Vasárnapi Ujság – 1858
1858-03-14 / 11. szám - Egy hervadt virág története. P. Szathmáry K. 123. oldal / Elbeszélések
124 A herczeg és Kún István teljes meggyőződéssel nyugalommal hagyták oda Székelyhidat s a herczeg Nagy-Váradnak, Kún István lankadt hevű csapatával Husztnak fordultak. A bihari nemesen, ki a sárból nem tudott kitisztulni, egész uton nevettek. — De hiszen megállj, Zólyomi Dávid; ha én vizes vagyok, te sem viszed ezt el szárazon — mond fenyegetőzve a hetyke gyerek. Ez alatt csendes lépésben érte el a Szilágyságot és Tasnádot Szécsi Mária. Itt, hol igen nagy majorházat és szőlőskerteket tartott, lovakat cserélt; néhány szolgát vett magához s még nyugodtabban haladt be Erdély felé. A Meszes hegyén megállott és visszatekintett a somlyói vár felé. — Az Istenért,ne álldogáljunk! sürgeti Zólyomi Miklós, hátha üldözik kegyelmedet; egy perez sincsen elveszteni való. — Látsz-e porfelleget Somlyó felöl? — kérdé a szép amazon. — Nem nyugottnak látszik az egész vidék. — Akkor itt az erdőben reggelizünk. Nincs valami kedvesebb előttem, mint zöld erdőben, virágok közt, madárcsevegésnél reggelizni. Nehogy azt gondoldám, hogy fekete levest főzetek; oldjátok le a málhákat s vegyetek szalonnát elő. Kis fanyárson szalonnát fogok sütni! . . . S valóban egy szép szomorú nyirfa alá már le volt telepedve; hosszú fekete bársony öltönye mint felhő terült el, mellyböl fenn a gyönyörű angyalfő mosolygott elé. A hirtelen föllobogó tűz tündér-fényt árasztott üde arczára s megaranyozta fényes fekete fürtéit; a kis fanyárs, mellyet Zólyomi faragott számára, olly különösen állott gyöngéd hó ujjai közé, mellyen nagyértékü gyémántgyűrű ragyogott. — Istenem, milly ne ez! — sóhajtott föl a fiatal Zólyomi s mig Mária láng tekintete mélázva merengett be a kék lángokba; ö egy szembeeső fatörzsre dőlve, tanutlanul átengedé magát a gyönyörnek, mellyet a szép hölgy látásán alkalmasint minden tizenhét éves férfi sziv érezhetett volna. Ezalatt a kis kisérő csapat is eloszlott az erdőben; a paripák vidám nyerítéssel fogyaszták a gazdátlan füvet s a cselédség egy távolról átszólongató kakukkal bohóskodott. — Nem veszesz részt? — kérdi végre a szép nő Miklóshoz fordulva s szép ujjai között a hófehér kalácsot két részre osztá. — De igen, legalább a munkában mindenesetre — mond az ufju — a fanyársat kiragadni akarván. — Majd én sütni fogom; kegyelmed apritson hozzá kenyeret, mire a zsírt csepegtessük. Nem, ezt nem engedem — mond bájos szigorral az amazon. Én akarom sütni. — De ha a kezét összeégeti. — — Mindegy, a főzés csak akkor illeti a férfit, ha asszony nincs a háznál. — De itt nem vagyunk házban. — Hogyan? . . . E szép szőnyeg ezer virággal, e gyönyörű élő oszlopok, zöld és kék menyezet .... Van-e ennél szebb, gyönyörűbb lakház? . . . — És gyönyörűbb házi nő!? — kiált az ifjú elragadtatva. A szép nő pajzánul fenyegetőzött ujjaival. Miklós elhalaványodott s jó ideig nem tudott szólani, csak apritá a kalácsot nagy szótalanul. Mondja csak kegyelmed — mond végre — meddig megyünk még? Ki akarunk futni az országból ? — Azt hiszem, épen most futunk az országba. — A fejedelemhez? — Ne légy olly kíváncsi, majd meglátod, azt hinné az ember, hogy nő vagy. Zólyomi pirult és hallgatott. Nem lett volna ember, ki többé lelket verjen belé. Aztán még Mária igyekezett őt kibékíteni. Kínálgatta pirítóssal, kaláccsal és arczsimogatással. Az elsőket nem fogadta el, de az utóbbiak végre visza látszottak adni előbbeni kedvét. — De már induljunk! — szólt végre helyéből fölszökkenve az amazon. Ugye, női szeszélynek elég időt áldoztunk? — Talán igenis sokat. — S te csak ennyit vagy képes tenni egy nő szeszélyéért; majd lesz idő, mikor többre is kész leszesz választottad kedvéért. — Nem rólam van szó, hanem kegyelmed veszélyben létéről. Ha csak én lennék kérdés alatt, én meg is halok örömest, hahogy parancsolja. Mária megsimogatta a pelyhedzeni kezdő arczot. Haimburg (Alsó-Ausztriában.) — (Lásd a szöveget 126. oldalon.)