Vasárnapi Ujság – 1857
1857-04-26 / 17. szám - Nép és tájrajzok: A római sánczok vidéke. Kondor Lajos Sokácz asszony (kép) 140. oldal / Hazai tájleirások
140 oldalához súrlódtak. Gyorsan kellett mennie; elerőtlenedett karjaiban nem volt annyi erő, hogy magát pihenésre fentartsa. Már érze a kötél végét kezében. — Tamás, Péter! — suttogá — itt vagytok? •— Itt vagyunk, nemzetes nagy uram; csak tessék bátran beleb jöni. . . hangzék csaknem tiz ölnyi mélyből. E perczben vad kaczaj hasitott át a fergetegen. — Rövid a kötél, Kapy György, nemde? ... No csak ereszkedjél rajta bátran; már régóta várnak a menyegzőn . . . A szerencsétlen Kapy máris fogyni érzé az erőt karjaiban, s alatta a borzasztó mélység, mit az éj bizonytalan sötété még rémitöbbé tett. — Elvettem a párkáktól azt az ollót, amellyikkel az élet fonalát szokták ketté vágni! — kiáltá Balassa gúnyos hangja. Jó ollóm volt-e? Szólj már Kapy György. — Készületlen engedsz a halálba menni, — ezért majd felelsz az Urnak oda fenn, nyögé a szerencsétlen férfiú a vihartól el-elkapott hangon. — Felelj majd te is, hogy koldusbotra juttattál ... Ez még a táncz, Kapy György. Ha leányid látnák! Igy tudom, senki sem tánczol lakzijokon a levegőben . . . No, siess föl, vagy le, a mint a szél fújja . . . — Nem átkozlak meg ember, bár mint gúnyolódjál .... Megérdemlettem. Bocsássa meg az Ur a te bűnödet is. Az áldozat utolsó erejét szedte össze, hogy annyi ideje legyen, még, mig azon zsoltárt elmondhatja : „A mélységből kiáltok te hozzád oh Uram! . . . Lenn hallott a tova szaladó szolgák nesze, kik azt hitték, hogy a szökést a várból vették észre . . . A vihar legmagasabb fokra hágott s csak amúgy lóbázta a kötelet a szerencsétlen Kapy Györgygyel. Egy tompa zuhanás hallott s alant egy elhaló sóhajtás . . . Az Úr legyen neki irgalmas kegyelmes! — mondá Balassa, — kigyószemeit kimeresztve . . . hogy valamit láthasson az éjben . . . Az aranyi vár legtágabb teremében, asztal körül ült a sok kedves rokonság, összekerülvén ki a székely földről, ki a megyékből, ki a Szilágyságból. Föl volt rakva a sok józamatú étel, de senki sem érinté; koronként bús tekintetet vetettek a nagy karos székre, melly az asztalfőn üresen állott. . — Azóta útban kell lenniök ! — szólt Macskásy; a paripák jók, egy negyed alatt már itt vannak, ha sikerült. — Ha sikerült! — sóhajtá nagy busan mellette illő koszorús menyasszonya. — Az Isten könyörülő! — veté közbe hivén Éva asszony. E pillanatban lódobogás hallik. — Jönök! — kiáltja fölugorva az egész asztal népsége. A lódobogás csakugyan megszűnt az ablaknál, s a lépcsőkön léptek hallatszanak. A cselédség bezúdult. A rokonok karja tárulni kezd az érkezők elé. Az ajtó nyílik, és megjelen a tarisznyás ember. Rémülve hökkennek vissza mindannyian. Balassa egy hosszú kötelet kerekit le válláról. — Ennyivel rövidebb volt a kötél a kellőnél! — kiáltja villogó szemekkel, s a kötelet a násznép közé zúditja. Aztán mint villám tűnik el az ajtó nyilásából . . . !•>•; ü— Egy ember vérével több fekszik a kegyelmed lelkén, Teleky Mihály uram . . . Szegény Kapy György szétzúzva találtatott a dévai vár alatt! — Isten látja, én ezt nem akartam. Halálát azok okozták, kik oktalan szabadulását intézték. — A kegyelmed keze nyomát látom én itt is — mossa le kegyelmed róla a vért majd az Isten előtt. — Sok ollyan szenvedésök van a nagyoknak, mikről a kicsinyek szót sem tudnak. * * Ne viselje kegyelmed már azt a nagy tarisznyát, hanem dugja tele azzal a két nemes telekkel, a mit a törvény kegyelmednek visszaitélt Balassa uram ! — Sok ment fel a kerék kenőre Teleky Mihály uram, hogy a két pörös dominiumból csak két telek maradt. — Köszönje meg kegyelmed, hogy a Kapy halálát nem keresik rajta. Nép- és tájrajzok. A római sánczok vidéke. (Vége.) Pár órányi pihenés után utamat a római kis sánczok mellett, mellyek Apathinnál épen a Dunáig húzódnak, folytatva, az itt-ott fölmerülő „törökhalmokat" is láttam. Mindenütt, merre jártam, bunyeváczokat kerestem, de alig említésre méltó számmal találtam. Őseik ráczok voltak ugyan, de a katholika vallásra áttérés, a különféle fajok közti letelepedéseik miatt már öltözékükben is annyira elváltoztak, hogy rólok igen nehéz volna (némelly helyen még megtartott lakodalmazási sajátságaikon kivül) egyebet jellemzőt irni, mint hogy két harmadrésze magyarul beszél, és magyarnak is tartja magát. * Mikor a Ferencz-csatornát megláttam, azon gondolat villant agyamba, hogy a helyet, hol a csatorna a Dunából szakad, megnézem, oda érve, nevezeteseknek találtam azon mérnöki munkálatokat, mellyek Mihálik hazánkfia vezénylete mellett készültek. A csatorna zsilipjével átellenben van a festői vidékü Baranya, épen akkor, midőn e szép táj felett merengtem, a révész reám kiáltott. „Halk-e az ur, mindjárt áthajtunk, egy kocsinak van még helye!" Akartam is, nem is, de csak azt veszem észre, hogy hátulról tolják a kocsim, és a kompon vagyok. Átevezve a Dunát, Batinánál (falu Baranya szélén) partra szálltam, és miután épen e faluban, de a vidéken is ismét egy szláv fajra találtam, róluk is elmondok néhány szót. A Boszniában lakó szlávok egy része, megunván a törökök kegyetlenkedéseit, hazánkba, melly ismert nagylelkűségénél fogva nemcsak helyet, de uj hazát és polgári jogokat is adott, költözködtek, magukat sokczi, vagy sokaczoknak nevezik. Baranyamegyének a Dráva-Dunára és Bácsnak szinte Dunára fekvő néhány faluiban letelepedtek. Mindannyian római katholikusok,s eredeti typusukat megtartották, mert más fajokkal össze nem házasodnak, mindazáltal már öltözetükben lassan eltérnek, mert bő ujjú ingeket és sarkantyúkat is viselnek. Jellemző a férfiakról az, hogy a katonáskodástól nagyon félnek. A nők egyetlen öltözéke a kihímzett hosszú ing, melly középen pojásszal (szőrből font czifra-őr) szorittatik derékhoz. Mindenféle szinü gyöngyöket, a menyecskék piros rózsás főkötőt, az asszonyok csupán kék, fejér pettyegetett kendőt, s ugyanafféle kötényt hordanak. Családi életükre nézve egy fedél alatt néha 28-an is laknak, kik a „sztárácz" (család-apa, vagy legöregebbje) vezénylete alatt Nép- és tájrajzok : Sokácz asszony.