Vasárnapi Ujság – 1857
1857-09-13 / 37. szám - Trieszti vaspályaudvar (képpel) 384. oldal / Vegyes tartalmu czikkek
381 tergami érsek által tartott magyar egyházi zsinatban a templomokban zengedeztetni szokott énekek zsinati vizsgálat alá vettettek. — Vallási elemeiknél fogva megemlitjük itt még bizonyos modorú beszélgetésekbe öltöztetett azon bibliai történeteket, mellyekkel Kun László idejében előadóik piaczon és csárdákban mulattatták a népet, s illyenkor holmi bohó kicsapongásoktól sem tartózkodtak. Legtágasabb mezeje volt egyébiránt költészetünknek tárgyalt időszakunkban is a hazai történelem. A dalnoki kar, mellyről már a fejedelmek korában emlékeztünk, nemcsak fenn volt ez időszakban, de kétség kivül kiegészitő részét tette a királyok s főurak udvarainak. III. Endre királynak egyik oklevele (1292.) arról tanúskodik, hogy valamint régente a királyi vadászok, halászok, lovászok stb., ugy a királyi dalnokok eltartására is külön földek voltak kirendelve. Írott adatok bizonyitják azon tárgyakat, mellyek a dalnokok vagy hegedősök énekeinek alapul szolgáltak. Illyenek : az István király halálára készült gyászénekek, mellyekben hihetőleg a bölcs király tettei tárgyaltattak. Ezekre látszik vonatkozni egyik ősrégi krónikánk azon helye, hol beszéli, miszerint Magyarország lantja gyászba öltözött. Továbbá a történelem bizonyos költeményes előadást jegyzett fel, mellyben a cserhalmi hősök : László és Gyéza herczegek tettei a dalnokok által olly lelkesedve magasztaltattak, hogy Salamonnak felgerjesztenék féltékenységét s gyűlöletét a két herczeg ellen. Végül a király mondakör magában foglalta mindazon hagyományokat, mellyek a nemzeti élet érdekesebb nyilvánulásaiként tekinthetők, s azon korban a népies történelemnek nevezetes alkrészei lehettek. Ezek sugárzanak ki legrégiebb történeti emlékeinkből, mint tanúságok arra, hogy a magyar nép még keresztyén életének három első századában is élénk részvéttel volt a haza közügyei, s bajnokainak hőstettei iránt. A monda színezetét leginkább a következő események viselik magokon ősi történetkönyveinkben : a) Béla herczeg párviadala a pomerániai herczeggel; b) Endre és Béla Várkonyban; c) a cserhalmi ütközet ama csinos kitéréssel, mellyben László herczeg a váradi püspök leányának tartott magyar hölgyet egy kun kezeiből kimenti; d) Salamon király viszontagságai, mellyek öszvesen inkább a regény színét viselik, mint a históriáét ; e) Kálmán orosz hadjárata; f) II. István; g) vak Béla és Borics stb.; mindezen mondaalakok olly elevenek, hogy világosan nem eredeti történeti feljegyzésekre, hanem a hajdani dalnokok énekeire mutatnak, s mélyen beható emlékei a magyar nép ezen korbeli öntudatos életének. — Azonban az Árpád királyok kornem írattak, hogy a dalnokok kirekesztő sajátjai maradjanak, vagy bár leirva, de a nemzet gondatlansága s a haza közbejött százados viszontagságai következtén, végkép elvesztek. n. A miveltség jelentős fokára kifejlett nemzeti öntudatos életnek egyik ismérve a nyelv szeretete, s forró ragaszkodás a nemzetiséghez. Nyelvében él, nyelvével hal bármelly nemzet. A melly nemzet elég korcs nyelvéről elfeledkezni, az csak egy lépésnyíre van a nemzetiségét végenyészettel fenyegető örvénytől. Csak azon nemzet számithat a legiszonyúbb viharokkal is daczoló nemzeti létre, melly egyik fő védkincsét, nemzeti nyelvét hiven ápolja, és a tökély legmagasabb fokára kifejteni törekszik. Hogy nemzetünk e szent kötelességének hiven megfelelt, ha nem bizonyitják is századokat túlélt nagybecsű irott emlékek, bizonyítja ezt a drága vérhagyománynyal — hazánk- és alkalmányunkkal — reánk szállott öröksége őseinknek, a nyelv, melly ezer évet túlélt európai hazájában, mi dicső eldődeink tántorithatlan hűségének s folytonos s ragaszkodásának saját nemzeti nyelvökhez, kétségbe vonhatlan fényes bizonyítványa; de oktató tanúsága egyszersmind azon folytonos éberségnek, melylyel annyi kül befolyás ellenében mindenkor résen állottak.mányidejében divatozott nemzeti költést reszt; vasperjészetnek mindezen művei vagy soha leterjedtebb határok közt bővebben bizonyítgathatunk, miszerint uralkodó s igy átalános divatú volt nemzeti nyelvünk az egész árpádi korban királyaink és országnagyjaink udvaraiban, hová sem a külföldi királyi arák, sem a velők hazánkba települt idegenek által semmi idegen nyelv be nem férkőzhetett; sőt mint a hóditó, országló s bajnokabb népé, hatalmas olvasztó erőt is gyakorolt az itt uj hazát nyert különböző fajú s ajkú népek felett. A keresztyénséggel hazánkba került külföldi papok s néhány urak tudván csak deákul, valamint a polgári közügyek, tanácskozások általán csak magyar nyelven folyhattak; ugy ezen hozattak, habár