Vasárnapi Ujság – 1857
1857-06-28 / 26. szám - Levente, Ilonka 242. oldal / Költemények
242 A hosszas háborúskodásnak végre az aacheni béke vetett véget 1748-ban s a hősök hazájokba tértek vissza. Nádasdy Ferencz, lovassági tábornok lévén, sokkal nagyobb fontosságú hadi vezér volt, mintsem a viszontagságos hétéves háborúban szerep ne jutott volna neki. Ekkor szerzé magának a halhatatlanság koszorúját. Ö és Serbelloni vívták ki 1757. junius 14-én (tehát épen 100 évvel ezelőtt) a kollini ütközetet, hol Fridriknek több ezer porosszal kevesedett meg ereje s következése az lön, hogy Prága az ostrom alól felszabadult és Csehországból a poroszok egészen kitakarodtak. E fényes győzelem emlékére alapítá Mária Terézia a jövő hőseinek számára a mai napig legnagyobb becsben álló katonai rendet, mellynek egyik méltó büszkesége volt a kollini hős is. Nádasdy tovább haladt győzelmében. Winterfeld tábornokot Holzbergnél megverte, bevette a bevehetlennek tartott Schweidnitzot; Kleist és Schönaich hadvezéreket elejté, Boroszlót elfoglalá. Midőn Fridrik Sziléziának segitségére közelgett, a Lotharingi herczeg eléje akara menni, mit Nádasdy ellenzett s e helyett azt tanácslá, hogy várják be Leuthennél. A vezérek azonban nem egyezének meg véleményökben, Nádasdynak engedni kellett. De a bekövetkezett érzékeny veszteség tanusitá, milly helyesen látott előre Nádasdy. Mária Terézia mind őt, mind a herczeget visszahivá a táborból, s hasznos szolgálatait megjutalmazandó, a társországok bánjává nevezé ki. Ezen nagyhirü férfiú, nemzetségének második alapitója lett, s 75 éves korában halt meg 1783. Ilonka. Uri vendége van A szegény kis háznak, Nagy jókedve vagyon Szűkölködő Pálnak A ház gazdájának. Messze, messze tájról Vendégek érkeztek, Hozzá háztűz látni, Leányt kérni jöttek , És jó választ nyertek. Elvitték Ilonkát Fényes magas várba, Selyemből bársonyból Volt minden ruhája, Ült nagy boldogságba, Éltes komor ember Volt az ura férje, Szerette Ilonkát, Igaz, hogy szerette, Elhalt csak ő érte; Ilonka beteg lett; Nem sírt, nem jajgatott; A lelke fájt neki, Naponta sorvadott, Lett egy élőhalott. Ott Hortobágyon hangzik Bamba nyáj kolompja. Gazda bizza nyáját Vigyázz kutyájára S benéz a tanyára. Ilonka sóhajtott a kinézett ablakán. Egy-egy furulyaszó hangzott el a pusztán, Szép nyári éjszakán ,Merre vagy, merre vagy, Hej szép juhász legény?! Vigy el engem innen, Téged szeretlek én, Hej szép juhász legény! Juhász legény pedig Puszták közepében, A pásztortűz mellett Rája gondolt épen, Lgő szerelmében. És fölkerekedett Es indult nagy útra, Maga sem tudta, hogy Merre, merre, hova, Hajszra-e vagy csára. Csendes folyó partján, Fényes vár tövében Szegény juhász legény Furulyázott szépen, Méla, csendes éjben. Szép menyetske vár rá Gyermekkel ölében . . . Hogy uri asszony volt Elfeledte szépen, Elfeledte régen. — Levente. Ilonka hallgatott, Hangosan vert szive . Es nagy örömében Leugrott a vizbe — Szép juhász ölébe. Az istenhegyi székely hősleány. Elbeszélés irta JÓKAI MÓR. (Folytatás.) Léna egy napon követeket küldözött szét az egész Aranyosszékbe, kihirdetve a székely atyafiak között, hogy készítsen minden fegyverfogható férfi annyi nyilat magának, amennyit hátán elbír, szekereit tartsa mindenki jó rendben, gyűjtse egy rakásra a mi féltője van, mert nem sok idő múlva baj lesz az országban; ollyan nagy baj, a millyent apáink sem értek soha. A köznép elhitte a csodás leány szavait, mert azok máskor is beteljesültek már s hozzá fogott a készülethez. . . A szomszéd szászok nevették őket; mi háborgatja a székelyeket, hogy ugy készülnek a hadra? Léna néhány nap múlva ismét szétküldé üzeneteit, hogy a ki csak mozdulni tud, kelljen fel és hagyja oda házát, s minden családjával és barmaival együtt siessen az Istenhegy