Vasárnapi Ujság – 1856
1856-02-24 / 8. szám - Lassan a testtel. Salamon Ferencz. Tiz arany pályadíjt nyert mű (kép) 62. oldal / Elbeszélések
62 Lassan a testtel ! — Eredeti beszély a székely népéletből. — Irta SALAMON FERENCZ. (Véfer) ,,Ne te nee!" kiálta ott benn szájas Borbála rikácsolva Juczira. „Így siratja mintha férje lett volna! Ejnye hogy nem szégyenled a kutyáról, ennyi becsületes asszony előtt igy beszélni. Még marháit emlegeti! Hm ! Itt többé semmi kereseted, te sehonnai! Amit hoztál a házhoz, elviheted. Itt minden az enyém Tulu Márton férjem uram jussák. Elhozd magad innen! Aztán még siratja. Pedig egy diák járt keedhez édes leányasszony minden estve, egy diák bzon, hallják-e keetek?" „Szörnyűség!" kiáltanak az asszonyok egy szívvel lélekkel. A lány nem tudott szólani. Kényei záporként ömlöttek. „Pista bá szeretett engemet. Megígérte, hogy elvesz. Jaj szegény Pista bá, hogy nem látja, hogy nem hallja keed, mint bánnak Juezival!" „Amint megérdemled! Ha igaz az, hogy Pista bá el akart venni, ami pedig sült hazugság, akkor minek tartottál diák szeretőt? Annál nagyobb gyalázat, — te hitvány? De minek is vesztegetem a szót, takarodj el te gyalázatos! Mindent lefoglalok a mi a házban, udvaron és mezőn van. Minden a mienk. Elhozd magad innen!" Juczi folyvást zokogott, s alig tudta kimondani e szavakat : „Édes Borcsa néni. Mivel bántottam én meg keddet, hogy így bánik velem. Én dajkáltam Pista bát, az Isten áldja meg még a más világon is, én voltam az ő jobb keze, de azért ne féljen, semmit se viszek el a házából, semmivel jöttem és semmivel megyek el. Csak egyre kérem keddet. A Jézusra kérem, engedje meg nekem, hogy itt sirathassam Pista bát, mig eltemetik. — Aztán elmegyek én, ugy elmegyek, hogy soha többé híremet se hallják Mákosfalva helységében!" „Nem takaroddl ki mindjárt te bestia?" kiálta rá szájas Borbála. „Majd itt hagylak pokolban, hogy mindenemet ellopd s meg szökjél vele! Kitakarodj mikor mondom." Ezzel szájas Borcsa neki rohant Beder Juczi hajának! de a pillanatban a diák, ki az egész jelenetet a kamara ajtó repedésén leste, ott termett köztük egy ugrással. Szálas Borcsát úgy ellökte, hogy a pitarban szedte fel vézna csontjait. „Ha, ha, ha!" kiálta fel mindemellett a kárörvendő Borbála, „látják be etek, látják . . . ne te, hol a szeretője! Diákot tartott elrejtve a kamarában." „Bizony gyalázat! szégyen" kiálták az asszonyok,kik ijedtökben a konyhába vonultak s ott bátorságban érezték magokat. „Hallják keetek!" szólt a jámbor természetű diák, ki ha tűzbe jött is, az csak egy perczig tartott- „Hallják keetek. Elmondok én mindent. Ez a leány itt olly ártatlan, mint a ma született gyermek. . ." Juczi odaszaladt, eltakarta száját a kezével, hogy tovább ne mondhassa. „Az Istenért Laczi!" ezt súgta Juczi a diák fülébe. „Az Istenért, el ne áruld magad! Már kerestek Pákéfalván, ha itt valaki megtudja nevedet, még ma visznek be Szent-Györgyre. Hadd higyjenek a mit tetszik. Én téged nem hagylak el többé. Elmegyek Kolozsvárra és ott szolgáltának állok be. Együtt megyünk ugye?" „Mit súgnak, búgnak a lelkeim?" kiálta Borbála, ki belopódzott, hogy neki is jusson vagy egy szó a sugdosódásból. — „Együtt megyünk ugye!" mondá a leány hangját csúfondárosan utánozva, „Együtt-e? Mondtam ugye, hogy meg akar szökni. Abból semmi se lesz. Mindjárt elmegyek a hullóhoz. Befogatlak mindkettőtöket. Hozzám pedig ne merjen többé nyúlni tintás diák uram, az én tulajdon házamnál. Majd meglátjuk, milly vitéz lesz a hulló vagy a kapitány előtt. Megyek, mindjárt idehívom az estrázsát. Kendtek maradjanak benn, s vigyázzanak, nehogy ez elvigyen valamit a háztól." „Megyen a pokol fenekébe!" monda Bandi, ki most újra belépett, s izmos markával föltartóztatta Borbálát. Oh! hogy nem hallja, hogy nem látja mindezeket Tulu Pista bá! Egyik a vagyonát, másik Jucziját szeretné elvinni! Mert Koe azt mondja Laczi az ő Juczijának : „Gyerünk innen édes Juczim! Majd meglátom, ki áll utamba! Gyerünk!" — s kezdtek átgázolni az asszonyok tömegén, kikkel ismét tele volt a szoba. „Jó egészséget kivánok