Vasárnapi Ujság – 1857
1857-08-30 / 35. szám - Régi képek. Vas Gereben. Az enyingi biró 358. oldal / Élet- s jellemrajzok - Murányi Sándor, Hova mindig vágytam 358. oldal / Költemények
358 De mi köny égeti mégis most lelkemet? A melly fölzavarja csendes örömimet, Oh e köny szememben talán mindig ott van — S ott lesz az örökké, ott lesz a siromban . . . Szép alföld rónája! hol van hű gyermeked? Kebledben nyugszik, ki téged ugy szeretett?! Zokog-e a vihar, — melly sírját se leli — A kihalt lak körül, hol ő élt ... s szülei? . . . Szép még ott a virág . . . virul-e a rózsa ? Vagy minden hervadtabb . . . s minden őt gyászolja. Egy nemzet mult jelen és jövő fájdalma, öröm s büszkesége szállt vele a sirba ! . . . De félre most könyek . . . félre bú fájdalom! Hisz az ő nagy nevét nem fedi sirhalom . . . Örülj szivem örülj, gyógyuljon sebed már — Vágyaid egyikét te is elérted már . . . Legyetek feledve multam keservei . . . Csalódásaimnak szomorú kényei . . . Játszi délibábként eltűnt szép álmaim, Miket tán soha nem érnek el vágyaim . . . Hadd el ifjú szivem — ne kergesd azokat A napba tekintő fenn lengő sasokat . . . Légy te itt a völgynek kis, szerény virága . . . A zengő bokornak rejtett csalogánya . . . .... Forró szerelem az, a mit neked adhat Szép alföld! fia a vadon bérezés honnak, Fogadd el szerelmét . . . fogadj el fiadnak . . . Oh én siromiglán hűn szeretni foglak . . . O Ti De téged sem feled, drága szülőföldem O 7 O Bujdosó gyermeked, kedves kis Erdélyem . . . Hol egykor bölcsőmet ringatták szeliden : Sirom is ott legyen vadon bérczeiden Murányi Sándor természetére, viszonyaira. Kritika nélkül semmi az ő tollán át nem folyt. Tekintélyekre, ha még annál nagyobb garral s füsttel léptek is fel, keveset adott; minden javaslatot a tapasztalásnak kellett nála nyomatékossá tenni, minden eszmét az értelemnek és saját belátásának világositni. Szorosabban tudományos működésének ,,Magyar Mathesis"ében s „Természethistoriá"-jában maradtak nyomai. Amaz ma is használható jó munka, emez sajnosan félbe maradt, kijött első kötete csupán az Emlősöket foglalja magában, festett réztáblákkal díszítve. Munkáiban roppant sok magyar uj műszóval gazdagította a nyelvet, s szavai, ha netalán minden kívánatnak, jelesen a külső csinnak nem felelnének is meg, de mindig értelmesek, könnyen foghatók és nyelvünk törvényei ellen nem vétenek. Stíljén folytonosan látszik a saját gondolkodás; eredeti, sokszor erős, többször elmés is, de mindig igazán magyar, kivált a hol a hű fordítás nyűge nem korlátolta. Munkás élte végén Erdélybe vivé sorsa, hol a legelső politikai lapot, az „1 Erdélyi Híradót" teremté, mellyet nemcsak maga irt legesleg nagyobbára, de sokszor maga is szedett és nyomtatott — 1831 közepéig. Kiadott munkái összesen 38 kötetet tesznek. Büszkeséggel kell megvallanunk, hogy az utrechti Biblia kiadásáért az angol régens herczeg (későbbre IV. György király) 36 aranyos érdempénzzel, Természethistóriájáért a porosz és dán királyok egy-egy arany érdempénzzel tisztelék meg. Itthon fájdalom csak annyi pártfogással dicsekhetett, hogy „Magyar Mathesise" országgyűlés költségén jelenék meg, de a magyar akadémia akkor nem ért rá, őt bár csak levelező tagjává is megválasztani. Br. Hová mindig vágytam .... (Gyula, május 28-kán 1857.) Tekintetem szerteszéjjel Mint az fistöküa kalandot, S nem telik be nézésével. — Petüfi. Hová mindig vágytam, kivánkozott lelkem, Sok fáradság után végre megérkeztem. Igen, itt vagyok már . . . rónáidat látom Édes testvérbonom, nagy Magyarországom! 