Vasárnapi Ujság – 1857
1857-01-25 / 4. szám - A Dom Miguel ezred hajdan és most (képpel). Vas Gereben 32. oldal / Elbeszélések
32 nak hátgerinczét vagy fejét verdesi gyöngéden össze vissza. — Minden mozgásnak meg van határozott mértéke, meg van kiszabott ideje, egyik sem tarthat tovább, mint meg volt rendelve. Természetesen, ezred részét sem irtam, Írhattam le a mozgásoknak, mellyeket a beteg egy illy intézetben gyógyszer helyett kap, de talán ezzel is sikerült a figyelmet fölébreszteni gyógymódunkra. — Csupán annyit teszek még hozzá: ne higgje a beteg, hogy ha még egyszer annyira szenved is, hogy ezek a mozgások kiállhatatlanok, hogy terhére lehetnek. A segéd elegendő tapintattal bír legelső kézfogással megmérni a beteg erejét s ahoz képest vezetni a mozgásokat, hogy azok a betegre nézve fárasztók, fájdalmasak ne legyenek. — Hat hónapja már hogy saját intézetemben van módom látni, tapasztalatokat tenni sokféle beteg körül, de a legtöbb fájdalomról panaszkodók, s a leggyöngébb betegektől is soha sem tapasztaltam a mozgások iránt az irtózásnak s undornak azt a nemét melly a kanál-orvosság ellen olly gyakori a betegnél. — így ez nemcsak biztos, hanem egyszersmind a legkellemetesebb gyógymódok egyike. Dr. Siklósy Károly: A Doni Miguel ezred hajdan és most. VAS GEREBENTŐL. (Vége.) Kötélen fogták egykor katonának azt a parasztlegényt, kinek semmie sem volt az égboltozat alatt. Ha az ellenséget az országba törni látta, nem félthette hat ökrét, hogy az ellenség megegye, hisz ő csak a másét hajtogatta; — nem bánhatta a házát, hisz ő zsellér volt csak; s mégis a rohamban olly eszeveszetten csatázott, mintha tigris volna, mellynek kölykeit elszedték, s pára szakadtáig akarná megbőszülni magát. Nem tagadta meg magát a vér, a magyar böcsületét védelmezte s azt a zászlót, melly büszkén lengett előtte a golyózápor között, s az egyszerű fiu megemlékezék azon esküről, mellyet annak a zászlónak fogadott. A mi legényünk katona lett, s elvitték háborúba, hol a legutolsó nyul is nagyobb bátorságban van, mint az ember, ki azért kelt föl, hogy reggel embert ölhessen, s azért fekszik le, hogy kinyugodván magát, ismét emberöléshez foghasson. Az olaszországi csatázások alatt a Dukaezred talált elég tennivalót, s egykor a főseregnek közepe éjszakára betöretvén, a Duka-ezredből egy szakasz folytonos tüzelés alatt egy völgybe húzódott. Az előre törekvő ellenség nem merte folytatni az üldözést, mert a sötétség bizonytalanná tett minden lépést, így kénytelenek voltak megállapodni. A hátráló sereggel az utánnyomuló francziák is megzavarodának, s mire kihajnalodott, némelly franczia csapat azt sem tudta, jobbra keresse az osztrákokat, vagy balra. E kétségnek véget vetendő, a francziák előőrseiket előbbre bocsáták, hogy a helyzetet tisztázzák ki, s igy jön, hogy a figyelmes előőrsök a hegynek menve, minden hangra figyeltek. A mult estén a Dukaezredből egy dobos maradt el s egy közlegény, s mindketten súlyos sebben sinlődve, a völgy mélyében maradtak el, s mielőtt megvirradt volna, a dobos meghalt. Egyedül maradt a másik, s a mint egyszer kiáltott, ha netán valahol élő ember volna, észrevette, hogy az egész völgyön át viszhangozék a kiáltás, mintha száz ember kiáltaná ugyanazon egy szót, pedig egyedül van. Utóbb a fiu tartván attól, hogy ellenség kezére kerül, ha a völgyben érik, a dobhoz húzódott, és koránkint rávert a dobra, mellynek hangja az erős viszhangzás által igen szépen képviselt egy ágyút. A franczia előőrsök már a hegyoromhoz huzódának, s ekkor hallva a puffanást, rögtön visszahuzódának azon jelentéssel, hogy a völgyön felül ágyúszót hallanak. A csapat megállt, jobbra balra jelentést tőnek, s az egész vonal hátulról várta a parancsszót, ez alatt pedig az osztrák középtest sorakozván, minthogy a francziák előnyomulása várakozáson fölül elmaradt, a francziák irányának indult. Az előőrsök a Dukák voltak, s őket is meglepte a koránkint ismétlődő puffanás, de az örsök parancsolatuk folytán a völgynek húzódának. Semmi füst, csak ágyúszó, — a Dukák már a fák közül is kifejlődének, s nem sokára megismerik az elmaradt pajtást, mellette pedig a dobot. Az ezredes épen előre lovagolt, s látja a különös csalódást, és a táborkari tisztek előtt egyszerűen megmagyarázta a dolgot, mi tartóztathatta vissza a francziákat. ,Mióta vagy itt, fiam? kérdi az ezredes a sebesült fiút. „Még az éjszaka elmaradtam sebem miatt ezzel a dobossal." Mutatja a szegény fiút, kit is már dobszóval sem lehet álmából fölébreszteni. ,Régóta dobolsz?" „Vagy három órája veregetem itt, óbester uram, most észrevettem, hogy nagyot szólt, aztán azt gondoltam, hátha a francziák ijedtükben ágyúnak vélik, s azt tartom, úgy is volt." ,Nem láttál francziát?" „Egy bogarat sem láttam, óbester uram." ,Ember vagy, édes fiam, — mondja az ezredes a lóról leszállva, s azt mondja a fiúnak : „Ülj fel erre a lóra, majd fölsegitlek."Hogyan lehetne az méltóságos óbester ur, nem közember alá nyergelték azt." „Föl fogsz ülni, ha parancsolom," — mondja a főtiszt fölkapván derekánál a fiut, és csakugyan fölsegélé a lóra. A dobot a táborkari tiszt vette föl, hogy e derék eszköz se maradjon hálátlan kézre. Midőn az ezredes a csapat elé érkezett, a csudálkozó csapatot „tisztelgésre" vezénylé, aztán pedig az egész sor előtt harsányan mondá ezen szavakat : A jó vitéz bizton megérdemli, hogy az ezredes lovára ültesse, maga pedig gyalog menjen mellette az uton. Ezért küzdenek olly vitézül a Dom Miguelek. Még az a csuda is megtörténik néha, az 1855-ik esztendőben egész Bécsnek csudájára meg is történt, hogy a katonabörtönön fehér zászló lengett, egyszerű jeléül, hogy az egész ezredben nincs egyetlen egy rabnak való ember, kinek helye e szomorú tanya lehetne. Ott, hol a fegyelem fogalma irgalmat nem tűr, hol a nagy eseményekért a szigor áll jót, s a fővezér tudja, hogy ezer embert bátran a halálnak küldhet; mert a ki hátra megy, megy a dicsőség elöl, hátul is meg fog halni csupa gyalázatból, — mondom illy körülmények közt a szigor egy fohászban is hibát talál és senki sem csudálkozik, ha a börtön előtt őr áll, de annál inkább csudálkozik, ha a fehér zászló leng ki a börtön ablakából, mellyen át nincsen, ki a szabadulásra vágynék.