Vasárnapi Ujság – 1857
1857-08-16 / 33. szám - Lévai József, Három kóny 330. oldal / Költemények - Nemzetünk miveltsége az Árpádok alatt. Vass József 330. oldal / Történeti czikkek
330 ven megmaradt minden időben. Később 1622. nov. 30-án a pártosok öltek le a vitéz lakosság közöl 130-at, miután 3000 forintot csikartak volna ki török sarczban, melly pénz akkor annyit teve, mint most mintegy 30,000. Majd ismét 1703-ban Rákóczy seregei zsarolták, mellyek után jött a hires kurucz pestis, melly szintén erősen kivette rátáját Losonczon. A törökök kivezetésével felszabadult a felvidék a járom alól, s Losoncz, mint a közforgalom egyik nevezetesebb pontja, éledni kezdett. A kőfalak és sánczok felett lassankint csinos lakokba magyar ajkú szorgalmas polgárság telepedett, kik szabadalmakkal lőnek ellátva. Mindig jobban s jobban emelkedett a város; iskolái is virágozni kezdenek; lett benne ev. gymnasium, ref. főiskola, hol számosan hallgaták a jogot is, és sok derék hazafi vált e tanodák növendékei közöl. Az ipar előrehaladt, a városnak takarékpénztára, s egy részvényekre alapított nagy bőrgyára lett. Szép kétemeletes casinója épült, számos csinos emeletes és földszintes házakkal bővült, az ipar és kereskedés virágzásnak indult. Lakosainak száma pedig megközelité a négyezeret. Illy szépen fejlődék Losoncz szüntelenül előbbre törve a polgárisulás terén, midőn tetszett az Urnak ismét reánk mérni sujtoló karját s haragos jobbját felvonva tartani felettünk. Eljött az 1849-dik év, s vele az emésztő láng, melly Európával hazánkat is elbobtá. Egymást érte a csapás, jött a sárga halál tűznek, viznek, nyavalyának s fegyvernek képében, járt mindenfelé soká, mintha kereste volna országszerte azt a tájat, hol Losoncz fekszik, hogy meglelje benne a nemzet áldozatát. Végre megtalálta Szomorú áldozat! az égiglen hatottak a te jajjaid, s a te keserved a felhőkig Augusztus 7., 8. és 9-én a muszka sereg pusztított, dult benne. Nem akarjuk e képeket föleleveníteni — friss emlékezetében vannak ezek minden élőnek. A virágzó mezőváros nem volt egyéb éktelen düledéknél, omladozó romoknál. Minden el volt pusztítva, megsemmisitve. Egy harapás kenyér, egy ép rongy nem maradt, inség és nyomor mindenütt. Még a reá következett télen is csak pinczékben, nyomorult kunyhókban, félig meddig kiigazitott szobákban laktak a hátramaradt lakosok . . . Az idők járását ki vonhatja kérdőre? .... az égő üszök meggyújtja a házat, a lángok kiűzik belőle a lakást meztelenen, megemésztik a benne találtató, s szorgalomszerezte élelmiszereket, az agg gyermekkori bölcsőjét és a menyasszony koszorúját; a lány behat azon raktárakba, hol a koporsót készitik, s íme reménytelen vész el az ember, mibe tegyék hült tetemeit? — por volt, por lesz, még csak koporsót sem visz magával. — És ime hová jön a virágzó városka ? . . . a magas tornyok és csinos házak ugyan hová levének?. ..avagy merre voltatok ti, kik épitétek őket? —ime egy lélek sem volt a romváros düledékei közt, a madár is messze szállott vidékéről; Íme ott állott özvegyen, ott állott néma keservében, mint a gyászban járó menyasszony vőlegénye sírján.Csak egy titkos nyögés szállott végig a meredező kéményeken, az áldozat szellemének sóhajtása. A vihar elmúlt, a nap sugarai kisütöttek, és a phönix madár feltámadt! A romokat felépiték szorgalmas kezek, s Losoncz újra éledt. Valóságos Isten csodája, ha az ember látja e várost, s elgondolja, hogy ezelőtt nyolcz évvel egy romhalmaz volt. Csak itt ott komorult még elő egy-egy füstös kémény, s állott pusztán egy-egy háztelek. Idővel az is elenyészett. Jelenleg legszebb hely a piacz, hol a szép casino áll, itt vannak több emeletes házak, a kath. templom, és az újonnan