01» rég szeretlek én, s már régen ösmerlek , Gondolatim feléd gyakran elrepültek. Lelkem szemeivel láttam szépségedet . . . S olthatatlan vággyal csak rajtad merengett. Gondolatim mostan olly szépek, olly nagyok. Ábrándjaim között olly gyermekes vagyok! Olly virágos szivem, hogy azt vélem szinte : Virágit a tavasz mind szivemtől nyerte . . . A hajnal is mintha pirosabb s szebb lenne, Mert az én örömem benne van tán, benne . . . Oh légy üdvözölve szép alföld! végtére, S te, kedves kis honom egyetlen testvére! S mintha ösmerne itt minden már engemet : Olly nyájas mosolygó képpel köszöntenek. És én e mosolyra mindent elfelejtek : Könyeit a múltnak . . . kínját a jelennek . . . Jó öreg apámnak, midőn búcsút mondtam, Marasztó szavára még nem is hallgattam . . . Nem láttam könyeit . . . fájdalmát nem értem . . . S öleléskor majd megrepedt szivem keblén . . . Édes anyám sirján egy könyem se folya, Egy kis virágot se hozhattam el róla . . . OJ O Nem mehettem el még egyszer . . . utójára Ráborulni puszta . . . elhagyott sírjára . . . Milly sok bús emléke a lezajlott múltnak, Hol örömim hervadt virágként széthulltak! . . . S mind e sok bús emlék tova tűnt, mint álom, Mert annyi vágy után testvérhonom látom. Az a furulyaszó a csendes távolban, Melly estvénként felém hallszik, olly fájóan . . . Az a gólya . . . s ménes, a melly tova legel, Az a csikós, ki ott versenyt fut a széllel — Azok a vadludak ... az a gólya madár Hosszú lábaival, melly ott a réten jár . . . Meg az a reszkető szép fényes délibáb, Melly a szemnek annyi mindenféle szint ád . . . Oh ezek előttem mind olly ösmerősek, Mintha én már láttam volna régen őket . . . Négiké vk. Irta VAS GEREBEN. Az enyingi biró. Megírtam a „szent-mihályi bírót" a nemzet napszámosaiban, be akarván bizonyítani, hogy a józan ész nálunk nem ollyan ritkaság, mint a fehér holló, nem is ollyan kivétel, mint az, hogy néha a tengeri csövek között egy-egy piros is találkozik, hanem majd minden faluban van egy paraszt-auctoritás ép értelemmel, rendületlen becsületességgel és annyi igazságszeretettel, hogy ha a régi görögök történetében olvastuk volna, tudós emberek emlegetnék most példának okáért. Annyira hasonlítanak egymáshoz ez alakok, hogy midőn v A nemzet napszámosai -t írván, adataim közöl a szent-mihályi bírónak jellemrajzát kelle egybeillesztenem, csudás hasonlatot láték azon emberrel, kit én gyermekkorom óta ismerek s kiről egyetmást irni rég elhatároztam, de kit méltóbban nem becsülhettem meg, midőn egy terjedelmes korrajzban a hozzá leghasonlóbb alakot az ö nevéről neveztem el, keresztelvén öt Köntös Mihály uramnak, és ha rajtam állna, megparancsolnám, hogy minden vidékben a legkitűnőbb bírót hivataloskodásának ideje alatt ne bírónak nevezzék, hanem Köntös Mihálynak, mint az enyingi bírót, kihez annyira hasonlít a szent mihályi bíró, és még a jó Isten tudja, hogy mennyi. Évről évre több idegen jön el hozzánk csavarogni, hogy aztán útszélen, kocsmavégen meglátván néhány elsoványodott felföldi tótot, kikből a nyomorúság néz ki egy falat kenyérre, a külföldi kikapja rajzonját, két garasért egy helybe állítja a félig éhenhalót, kit az a nagyszék kalap majd agyonnyom, lerajzolja, nagy kinnal eltűrvén a pálinkaszagot, aztán mint valami gyógyszertári rendelvényre fölirja, hogy illyen a magyar ember, bolonduljon meg tőle a külföld, melly e vézna nyomorúságot erőteljesnek hiszi. Persze, ha egy házzal beljebb menne a faluba, látna elevenebb embert, de szerencsétlenségünkre a „Kormos-kutya" nem érti a tréfát, s a bugyogónak esküdt ellensége lévén, be nem ereszti a rajzónos urat, és lepingálnak bennünket, mint az egyszeri ember Pharaó népének a vörös tengereni gyászos veszedelmét, egy nagy vörös folt az egész, Pharaót és népét pedig a vörös tenger gyomrában kellene keresni. Ezért fogtam én e kurta rajzhoz, megirom az enyingi birót, más meg mást írjon le, nehogy ránk fogják, hogy egyetlenegy ép embert nem tudunk előmutatni, nagyobb igazságért pedig, a ki