majoritás nem valami ritkaságokból áll,s a kisebb részt leszavazván, különczöknek mondja. Az intézeti, valamint a jószágok igazgatói közti versenygéseket mindig elsimította; de végtére is ember az ember, s ennyi között a hivatalközi féltékenység nem egy visszavonásra adott alkalmat, minek ismét az lett volna következménye, hogy egyik a másik miatt kénytelen lett volna megválni az uradalmaktól. Ezt a gróf nagyon nem szerette, s mindig résen kelle lennie, hogy akár tréfával, akár más valamelly móddal elhárítsa a veszélyt, melly vagy az intézetet fosztotta volna meg egy jeles embertől, vagy a gazdaságot egy jeles főtiszttől. Azonban egyszer már két főtiszt közt annyira ment a keserűség, hogy mindkettő kijelenté, miszerint a grófnak jelenti be a dolgot. A gróf ezt szerencsére megtudta, s reggel igen korán hivatta mind a kettőt, egyiket a kertben lévő nyári lakba, a másikat pedig a kastélynak utczáróli részébe; de ugy intézte a dolgot, hogy egyik se találkozhassék a másikkal. ,Kedves N . . . . ur, — mondja az egyiknek, . . . önnek valami baja van, mért nem szól őszintén ?" A főtiszt meg volt lepve, olly korán fölvették, hogy még gondolkodni sem tudott arról, miképen adja elő a dolgot, mit a vádaskodástól is meg akart különböztetni, s midőn most a gróf már mintegy ráczélzott a dologra, az illető a nagy zavarban nem tudta, hogy voltaképen miként adja elő a dolgot. ,Tehát méltóságod tud már valamit?" Kérdi a főtiszt: „Mindent édes N . . . ur?" ,Talán roszul van értesítve a gróf úr ?' „A legjobb kutforrásból tudok mindent, hisz G. úr épen most volt nálam azon gondolatban, hogy tán ön már megelőzőleg itt volt." ,Tehát most engem hallgasson ki a gróf úr, azért esedezem, hogy az igazságot maga mondhassa ki." „Hisz tudom, hogy önnek van igaza." ,És ezt hogyan tudná méltóságod, midőn még engem ki sem hallgatott?" „Egyszerű a dolog, G. úr maga belátta, hogy heveskedett, s inkább kész elhagyni, mint igazságtalanságra adjon okot." A tiszt meg vön lepetve, s minthogy illyen fordulatot vett a dolog, nem akart kis lelkű lenni, s azt mondá : ,Szent a béke, gróf úr, — én is ember vagyok, talán valaminek én is vagyok oka, — kérem, intézze el a dolgot, hogy többé szó se legyen róla!" „Jó, — hagyá helybe a gróf, — egy szó se legyen, — maguk között legkevesbbé, nehogy G. elkeseredjék, hisz tudja ön, hogy ö nagyon érzékeny ember. ,Az az : böcsületes ember!" Mondja N. úr, meghajtván magát grófnak, ki aztán rögtön a kertbe ment, hogy a másik féllel is kialkudja a békét. G. ur néhány perczzel előbb ért a kertbe, s még jó formán álmos volt, s illyenkor az ember inkább aludni szeretne, mint valakire panaszolkodni, azon kivül pedig el nem tudta gondolni, hogy a grófi ilyen korán miért hivatta olly sürgetőleg? A mint kinézett a kerti lakból, látta N. urat is a kapun kimenni, tehát semmi kétség, hogy a gróf mindent tud; azért összeszedi magát, hogy benne ne süljön. — A gróf a legderültebb arczczal lépett a kerti lakba, s G. ur megelőzni akarván a grófot, ezen kezdi: ,Bevádoltak méltóságodnál?" „A világért sem, arra szavamat adom, tehát elhiheti." ,Most láttam N. urat a kapu alatt, azt véltem, hogy méltóságodnál volt fönn." „Igen, nálam volt, hagyá helybe a gróf, hanem egyetlen szóval sem panaszolkodott." Temesvár.