épült ref. szentegyház. Ez méltán disze nemcsak Losoncznak, de hazánknak; nem valami nagyszerűt látsz rajta, de olly ízletes modort, melly a szemet megragadja. Tornya góth ízléssel épült, szép bádog fedele van, és tetején roppant rézkakas áll, foroghatón helyezve. Piacza, mint az egész város, veszté hajdani élénkségét, mi nagyon természetes. Azonban adja Isten, hogy a pár év múlva erre menő ipoly-sajóvölgyi görkocsivonal által ne csak a régi virágzást, de még sokkal magasabb pontját érje el a forgalom, ipar, s polgári jólétnek. — Losoncz vidéke gyönyörű, ésnyugatra félhold alakú, távolabb eső hegyek környezik, a regényes Kriván völgygyel; itt fehérlik Gácsvára, mint valami tündérlak maga a város térségén fekszik, számos falvaktól környezve; a Fekete viz s Losoncz nevű patakok részben keresztül folyva közel hozzá szakadnak az Ipolyba. Ha keletre tekintünk Losonczról, szintén nagyszerűen látjuk emelkedni a magas Karancsot, és a félelmes Salgói csúcsot; délre a virágzó Ipolyvölgye terül. S midőn jelen rövid ismertetésünket közöljük , egész Magyarország nevében mondjuk elismerésünket Losoncz lakosainak azon buzgalomért, mellyel a nemzetet, városuk felvirágoztatásával, újra megajándékozák, kérvén egyszersmind az egek Urát, öntse áldásait Losonczra ama temérdek szenvedésért, melylyel annyiszor adózott a múltban, s nevelje jólétét a jövendőben, hogy igaz legyen a a szentírás szava itt is: ,,A kik vetnek könyhullatással, nagy örömmel vannak Válkai Imre. Nálaink ő iy. Leszáll az éjfél, bűvös szárnya lebben, Lassú nesz támad lenni a sírveremben . . . Kél a menyasszony hideg vánkosárul, Síri lakának ajtaja kitárul. Halkan jő, léptét senki se hallja, A puha fű sem hajlik meg alatta, Tiszta fehér gyolcs-ruha folyja végig, Gyolcsnál is inkább csak arcza fehérlik. Bomlott haja hosszan úszik a szélben, Jégkönyv reszket hamvatag szemében . . . Embernek nincsen semmi földi rajta , Titkos beszédre nyílik fagyos ajka : „Jövel, jövel szép ifjú vőlegény! Im itt vagyok s téged kereslek én, Fölkelte egy jóltevő pillanat, Érted hagyom el síri ágyamat. Leráztam a föld senyvesztő porát, Szabad lesz bú nélkül tekintni rád . . . Testetlen árnyék, lenge kép levék, Minden kihamvadt, csak szerelmem ég. Oh most is, most is hűn emlékezem ! . . . Forró kezedben reszketett kezem És arczom sápadt, mint a méla hold . . . Az a boldogság fénysugára volt. S.jövének érted ádáz mostohák, A rózsalánczot széllyel szaggaták, El harczba vittek ... és borula rám S az első könyüt ekkor hullatára. Majd a remény tündérölébe vett S kötözgeté a lángoló sebet . . . G o Képed mutatta, bármikor jöve, Az éberálom csalfa tüköre. S hogy börtönödről hozzám szállt a hir, Sebem fölött méreggé vált az ír: Lánczod csörrent fülembe mindenütt . . . Ekkor hullajték második könyüt. Es lőn a gyászhír mindig gyászosabb : Sínlődöl, szenvedsz, ifjú hősi rab! . . . Sötét fátyollal tért meg egy napon, Hogy elvérzettél szörnyű vérpadon. Melled kitárva . . . érettem remeg . . . Hah, dördülnek a gyilkos fegyverek — Ekkor hullattam végső könyümet, Nem sírtam többé, szivem megrepedt . . . Jövel, jövel szép ifjú vőlegény! Im itt vagyok, téged kereslek én, Érted hagyom el síri ágyamat, Jövel, míg tart a boldog pillanat !" S halkan jár, léptét senki se hallja, A puha fű sem hajlik meg alatta . . . Tiszta fehér gyolcs-ruha folyja végig, Gyolcsnál is inkább csak arcza fehérlik, Bomlott haja hosszan úszik a szélben S egy könyv reszket örökre szemében. Lévai József: Nemzetünk miveltsége az Árpádok alatt. Irta VASS JÓZSEF. (Folytatás.) 5. §. Vallás. Néperkölcsök. Családélet. I. A népműveltségnek egyik kiváló ismérve a vallás, mint a gondolkodás utódjának s érzületének legbensőbb nyilatkozata.