Vasárnapi Ujság – 1858

1858-05-23 / 21. szám - A virágnak megtiltani nem lehet. Balázs Sándor 243. oldal / Elbeszélések

Igy éltek, igy haltak meg ők, Eme koszorús szeretők : A szerelem lánya s fia, — Czigány Rómeó s Júlia. S miket szivükből szaggattak, A szép nóták ránk maradtak, Szép nemzeti örökségül, Mulatságul, dicsőségül S sirjoknak nincs nyoma se már, Kóró se ne­tán rajt , kopár! Legalább egy madár tudná , Dalaival megsiratná!!! Lisznyai Kálmán. 243 A virágnak megtiltani nem leh­et Beszély BALÁZS SÁNDOR-tól. (Folytatás.) Gábor az első legény csak a munkára gondolt. Majd megmu­tatja ő ennek a nyalka diáknak, hogy ha nem is miskolczi czéhmes­ter az apja, azért különben senki ki nem stoppolja a szű­r gallérát mint ő. Egyedül Francz kezdett valamit sejteni a dologból, de a jó ördög (ezt a nevet adta neki egyszer jó kedvében Kádár uram) el nem árulta volna ezt a félvilágért, csak mosolygott magában és pedig mindenkinek igazat adva, e mosolygásban több volt a szá­nalom, mint a gúny. Furcsa egy fiú volt ez a Francz! Nem adha­tott neki a gazdája úgy munkát soha a kezébe, hogy visszafelesett volna, akár­ volt ünnep, akár nem. Váltig is haragudott rá ezért Gábor, ki nemcsak a vasárnapot, hanem a hétfőt is szerette meg­ülni, és sehogy sem tudta fejéből azt a gondolatot kiű­zni, hogy Francz, ez a kis hebreus, ki akarja őt túrni, s azért olly hűséges, mert első legénységre vágyik. Hasztalan volt Francznak minden mentegetőzése. Minden ünnepi munka után legalább egy egész hétig nem szólitotta őt máskép csak hebreusnak; ez pedig, minek csűrni csavarni a dolgot, igen fájt a jó ördögnek, kinek, isten látja a lelkét! eszébe sem jutott, illy vakmerő tervekre csak gondolni is. Aztán ez a szegény kis Francz (nagyon sovány kis emberke vált az istenadta!) ollyan szomorú volt mindig, de különösen vasárnap és ünnepnapokon, mikor nem volt munka. Gábornak könnyű volt. Neki voltak pajtásai, elmehetett a herber­gr­e kuglizni, meg sört inni, aztán meg ismeretsége is volt. De vele hitvány fejével, nem társalkodott senki sem, a herbergen pedig mindenki csak rajta kaczagott, csak ötöt gúnyolta, s még a legfiatalabb legény sem nevezte őt máskép, csak hebreusnak. Ezt darabig csak tűrte, de mikor látta, hogy nem fáradnak bele, csak megsokalta, s nem járt többé oda. Egész mulatsága aztán abból állott csupán, hogy el el­járt sétálni, s mikor aztán nagyon elfáradott, hazament, elővett egy szinehagyott fuvolát, s ugy elszomorkodott, hogy szinte megesett az embernek a szive rajta, a mint Kádárné asszonyom mondogatni szokta. Valójában Strauss keringett ha hamisabban igen, de bánato­sabban bizonyára nem fújta senki nálánál. Ezen még Kádár uram is annyira megilletődött néha, hogy megkínálta őt egy egy pohár borral, sőt! ha épen jó kedvében volt s a szomszéd ácsmester nem érkezett rá, még márjásozni is leült vele, kikötvén, hogy neki csak veszteni szabad, melly feltételnek a tulboldog jó ördög teljes ere­jével igyekezett eleget tenni. Igy telt el a mi Franczunkra nézve az a három esztendő, mióta a háznál van. Eleinte ugyan ezt az életet egy kicsit szomorúnak és unalmasnak találta, de lassanként csak mindent megszokik az ember. Mihály megérkezése óta azonban vigabb az élet. A jó Mihály soha sem példálózgat a szombatra, s hebreusnak sem szólitotta még soha; sőt, mi vele itt még soha nem történt, mindjárt a leg­első vasárnapon, karöltve sétálta meg vele a várost, pajtásának ne­vezve őt, akár hallotta valaki szavait, akár nem. Francz ezért rendkívül hálás volt s olly nagy ragaszkodást és barátságot érzett uj bajtársa iránt, hogy kedvéért még csárdásokat is próbált játszani fuvoláján. Ezért nem árulta volna ő el a félvilágért is barátja és Ágnes leányasszony titkát, s ezért volt mosolyában több a szánalom mint a guny. Igy folytak a napok egymásután, csendes egyformaságban. Fodor úr el-ellátogatott esténként mátkájához, hol nagy bok­réta virágot czipelve kezében, hol pedig egész kendő pattanós­zukkerlit hozva magával, miknek durranásában Kádár uramnak különös nagy kedve telt. Ágnes illyenkor ugy intézte ülését, hogy pillantásai Mihályé­val ne találkozhassanak, mi­különben fölösleges elővigyázati