Vasárnapi Ujság – 1857
1857-02-15 / 7. szám - Az aradi vérnap (képpel) 56. oldal / Történeti czikkek
56 örömünkre titkaikat, és alakitván takaréktárakat, nyissuk meg minden szorgalmas és becsületes ember részére! . . . Nincs olly helység e szép hazában, hol 2, 3 gyülhelye ne volna mind azon ingóságoknak, mellyek eladók! Ismeritek-e az értékek eme gyülhelyeit? Láttátok-e, mint fel vannak ott még szük időkben is halmozva a gabna, zab, árpa stb. garmadák? Milly szép rendben felaggatvák a kukoricza csövek, a bőrök . . . aztán milly szépen fel vannak krétázva kettős krétával a tartozások! . . . Hova szoktátok vinni mindazt „mi eladó?" . . . Hol keresitek falun, mindazt mire szükségtek van ? . . . Nemde mindezt a malomfészekben, mellyet korcsmának s boltnak neveztek? Nemde bármi terményeiteket is eladhatjátok ott olcsón, és bármi másokat is vehettek drágán ?! Ki ne ismerné ama házakat, mellyek gőzölögnek a szeszes italoktól! Ama házakat hova bóditószereket inni egész társaságok alakulnak! Igen is bóditószereket! mint a vademberek, kik a dohány és mákony bóditó hatályát mérték nélkül éldelik ! . . . Ki ne ismerné az „árendások," ama zsiros bőrtárczáit, mellyek soha sem szűkölködnek pénz nélkül . . . IV- Lám ide szivárogtak munkáitok izzadság cseppjei .... Ama padlásokon öszpontositva eladható terményeitek nagyrésze ... Ti .adtátok öszve mindezt ... Mi pedig egyegy takaréktárnak is elég ildomos. .... és ugyan mit kaptatok érte ? Néhány pohár bódítószert !... Néha kivált nő családtagjaitok egykét röf hitvány perkált, melly nem sokkal tovább tartott, mint ama cseppek hatása! vagy néhány marok dohány, melly füstte len és a szép nagy kék egekben eltűnt! . . . Ti adtátok össze mindezt Ámde igenis távol vagytok attól, hogy most felettük rendelkezhessetek .... Ezek már nem tietek többé .... próbáljátok csak egy részletkéjét visszakérni?! .... kétszeresen meg kell fizetnetek! .... És pedig igen szépen, alázatosan kell kérnetek, engedelmeskedvén ama sajátszerű törvényeknek, mellyeket az „árendások" hoznak! . . . Akarjátok, hogy mindezen nyers terményekhez, és ama nagy tárczák tartalmához igényetek lehessen ? Akarjátok, hogy azoknak egy-egy részét „saját"-toknak nevezhessétek, és ha 10, 20 részvényes közül egy valamellyik megszorul, 10 — 20-szoros kölcsönt nyerhessen, olcsó kamatra?! Mindez csak tőletek függ ! . . . Természetesen ezen akaratot én kétségbe sem hozhatom, mert hiszen ti örökké szűkölködtök . . . ámde . . . ezen akarat egy más akaratot rejt, mellyhez már több lélekerő kell!. . . annak ki akarja, hogy segélyt nyerjen néha, akarnia kell eme segélyezés eszközeit is . . . Annak ki a megtakaritgatott részvényeket igénybe óhajtja venni, magának is mértékletesnek kell lennie, — meg kell takargatni a felesleg kiadásait, és csak eme feleslegekből állhat fel egy takaréktár, melly szükségben, ínségben, gyuladás, marhavész, ügyes peres bajok, kiházasitás, váltságok s t. e. eseteiben segélyt nyújthat! . . . Az aradi vérnap. *) Vak Béla király országgyűlést hirdetett Aradra. A Maros partján, a szabad ég alatt megjelentek a zászlós urak, fényes bandériumaikkal, az összegyűlt nemes lovagok tömege ellepte a sik mezőt, a háromszínű lobogókon a megyék saját czimerei voltak láthatók. A tér közepén egy magas emelvény állt, mellyet magas kopjákra tűzött szőnyegek sátorként fedeztek, e sátor mellett tizenkét udvarnok állt, ragyogó, aranynyal kivert pánczélban, lengő kócsagokkal. A néptömeg utczái közül egy tisztelgő csapat kezéig a sátor felé, az ország püspökei, a nagyúr és a bánok. Jöttükre szétvonják az udvarnokok a sátor aranyrojtos függönyeit s az örömrivalgó nép előtt egy látvány tűnik fel, mellyben fény és gyász van egyszerre lefestve. Bíboros trónjában, fején a szent koronával ül a király, egy szép, deli termetű férfi, dús hajfürtei szelíden folynak le vállaira. E férfinak nincsenek szemei. Még gyermek korában elvették azoknak világát. Amint a nép örömkiáltását hallja, mosolyogni akar, környezői sírva fakadnak. Az ő szemeinek sem mosolygása, sem könyei nincsenek többé. Ekkor előlép trón mellől egy asz-aszony, egy magas, délczeg nő, fejéről villámokat hánynak a korona gyémántjai, arcza ég, keble hevül, szemeiben a köny ragyog. Ez Ilona, a vak király felesége. Az asszony odamutat férjére, ki reszketve támaszkodék reá nem láthatva sem az ő arczát, sem a többiekét, mik mind az elkeseredés lángjaitól voltak áthevülve, csak azon támadó zúgást hallva, melly közelgő viharképen kezdé magát hallatni. Egyszerre a királyné szavai kezdének megcsendülni a baljóslatú zúgás közepette álta: „Ide nézzetek, kiti mindnyájan látjátok őt, ö nem lát senkit közületek; Isten királylyá hívta őt, az emberek koldust tettek belőle. És azok, kik ezt tevék, itt vannak köztetek, ott ülnek egyenkint mosolygó arczczal, kárörvendő képpel mindazok, kik Kálmán királynak e tettet tanácsták s azt végrehajtani siettek, s gúnyolják magukban a királyt, kinek kezei rövidek, mert szemet nem látnak." .... A királyné végszavai már a fölorditó zajban enyésztek el; a vak király kardcsattogást, halálkiáltást, tombolást hallott s félve kapaszkodott neje karjába, az pedig mint a bosszúállás angyala állt a trón lépcsőjén, ujjának egy mutatásával halálra ítélve férje megvakítóit. A nemesek kardot rántva rohantak a vádolt főurakra, azok dühös védelem közt törtek maguknak utat egész a trónig, némellyiket a királyné lábai előtt vagdalták össze. A király reszketve, kinyújtott karokkal esde a boszuállóknak; gyönge szava elveszett a boszuorditásban, melly csak akkor szűnt meg, midőn hatvannyolcz főúr, Béla vakságának okai, feküdtek holtan a trón előtt. S a kardcsattogás, halálhörgés elmultával újra felharsogott az „Éljen a király! — Éljen a királyné!" J. M. Az aradi vérnap. (Vége következik ) *) Jelen képünk első azon hat históriai kép közül, mellyeket Geiger hirhedett remekmüvei után Lipcsében készitteténk. Szerk.