Vasárnapi Ujság – 1857
1857-03-29 / 13. szám - Kapy György uram leányai. P. Szathmáry Károly 102. oldal / Elbeszélések - Bonyhay József, Balatoni kecskekörmök 102. oldal / Költemények
A nemzeti muzeumban colossalis nagyságú mellképe Ferenczy szobrászunk által hazai márványból vésve, letéve van, s várja fölállittatása napját. Vajha ne várná hiában sokáig. Ő pedig a sokat küzdött, fáradott, nyugodjék ott békén! Emlékét föltartják művei s a hálás utókor, s követőinek legyen a pálya tövistelenebb, örömhozóbb, mint volt az övé. Barzó J. Balatoni Kecskekör 111» k. Népmonda, BONYNAY JÓZSEFTŐL. Régi dicsőségünk Tündöklő csillaga Elborult Sajónál, Földön futóvá lett A király is maga. Égetett, pusztított És gyilkolt a tatár, Kegyetlensége csak Akkor szűnt meg, midőn Nem lelt mit dúlni már. Mi sors üldözte a Földön futó királyt? Ő ez idő alatt Segélyért esengve Idegen földön járt. De ki segítette Valaha a magyart? Jó Istenén kívül Bölcs királya, ha volt, S ön kezében a kard. Mikor Magyarország Köröskörül égett, A jó szomszédok honn Reszkettek, — de nem jött Egy is oltás végett. Jó negyedik Béla Nem csüggedt azért cl; O o Visszatért az árva Elhagyott hazához Atyai szivével, Uj életet adni A letiprott honnak, Felépini Isten Segélyével, amit Ezerek rontottak, le mint döbben vissza, A határra lépve! Minden felől puszták, Es fekete romok Gyászolnak eléje. Megy tovább, — és szive Mind inkább elszorul. Hol vannak a népes, A virágzó falvak A hon határbul?! Napi járó földön ! lire sincs embernek Úton és útfélen Tört fegyverek mellett Holt testek hevernek.Ragadozó vadak Állják útját sokszor. Utat vág azok közt Kardja, — de szemében Fájdalom könvje forr. Igy jut a regényes Balaton partjára. Elandalogni a Természet bájain Egykor ide jára. Most vérázott hantú Pusztaság köszönti, S holt testek, mellyeket Haragos árjával A Balaton önt ki. De mi méla búsdal Hangzik a távolból ? El-el kapja a szél Elő embernek kell Ott lenni valahol. Arra tart a király. És lát kecske nyájat. Egy perczig szelided Örömmé változik Lelkében a bánat. Ott hever a pásztor Domb-oldalra dőlve, Fúja bús nótáját, Epen mint az elmúlt Békés jobb időbe. Nyájasan üdvözlik Egymást, mint testvérek Kik hosszas távollét Után véletlenül Egymásra ösménnek. A király a pásztor Mellé ül a dombra. Beszélgetnek, — a sor Hamar rákerül a Szerencsétlen honra. Megered a pásztói Nyelve, s elbeszéli A sajói csatát. (Mert a királyt csak egy Közembernek véli). A király hallgatja, — Néha félre fordúl, Nem látja a pásztor, Hogy szeméből a künyarezájára csordál. Végre megakad a r 1 ' Pásztor beszéd-arja, Függesztvén elméjét Egy szomorú képre, Pusztult családjára. Béla csodálkozik, Társa hogy nem kérdi: Hosszú útról jösz-e, Találtál-e embert, Ehetnél-e? földi! Tovább nem állhatja, Szól illyetén-képen : „Bús történet lesz az! Hogy elő beszélted, Megköszönöm szépen!" „De én más országból Hosszú utat tettem, Istenemre kérlek! Adj ennem valamit, Mert még ma nem ettem." És felel a pásztor ,„Egy falatom sincsen, Elvitte a tatár, E kis kecske nyálban Maradt minden kincsem. Magam is régóta Gyökéren rágódom. Pedig — hidd el földi! Nékem is volt egykor A világban módom." „Nem igaz! — a király Szól határozottan. Hogy nem élsz gyökérrel, Megmutatja a kezed, Hiszen majd ki csattan." De a pásztor felel Szörnyű átkot mondva: ,,,Ha van egy falatom, Vesszen kecske-nyájam A mély Balatonba!"" „Vesszen! —• riadt a bús Fejdelem, s szavára Neki rohant a nyáj A mély Balatonnak Szemeik láttára. Füttyenget a pásztor, Fut a nyáj elébe, Terelgetné vissza; — De az átok gyorsan Ment teljesülésbe. A szép kecske-nyájnak Semmire sem hamva! Pedig már gazdája Vendégének mindent Olly szivesen adna! De ki mindezt látja Illetődött szivvel, A nemes vendégnek Előre megsajnált Jótétemény nem kell. Elment a király. Av. Embertelen pásztor Későn bánta tettét: Adott ő, ha kértek, A mije volt, másszor. Századok folytak le. És a kecske-nyájnak Körmei csodásan A tó kebelében Kővé változának. Most is hány ki a tó illyen körmöket még. Intő például, hogy Iszonyú vétek a Könyörületlenség. 