keeteknek. Többé nem látják se Juczit se engem ezen a vidéken." Egyszerre egy iszonyú ordító hang kiáltá, mellytöl még a ház is megrengett. o c? „Csak lassan a testtel!" A mennyi vászoncseléd volt a szobában, mind oda lett. Ki az udvaron termett, ki elájult a szobában. Csak Bandi nevetett fel medve hangján s kezdő lábával ébresztgetni szájas Borcsát, ki az asztal alá ájult. „Lassan a testtel, diák komám!" ordita ismét Tulu Pista bá, ki talpra ugrott, s mind Juczit mind a diákot visszalódította. „Hát mihelyt behunyom a szememet, mindenemből ki akarták rabolni?" „Hallgasson meg Pista bá" — monda a diák, ki az elájult Juczit tartotta karjai között, s Pista bá, hallgatott is, mert igaz, hogy Juczit csalfa leánynak hitte, de megszeppent egy kissé, midőn látta, hogy el van ájulva. „Térjen magához gazd' uram!" „Ne higyjen neki, ne higyjen neki," kiálta Borcsa asszony, ki sokkal erősebb szivü volt, sem hogy elájult volna. Csak ijedtében bujt az asztal alá. „Ne higyjen neki!" „Hé Bandi, dobd ki innen azt a vén boszorkányt," monda Tulu Pista bá nyugodtan. Bandinak nem kellett ezt kétszer mondani, de Borbála sem várta, hogy kidobják. Hanem nagy hirtelenséggel kiszaladt, még fejkendőjét is elejtette. Az udvaron levő asszonyok pedig midőn látták, hogy Borcsát kergeti valaki, meg se ismerték Bandit, hanem azt hitték, hogy az a Tulu Pista bá lelke, s mind haza szaladtak; még otthon sem birtak magukhoz térni, ki gyertyát gyújtott, ki a párnák alá bujt, s úgy imádkozott. „Hallgasson meg kend Tulu Pista bá!" kezdé ismét a diák, miután Borcsa és Bandi is kipusztult. „Bizony nem okosan teszi, ha Juczira neheztel. Juczi az én kedves testvérem, egy édesapánk, egy édesanyánk volt. Iveküsön a nagy kolerában haltak meg aratáskor." „Ejnye bizony!" kiálta Pista bá, ki jól emlékezett most, hogy midőn Juczit az útfélről felvette, akkor emlegette hat esztendős testvérét, kitől az erdőben elszakadt, és azóta hitét se hallották. „S te volnál-e az én kedves édes Juczimnak édes testvére?" Juczi magához tért, de még most is reszketett. Leült a szegletbe a padra és folyvást sírt, maga sem tudta miért. „Én aznap kijutottam még a Bikából Az országútba sírva talált egy úri kocsi. Igen jó fiatal úr és asszony ült benne. Ezen akkora kis gyermekük volt, mint én valék. A jó asszony olly szépen, olly nyájasan szólt hozzám, hogy elfelejtettem a sírást. Őrám mosolygott, s én nevetni kezdtem. Azután az úr kérdezte tőlem, hová való vagyok. Azt mondám Kökösre. Az úri asszony valamit súgott férjének. Valami jót mondhatott rólam, mert azután ismét, mosolyogva nézett rám. „Vedd fel Jancsi az Isten adtát." monda Tankó Márton ur a kocsisnak. Engem felvettek a kocsiba. Elvittek Kolozsvárra. Az asszonyság édesanyám, az úr édesapámmá lett!" visszariasztani . Inatorit és Alfierit bemutatva, helyes eszk ember buzdító, nem leverő szavakkal végeztem volna czikkét, felállítva a külföld remekeit, mint követendő példákat, és írom mint elérhetlen magasságokat. E leverő szavak ellen keltem ki. Kénytelen vagyok igen világosan beszélni, és az e tárgyban támadt szanaszét ágazó vitákat a logicai rendre visszatéríteni. A critica ellen sem keltem ki, mint ezt viszont Gyulay akarja elhitetni. A critica szükséges mind ránk, mind a közönségre nézve, de valakinek azt mondani, hogy szamár, ez nem critica. illyen leverő gúny megjárja a szerkesztői mondanivalók között vad poéták ellenében, de nem az összes nemzeti irodalommal és művészettel szemben. Különben Gyulayval e tárgy fölött nem lehet tovább vitatkoznom, miután ő azt állítja, hogy én őt e czikke miatt hazafiatlansággal vádolom. Na csak az volt a szándéka, hogy megsajnáljam — czélt ért. Egyébiránt, ha nincs tudomása arról a helyzetről, mellyben vagyunk, s mellyben hasonló porig alázásai minmagunknak a legkárosabb visszahatást szülik; ha nem tudja azt, hogy bel-és külföldi lapok mennyire versenyeznek annak bebizonyításában, hogy a magyar irodalom és művészet a semmiség legalsó fokán áll, s ha mindennek végezését és eredményét nem látja , akkor irigylem a boldog lelki állapotját. Jókai Mór.