Vasárnapi Ujság – 1857
1857-04-12 / 15. szám - Kálmán király és a dalmaták (képpel) 121. oldal / Történeti czikkek
121 ren szántó eszközökkel, egy harmadikat trágyás szekérrel, és ekkor reá ismertem a szorgalmas svábokra, kik a munkásság által gyarapodnak, s gazdagodnak, mig az itt századok óta lakó törzsfajok, mint magyarok, ráczok, bunyeváczok, és sokáczok, többnyire a dologtalanság miatt elszegényedésre, és elpusztulásra jutnak. Vannak még most is különösen rácz falvak, mellyekben közös erővel vétetnek meg áruba bocsátott házak, földek, csak hogy a svábok a falukba be ne költözhessenek! — pedig mind hiában. Vajha ezen haszontalan öröködés helyett szorgalmasak, s a gazdászatban előrehaladók lennének; mert vannak rá példák, hogy daczára a mult szomorú eseményeknek, a kik el nem csüggedtek, a kik a dologhoz amiígy igazán hozzáfogtak, nemcsak hogy el nem szegényedtek, de az elpusztulástól épen nem félhetnek. Midőn egy izben a kedves családban,mellyet látogatni jöttem s melly igaz magyar vendégszeretettel fogadott, töltök néhány kedves órát, egyszerre csak megszólal a faluban a kisbirók dobolása, tudtára adván minden lakosnak , hogy a ki bizik magában, s jószágában, csikajával jelenjen meg, mert volt földesurok, a falu legszebb csikaja tulajdonosának 5 darab aranyat ajándékozand. Egy negyed óra múlva, tele lett a kastély nagy udvara. Uraim! szólt a házi úr, egy kis mulatság, de némelly lakostársamnak a lótenyésztés körül tett fáradozásait jutalmazni, a vetélkedést köztök előidézni óhajtván, tűztem ki ezen jutalmat, mellynek odaitélése végett önöket felkérem. Mi tehát „in corpore" — az udvarra mentünk. Itt egy czigány Bucefalusával (tapló lehetett a fülében, mert rázta fejét, s nagyon rugdalózott) minden áron figyelmünket egyedül magára akartak ^fordítani, ott egy vastag nyakú alig 12 markos szilaj mén, két ráczfiú által is vezetve, amott egy fiú nem birván a mokánnyal hason húzódik, s leghátul állottak a kék utasok, győzelmüket nem félték; mert végre is az igazság úgy hozta magával, hogy az 5 aranyat a kék mándlis vigye el. — Hogy az a csikó? — Sechshundert Gulden! Hatszáz váltó forintért, a földmives nálunk földet, és nem lovat vesz, gondoltam magamban. — Itt majdnem minden tizedik háznak van a tenyésztésre alkalmas ménje, holott nálunk községeknek sincs ! — Oka ennek nagy részben a közös legelő, majd a tagosítás behozatalával, e tekintetben is jobbat remélhetünk. Nem bocsátkozom azok leírásába, mellyeket a gazdaság körül tapasztaltam, itt csak a néppel s szokásaival akarom olvasóimat kissé megismertetni. — Hah! sajátságos zenét hallok? — Az lj bor, mondá egyik a vendégek közül. — Hegyen völgyön lakodalom. — íme a fifer (vőfény) gajdájával (dudás)! — hangzék a társaságban. A fifer kulacsát megemelvén kereste a társaságban a házi urat, s azután, borsapkáját leemelvén, azt mondá : — Uram! a goszpodineki réztől (a bírómtól) küldver vagyok, hogy téged, s vendégeidet fiának lakodalmára, melly holnap kezdődik, s akkor végződik, mikoron neked tetszik, — meghivjalak." A házi úr, miután magának is számos vendégei voltak, helyettesítését ígérte, s azzal mosolyogva reám nézett. Beestellett, midőn a kastély termébe vonultunk, reggelre agarászat volt rendezve. A vadászok, cselédek, nyergelt paripák, bőrükbe alig férő vadászkutyák tarka seregével elindultam — útközben már a jóslatok is hallatszottak. — A házi úr fővadásza semmi jót sem remélt a mai naptól, mert a négy mázsás kulcsárnéval találkozott, és ez még hozzá, neki jó reggelt és sok szerencsét is kivánt. — A lovászmester nem szereti a dolgot, mert a nyereg-hevederek nagyon ereszkednek, látom már, mondá, az a fakó jövevény megszokta a buczkákat, még talán csúffá teszi a mi szellőnket sat. — Nem sokára a nyulakat ide s tova már a római nagy sánczokig hajhásztuk, mellyek Kátytól innen, az az a Dunától kezdődve Csurognál a Tiszáig húzódnak, s a Csajkás kerületet alsó Bácsmegyétől elvágják. Itt állottam tehát lovammal azon sáncznál, mellyhez 1697-ik esztendőben Eugen herczeg az akkoroni magyar sereget Zentától — egyhuzomban 6 óra alatt levezette. — Igen, ezen sáncznál nyertük meg a nagyszerű zentai csatát! — 1697 september 11-én. Illy dicső emlékek közepén azt, hogy agarászaton vagyok, majdnem elfelejtem, de a nyereg-kápák nyulakkal mégis megteltek s mi hazatértünk. — Ezután a lakodalomhoz készültünk. (Folya«uk) Európában minden országnak volt tengere, csupán Magyarországnak nem jutott. Erre őseink nem gondoltak, midőn hazát foglalni jöttek, ők beérték a gazdag mezőkkel, az édes vizű folyamokkal, tenger mellett nem laktak soha (a Kaspiumi tó nem érdemelvén e nevezetet). Ezért nem volt Magyarországnak virágzó kereskedése, külországgal összeköttetése, s szorultság idejében menhelye. E hiányt észrevette Kálmán király s a körülményeket századokkal előre tudva becsülni, hozzá foglalá országához a dalmát tengerpartot.—E foglalása példányul szolgálhat bármellyik ujabbkori státusférfiunak. Először mint interveniáló hatalom jelent meg Dalmácziában a pusztító szomszédok ellen; — azokat leküzdve, mint védő és pártfogó hatalom foglalt befolyást az országban, — később e felsőbbsége megtagadói, mint lázadók ellen fogott fegyvert, s mikor legyőzte őket, akkor elhalmozta őket szabadalmakkal, kiváltságokkal, adómentességgel s a trónról származó minden kegyosztással, mig önként elfogadták őt uralkodójoknak, akkor közös alkotmányt adott nekik Magyarországgal, s végre olly csínján keblezte be őket Magyarországba, hogy nem volt módjuk azt ellenzeni, s azontúl e czim helyett : „magyarok királya", nehogy megsérteni láttassák az idegen nemzetiségeket, így nevezte magát : „Magyarország királya." Busilla grófnőt, kit Kálmán király a szicziliai Roger gróftól kért nőül, mint királyi menyasszonyt már dalmat nemesek fogadták hódoló tisztelettel a partokon, vezérökt Vinkur, ötezer nemessel kisérte a szép és szellemdús norman hölgyet Kálmán királyi székvárosáig. Jelen históriai képünk azon jelenetet ábrázolja, midőn a derék dalmaták meghódolnak bölcs Kálmán királyunk előtt s a hűségi fogadást leteszik kezébe. Kálmán király és a dalmaták: Kálmán király és a dalmaták.