Vasárnapi Ujság – 1856
1856-07-13 / 28. szám - Dévényi vár (kép) 245. oldal / Hazai tájleirások
740 A legelső név, amivel ez ismeretlen tér határán találkozunk: Gengira. Lehet, hogy ez a név sem helyes, lehet hogy azon földet, a kik rajta élnek, egészen máskép nevezik, de mi fogadjuk el a meglevőt s mondjuk el azt a keveset, amit tudni lehet róla. Nem valami pompás város az, amiről beszélünk; — egy nagy csoport gunyhó, félgömb alakra tapasztva sárból, mint egy-egy fél tojáshéj, mikben tízezer férfi és asszony s megfelelő számú gyermek, tehén és kecske lakik; ez a birodalmi székhely. Egy simára faragott fa, mellynek bunkós végébe szemek, száj és orr vannak csinálva, ez az ősi bálvány Köröskörül beláthatlan pálmarengeteg, úttalan őserdők végtelenje : ez a birodalom. Egyik oldalon égig nyúló sziklás hegyek, másikon szélesen elterülő folyam; ez a hitelesített határ. A mezőkön legelésző csordák s az erdőket lakó vadak és tarka madarak, ez a státus gazdagsága. És itt boldog emberek laknak, akiket nem üldöz a dicsvágy, nem aggódtat a jövendők iránti félelem; élnek jó egészségben, töltik a napokat unalom nélkül, egy lándzsa a vadászatra, egy kókuszdió tele friss tejjel, egy pipa ki nem alvó tűzzel, egy szelet sós szarvassült, és egy szerető asszony életük minden kincse; s mikor meghalnak, abban hitben a szunyadnak el, hogy a túlvilágon még szebb kókuszerdők vannak, s ott is feltalálják a lándzsát , friss tejet, a a ki nem alvó pipát, a futó szarvast és a szerelmöt, a ki ott örökké fiú marad. — A gengirai király kunyhója semmivel sem nagyobb, mint a többi; mert hiszen az ő termete sem magasabb, mint szomszédaié; több húst ő sem eszik, több tejet, vagy pálmamustot ő semszik, mint más, hisz neki is csak egy gyomra van, s a szarvast, mellyet lakomára akar szerezni, csakúgy saját kezével ejti el az ellön, mint más, mert hiszen az büntetés volna reá nézve, ha helyébe lennék mások s megfosztanák ez örömétől. Pénzt nem ismernek az országban, tehát ott nem fizetnek, nem csalnak meg senkit; adósok, izsorások, törvénybírák, enyim—tied fölött vitázó ügyfelek nem éreznek, mind ezzel nem háborgatják a király elméjét. Ámde ő az egyetlen úr az országban, a kinek viselni szabad a királytigris tarkafoltos bőrét, mellyet önkezével ejte el, s a ki felütheti hajába a két agami tollat, midőn valamelly szomszédnép megtámadja boldog határait, s a mikor e két tollat feltűzve látják gengiraiak, nem kérdezik : hová megyünk? kire megyünk? hány ember az ellenség? hanem mindenki veszi nyilait, dárdait, súlyos őbárdját s követi a királyt, és harczol vele a csatatéren, amíg ez azt nem mondja : „elég." A gengiraiak királya, nem tudom hanyadik Tarud, meghalt. Hulláját bebalzsamozták finom jószagú gyantákkal, s bepalálva hallott pálmalevelekbe, eltették őt a kivájt sziklaoldalba, ahol külön fülkékben elrakva a nagyszámú Tarud ősök alusszák hosszú álmaikat s várják egymást a napfényes mezőkre oda át. Ezentúl már hiába fognak várni. A meghalt Tarudnak egy fi utóda sem maradt. Hat legény fia mind elveszett ő előtte. Egyet a sárga folyam nyelt el, másik a bölényvadászatban zúzta össze magát a sziklákon, harmadik a nagy földrengéskor önkényt való áldozatból beleugrott az égő tűzhányó hegy szádába, a többi három csatában esett el; mind dicsően haltak. A gengiraiak nagy szomorúságban voltak e fölött : ki legyen már most a nép vezére ezentúl, ki viselje a két agami tollat, ha ellenség üt a határra , kihez forduljon a kinek panasza van, ki mutassa be a termések zsengéit a nagy bálványnak aratás és szüret idején ? Ekkor előállt a nép legvénebb embere, egy magas szálas öreg hazafi, ollyan fekete arczczal mint a korom, mellyet igen szépen vett körül a hófehér gyapot haj, hófehér szakáll, még a szemöldök és szempillák is mintha ezüsttel lettek volna oda rajzolava; ez szólt néphez megnyugtatólag. — A nagy Tarud megtért őseihez s átadta lelkét a nagy szellemnek, Honhánnak és nem hagyott maga után fiat, a ki férfi arczot viselne.De nem maradt - e neki leánya, a ki férfi szivet visel? Nem maradt-e meg a délczeg Szennahámi, akinek szemei úgy ragyognak, miként bölcsessége, és termete olly karcsú, amillyen erős? Nem láttátok-e öt lovon ülve, amint az iramot üldözé? Nem ült-e olly jól a méhen, miként egy férfi, kezei nem hajtják-e olly biztosan a kelevézt, miként egy férfi kezei? Nem felelt-e meg apja távollétében a mám-mám ellenség ravasz küldötteinek nagy bölcsességgel? Nem hangzik-e ki szózata ezer férfié közül ? Bizony mondom néktek, hogy Szennahámi nem hiába ölte meg saját kezével a királytigrist, melly a gulyába tört, hanem érdemes rá, hogy annak bőrét viselhesse; s midőn a gyorsröptü agamit nyillal keresztül lőtte a levegőben, bebizonyitá, hogy annak ragyogó tollai megilletik homlokát. A nép öregei helybehagyák az ősz beszédét, mert elismerék Szennahámi bölcsességét, s a nép ifjai paizsaikat döngetve kiásták helyeslésüket, mert ők odavoltak Szennahámi szép szemei miatt. Azzal felkeresték Szennahámit apja sátorában, vállaira evezék a tigris bőrt, hajába tűzték a két agami tollat s megcsókolák kezeit, annak jeléül, hogy ezentúl ő leend a gengirai nép uralkodója. a Dévényi vár romja.