völgyébe, mert három nap alatt Erdélyben lesz a tatár, s három hét múlva meglátják patkói nyomát Aranyosszéken is. A székelyek hittek asszonyuknak s felgyülekeztek az istenhegyi völgybe, a szászok még jobban nevették őket. Harmadnap betörtek a tatárok és legelőször érték a szászokat, azok nem is nevettek azután többet. Honnan tudta ezt előre Lóna? azt az akkori emberek sehogy sem voltak képesek kitalálni, nem volt még akkor sem hirlap, sem posta, aki szenetet hordott volna távol országokban történt nagy eseményekről, de még az ember is ritka volt, aki el tudta olvasni a más írását; csak akkor látta meg az ember rendesen az ellenséget, mikor már a hátán volt. Néhány év előtt azonban, hogy a tatárok betörtek, történt, hogy négy zarándok férfi keresztülutazott Erdélyen, útját innen tovább vive, azon czélból, hogy ők felkeressék azt a nagy Magyarországot, a mellyből őseink Álmos vezér alatt kivándoroltak. Útközben megpihenének Atyás Mózses uram várában, s elmondák előtte utazásuk czélját. Léna figyelmesen hallgatta a férfiak beszédét s ha lehetett volna, ő is kész lett volna velük együtt menni. Mikor ismét odább mentek, akkor arra kérte őket, hogy vigyenek el magukkal három hímgalambot az ő galambházából s majd ha ollyan helyre érnek, ahol elhagyott atyafiak honára találtak, irják fel izenetüket vékony hártyára, kössék azt a galambok szárnya alá s eresszék őket útnak. A himgalamb bizonyosan haza fog találni nőstényéhez s meghozza az izenetet száz mérföldnyi távolból is. A zarándokok elvitték a galambokat, s két esztendeig nem hallott felőlük semmi hirt Lóna. Egy este berepült ablakán az első galamb. Lóna meglelé nála a beirt kártyalapot s örömmel olvasá róla, hogy kettő a bujdosók közül szerencsésen eljutott a magyarok őshonába, hol még egy hatalmas nép él, melly a miénknél sokkal nagyobb, velünk egy nyelvet beszél s emlékezik reá, hogy egy ivadéka egykor elindult Attila örökségét felkeresni. Üdvözlik a távol rokonok a Kárpátok alatt lakókat. Ezt irta az egyik zarándok a Volga partján. Mintegy félév után megérkezett az istenhegyi várba a második galamb. Az izenet, amit ez hozott, nem szerzett örömet Lénának. Az volt a kártyára írva , hogy nagy vész közéig a magyarok őshazája felé. Ázsiából Csingisz kán tatár csordái megindultak a világot végtül végig pusztítani, már ott vannak a határon, s harczkiáltásuk hangzik körül. Az ősmagyar ország ugy van közöttük, mint tenger közepén a sziget. Még a hold sem újult meg ismét, midőn a harmadik galamb is haza érkezett. Ez már levelet sem hozott, de szárnya hegyei és farka tollai el voltak perzselve. Ez már a lángok közül jött, mellyek ős magyarországot hamuvá emészték. Innen tudta meg Léna, hogy készülni kell, mert nagy veszély jön, s jaj annak, akit álmában lep meg. Tudjuk jól, hogy a szegény szászok, miután e kellemetlen vendégektől meglepettek, maguk vezették őket Ariskáld vezérükkel Magyarországra, és hogy ott mi történt tovább? Ekkor látták át az aranyosszékiek, millyen bölcs dolgot cselekvék Léna, a midőn az országutakat keresztben felszántatta, s bevetteté füvei, és ismét a hol a füvet, gabonát lekaszáltatá, a tarlót felgyújtatta szerte, hogy a mély utakat tele hordatta kövekkel, az erdei ösvényeket bedöntette fákkal; mert most íme kikerülte őket a tatárjárás: a vérszomju csordák nem találtak sem utat, sem emberlakta helyet, sem mezőt, hol lovaikat legeltessék, sem kutat, mellyből itassanak, s nem volt kedvük azon a tájon barangolni, melly először is ollyan rosszul fogadta őket. Azonban egy csoport mongol had hátramaradván a szászfölldön, az atyafiak kezdék megunni vendégeiket, s ollyan bölcsek voltak, hogy felfedezték előttük, miszerint innen észak felé van egy még sokkal boldogabb tartomány, ahol minden ember három ru-