102 kapy György uram leányai. Történeti beszély, irta P. SZATHMÁRY KÁROLY. I. A halál karjai. (Folytatás.) Gondoljuk ehhez még Kapy György országhirü kegyetlenségét, fukarságát, a két leány árvaságra kárhoztatott életét, és e nyilatkozatokon perczig sem fogunk csodálkozni. — Csitt! — mondá Anna a vár alá tekintve — mintha evező csapást hallottam volna. — Nem, bizonyosan valami hal szökött föl — nyugtatá meg nővére. — Még egyet mondok — szólt Anna — karjait nénje nyaka körül fonva.Ugy sem lehetünk boldogok,haljunk meg együtt, kedves Máriskám. Nem fog miértünk könyezni senki. — Én is gondoltam, de nem akartam mondani. Van bátorságod? — De egyetlen egyért mégis félek. . . Olly dísztelenül fognak kivonni a vízből. . . — Bohó, mi gondunk arra, ha egyszer meghaltunk. . . — Akkor sem szeretném, hogy rendetlenül lássanak. . . De fogódzunk össze és ugorjunk egyszerre. Kettőnket nem vet föl a viz. — Jó. . . Ugye te szeretsz engem Anikó? kivül. — Szeretlek kedvesem. Te vagy az egyetlen, kit szeretek rajta. — Hát édes atyánk? . . . Szegénynek keserűséget okoz halálunk. — Még nagyobbat okozna boldogtalan életünk. — Az igaz. Imádkozzunk és aztán csókoljuk meg egymást és ölelkezve, hunyt szemmel szédüljünk be a partról. Egy pillanat múlva elcsap felettünk a víz, és vége mindennek. Buzgón imádkozott a két leány, aztán kart karba öltve siettek a nem mély part felé, melly alatt örvényt képeztek a Maros hullámai. Olly szép volt az éj s olly édes álomdalt csevegtek a Maros parthoz ütődő habjai. — Te reszketsz ? — mondá Mária — hunyd be szemeidet és lépjünk bátran, mintha sötétben az ismert folyosón haladnánk. És a két leányka árnya ingadozón állt a part fölött. Borzadok! — mondá reszketve a kisebbik — mintha már érteném a hideg habokat fejünk fölött. — Neked kedves az élet. . . . Menj és hagyj engem meghalni egyedül. — Oh nem, mi lenne belőlem, ha még te sem volnál! — Akkor erősítsd meg szívedet, még egy lépés és aztán Isten előtt állunk. — Már meg van — mondá reszkető hangon Anna. — Isten legyen nekünk irgalmas! kiálta Mária s testvérével együtt a partra állott és alá akart ugrani a habokba. — No ne kiáltá most hátulról valaki — reá érünk arra későbbb is. És ugyan e perczben mindketten átölelve érezték magokat. — Jézus Mária!— sikoltának mindketten. — No bizony, mintha nem roszabb Ltt volna ott, hova ugrani akartak — mondá székelyes kiejtéssel egy férfi hang, melly nem volt az öngyilkosok előtt ismeretlen. — Nem illendő, Macskásy uram, hogy igy megijeszt bennünket — mondá szemrehányólag Mária, mig Anna félig eszméletlenül zokogott, fejét nénje vállára hajtva. Nézd meg, nézd . . . még mi ijesztettük meg őket. De hát nem a leányasszonykák * akartak beugrani a vizbe? — Csak tréfáltunk. De kegyelmeteknek nem illett ám utánunk leskelődni! . . — Szép tréfa, fejfának is beillett volna — felelt nevetve a tűzvérü Macskásy. — Nem leskelődtünk mi — mentegetőzék a komolyabb Gyulay. De erre csolnakáztunk a Maroson s látván kegyeteket, megállottunk egy pár szóra. Aztán meg csak nem hagyhattuk, hogy a vizbe ugorjanak. — Biz én már bánom, kifogtam volna én a vízből is, a kit "' A „kisasszony" még nem volt divatban. Szerk.