Vasárnapi Ujság – 1856
1856-11-30 / 48. szám - Kenyérgyökér 420. oldal / Gazdászati és orvosi.
lami? s azt állítja, hogy tele vart pénzzel, pedig meglehet, hogy kopott papirosokkal rakták tele. Az tisztelendő ur, ön mégis nagyon sokat hisz az illyen embereknek. Bertalan felnyitá a tárczát. Benne volt az egész összeg. Az utolsó forintig. Odaszámlálta azt az urak elé a hosszú asztalra. Endreffyt ez nagyon boszánta. Ő nem pénzért jött, hanem azért, hogy jót kaczagjon, majd ha a pap zavarba jön elszökött barátja miatt. — Nem mondaná ön meg, hová utaztak innen? kérdé a lelkésztől. Bertalan e kérdésre ollyat ütött öklével az asztalra, hogy urak és agarak ijedten ugrottak fel helyeikről. — Nem mondom meg! — Tessék a pénz Az úrfiak vették észre, hogy itt nem jó lesz tréfálni. Endreffy csak nem nyúlt a pénzhez, hanem a helyett egyik gavallér társához fordult s azt mondá neki : — A minap ezer forintért kértem az agaradat, azt mondtad, nem adod. Ha kell érte tiz — ... ezer forint, szedd fel a pénzt , ott van. A gavallér kezet adott a friss alkura. Endreffy ur füttyentett az agárnak s odább ment vele. Az eladó pedig összesepré a bankjegyeket s két zsebébe tömte. Igy használták a pénzt hajdanában — és még most is. A bujdosó család pedig sietett hegyen völgyön át, gyalog, éhezve és fázva, záporeső elöl magányos fák alá rejtőzve, csekély holmiait vállán czipelve; minden vagyonuk azon néhány arany volt, a mit Bertalan gyűjtögetett, hogy azt majd egykor menyasszonyi jegypénzül adja az ő szíve-szerettének. Sok idő elmúlt ezután. Bertalan várta, hogy majd tudósítni fogja őt János későbbi sorsa felől, várt egy hónapig, várt egy esztendeig, s hogy akkor sem kapott felőle semmi hírt, maga írt levelet tokaji lelkésztársának, hogy tudakozódjék e család után. A lelkész azt válaszolta vissza, hogy Kalaposék nem mentek Tokajba, és ottani rokonaik sem tudnak semmit felőlük. János csak azért mondá Tokajt jövő czéljául a lelkésznek, hogy az meg ne tudja többet, hová rejték ők el magukat, így majd talán el fogja őket felejteni s boldog ember lesz belőle. Bertalannak minden fáradozása mellett sem sikerült megtudni valamit a felől : hová lettek? melly föld nyelte el őket? Ugy eltudták magukat temetni ismeretlen világ tengerébe. Sok az ember, ollyan könnyű két három boldogtalannak elvegyülni közte! Bertalan ez időtől fogva egész lelkét átadta magas hivatása aap kötelességeinek. Nem csak a szószéken volt a nép papja, hű és okos vezére volt annak a közéletben is. Az ő buzdítására uj iskolaház emelkedett, a nép saját erejéből épité fel azt, s meg sem érezte a terhet; a lelkész segített az oktatóknak, kis könyvtárt szerzett a község számára s nem volt a faluban senki, a ki annak hasznát ne tudta volna venni. Parlag földeket gyümölcsfákkal ültetett be, megtanitá az ifjakat oltogatni, s a gyümölcsös hasznából gyarapodott iskola és könyvtár, abból kaptak jutalmakat évenkint hűséges cselédek, erényes hajadonok. Igy vitte át az életbe a hitbölcsesség tanait, igy nevelte maga körül a népet s gyönyörűsége volt benne, ha látta, mint épül, szépül az egész helység, millyen boldogok az emberek mindenütt, mint vetkőznek ki rögzött hibáikból s áldás békesség telepszik meg a házakban és a lelkekben. És a midőn arra gondolt , hogy ez a kis maroknyi nép, olly távol rokonfajától, kiszorítva idegen elemek közé, mint szilárdul meg nemzete iránti szeretetében, mint érez, eszmél, gondolkozik azon magas tárgyakról, a miket elfeledni egy földművesnek sem volna szabad, mert hiszen ő van legközelebb a földhöz és annak a földnek neve „édes haza", akkor meg volt elégedve magával. . . . Boldog, aki ezt magáról elmondhatja! A legközelebbi években történt az, hogy Isten újra elbocsátá szófogadatlan fiai ellen az ő öldöklő angyalait. A cholera végig söpörte csúnya irtó seprűjével a földet. Sokan elhagyták ezt a szép világot, akik még szerettek volna itt maradni: ollyanok is elegen, akik nem találták ezt a világot ollyan szépnek. A halál nagy demokrata : nem hívogatja maga elé külön az urakat, külön a sze — ,gényeket. Bertalan előre elkészité híveit e közelgő veszélyre, melly rendes utat tesz, mint valamelly ellenséges tábor s sorrul sorra , járja a falukat, városokat. Tudatta velük, hogy a cholera ellen semmi sem ollyan jó óvszer, mint a tisztaság, tisztaság testben és lélekben; a testnek a hideg víz, a léleknek a nyugodt öntudat legjobb védelme e járvány ellen. Rézpatakon nem is jelent meg e rettenetes vendég. A csapás egészen kikerülte a helységet, pedig egyszerre négy szomszéd faluban ütötte fel rettentő ítélőszékét, százával szedve be a koporsók adóját, készei A meglátogatott falvak felbuzgón teljesiték szomorú kötelességüket, vigasztalták, ápolták a betegeket, s temették a halottakat. Egyszer megtudja Bertalan, hogy a szomszéd Tollvár lelkésze maga is megbetegült s most már nincs a ki helységében az utolsó vigaszt nyújtsa a haldoklóknak, nincs a ki a sirok fölött imádkozzék. Rögtön kocsira ült ő maga s minthogy saját egyháza ment volt a veszélytől, azon szándékkal ment át Tollvárra, hogy ott marad addig, mig a dögvész meg nem szűnik. Nyomorult piszkos hely volt az egész Tollvár; a házak fából összetákolva s sárral kitapasztva; az egészségtelen szobákat télen nyáron nem szellőzték soha, együtt lakott azokban ember és házi állat. E miatt azután, ha egy házba beszállt a cholera, addig onnan ki sem pusztult, amíg az egész családot, kicsinytől nagyig föld alá nem vitte. Az észszerű rendszabályok helyett a babonás köznép otromba vajákolással védte magát e láthatlan ellenség ellen; megégette a csuma rongy alakját a falu végén, körülszántatta házait mezítelenre vetkőzött gyermekekkel, s itta a pálinkát vederszámra. Bertalan nem átallotta sorba járni a piszkos gunyhókat, s ahol lehetett, jó tanáccsal, orvosszerekkel segített a szenvedőkön; a haldoklókat részesité lelki malasztban, s a halottakat kikísérte a temetőbe. Olly nagy volt a nép iszonyata e napokban, hogy gyakran a lelkész kisérte egyedül a koporsós szekeret a temetőig. S midőn az imát elvégezte, fogta a kapát s ő is segített a sírt betemetni.