rendszabály volt, mert Mihály barátunk azon idő alatt, mig a prokátor a háznál volt, nem igen pillantott fel munkájáról, hanem ha, mikor czérnát kellett húzni a tűbe. Különös az az idő. Egynek ollyan lassan mászik mint a csiga, másnak meg ugy fut, mint a vert tábor. Fodor uram meg nem foghatta, miként van az, hogy épen most telnek ollyan lassan a napok. Mihály és Ágnes pedig azon tűnődtek, hogy mi lelte az időt, hogy ugy siet. Természetesen mindenki csak magában töprenkedett, mert Mihály, mióta a háznál van, ennek pedig már közel két hónapja, még jóformán szót sem váltott a leán­nyal, s egész társalgása csupán csak annyiból állt, hogy reggelenként jó reggelt kivánt, s ebédnél meg vacsoránál elmondta hogy : kedves egészségi­e! De kell lenni valami igaznak abban, hogy az érzés kifejezése nem szavakban, hanem a hangban van, mert Ágnes minden ma­gyarázgatás nélkül azonnal megértette, hogy Mihály, mikor egy­szerűen az mondja, hogy „jó reggelt," meg „kedves egészségire," nem­ mond egyebet, mint hogy, hej de boldogtalan vagyok, hogy más menyasszonya vagy, galambom! Mihály pedig szintúgy átértette, hogy e szóban, „köszönöm szépen," azt feleli neki a leány, hogy ötet sem egyéb teszi szo­morúvá, hogy ő is sokkal inkább szeretne temetőbe menni, mint oltár elé Fodor úrral! Meg is fordult fejében, az igazat megvallva, nem egyszer, hogy beszél a leán­nyal, meg az apjával is, de eszébe jutott az is, hogy millyen nagy úr, meg millyen gazdag ember az a Fodor úr, s aztán megint eltűnt a bátorsága. Ágnes is gondolt már sokszor rá, hogy igy, vagy ugy ... de ha Mihály férfi, még­se mer szólni, hogyan legyen bátorsága neki, a szegény leánynak. Illy tépelődések között végre megérkezett az a vasárnap, a­mellyik után való hétfőn kellett a lakodalomnak megesni. Szép gyönyörű nyári reggel volt. A madarak ollyan nagy lármát vittek véghez az eperfán, hogy Kádár uram, — pedig ünnep­napokon nem szokott korán kelni, — már 5 órakor ébren volt, de nem kelt fel, hanem csak úgy pipázgatott az ágyban, nagy bodor füstöket eregetve azon gondolatra, hogy mikor a kaszárnya inspek­tor lesz . . . Kádárné asszonyom pedig már régen kiment a piaczra, puly­kákat, meg egyebet vásárolni a holnapi lakáira. Ágnes leányasszony is ébren van, még hajnal hasadta előtt felköltötte őt valami. Lehet, hogy az eperfán csiripelő madárkák, lehet hogy egyéb. De ő nem­ maradt az ágyban fekve, hanem felkelt, felöltözködött, s nem állhatta meg, hogy mit eljegyzése óta nem volt szabad tennie, szép hosszú fekete haját, ugy ne fésülje és fonja a mint réges régen szokta, mikor nagy öröme telt benne, hogy annak lelóggó vége karcsú derekát csapkodja. Csak ollyan szeszély volt ez nála, a millyen gyakran előfordul a fiatal leányok­nál nemcsak a fényes termekben, hanem még a szűrszabók házá­ban is. Ennek tulajdonítható az is, hogy míg máskor, soha sem font hajába piros vagy égszínkék színü szalagnál egyebet, most azt a bohóságot követte el, hogy ezek helyett fekete fátyolt használt, mit nem tudom, hogyan keresgélt elé egy nagy iskatalából. Azután, hogy szüleit fel ne ébressze, szépen, lábujjhegyen ki­ment virágait megöntözni, s elbúcsúzni kis kertjétől, mellyel már holnap elhagyandó vala. De alig nyitotta ki a kis léczaj­tót, mikor a nagy ijedtség miatt majd a földre roskadt. A kert végén, a szilva­fa alatti gyeppadon ott ült Mihály, fe­jét kezére hajtva, s az ajtó­nyikorgásra felriadva, reá vetette szép bogár szemeit. Visszaforduljon? ne forduljon? ezen töprenkedett kis ideig, de még­is csak megöntözi legalább utoljára kedves virágait, s meg­köszönve szépen a jó reggelt, mit Mihály kivánt, nem sokkal han­gosabban mint egy sóhajtás, (talán nem is volt egyéb sóhajtásnál) de mit ő még­is meghallott, elővette az öntözőt, s nagy szívdobogás között hozzálátott munkájához. Így telt el néhány percz. Mihály meg sem mozdult helyéből, <3 pedig csak úgy lopva pillantott néha rá egyet egyet. Egyszerre azonban halk mélabús hangok üték meg füleit. Mi­hály volt, ki azt dúdolgatta magában, hogy : A minap, hogy megláttalak egy estve, Gyűrűdet már másnak adtad cserébe, Sirtam mint a záporeső , Hogy téged szeretni késő Galambom!

Next