Vasárnapi Ujság – 1858
1858-02-14 / 7. szám - Igénytelen szó a naptárak ügyében 80. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Mártonffy Ignácz; Jancsó huszár 80. oldal / Költemények
Vasárnapi Újság 7-ik számához 1858. FARSANG BOLONDJAI. együnk meg mindent, holnap aztán koplaljunk. Legyünk vigan, kiabáljunk, tánczoljunk, nevessünk három nap és három éjjel; hat hétig azután ráérünk búsulni, böjtölni és köhögni." Körülbelöl ez az értelme a farsang utolsó bohóságainak. Így is fogták azt fel minden országban s rendesen az ollyan népek, akiknek legtöbb módjuk van a böjtölésben, vagy legtöbb okuk a szomorkodásra, vigadnak legtöbbet húshagyó kedd éjszakáján. Az utczák, a közterek megtelnek álarczos népekkel, kocsik, szekerek megrakodva nymphákkal és görög istenekkel csörtetnek a tarka néptömeg közt, mellyben legföljebb egy-egy rendőr személye maradt meg józan emberi alaknak; a többi szarvas ördögöt, tarkára festett indiánt, pánczélos lovagot, medvét és oroszlánt, török basát, chinai mandarint s más furcsa bolondot csinált magából. Párisban régente farsang bolondjainak igen tekintélyes világi állású személyek álczáit választották; a hugenották idejében ronda ördögök társaságában, hugenotta nőknek öltöztek a farsang bolondjai, azokat gúnyolva hosszú hegyes főkörőikkel; később a legrémségesebb eszméket, magát a döghalált, a himlőt, a cholerát, az influenzát alakozták ki, szeme közé nevetve a halálnak, s még annak a képéből is maskarát csinálva; igy még az orosznak is megvan farsang utolsó napján a maga bolondja; a maszlicz amedve, azt hordja szánon faluról falura s issza a pálinkát víg medve képében. Csak a magyarnak nincs farsang bolondja. Az az, hogy embere van biz ennek elég, a kit a farsang bolonddá tesz, de hogy az a szokás hiányzik nála, miszerint az ember magát önkényt a farsang bolondjának vallja, s még dicsekedjék lele, hogy az esze elment. Vas. Ujj. A magyar ember soha sem szerette az igen-igen nagy örömet, sőt azt beszélik róla, hogy sírva szokott vigadni. Ebből is látszik, hogy senkinek sincs annyi philosophiája, mint nekünk. A régi egyiptomiak, mikor vigadtak, az asztal elé hozatták őseik múmiáit, hogy azoknak hideg látványa mérsékelje a vigadók örömét. Lám nekünk múmiákra sincs szükségünk, hogy kedvünket mérsékeljük. Különösen ollyan józan farsang, mint az idei, még alig telt le fejünk fölött, és különösebben lábaink alatt. Alig akad meg divatlapjainkban egy egy vidéki tánczvigalmi tudósítás, míg más évben a szerkesztők böjt felé nyakig ültek az elkésett dalidói levelezésekben ; legfeljebb egy egy jótékony czélu vigalom tanúskodik — inkább az emberek jó szivéről, mint széles kedvéről. Maga Pest is alig tudott egy pár közvigalmat létrehozni, azoknak is több volt a nézője, mint a tánczolója. „Takarékosság!" ez az 58-ki farsangban a jelszó. A debreczeni vásárban mind csak a daróczmentét vették, finom posztókabát mindössze kettő kelt el. A kartonosboltok jó vásárt csináltak, a selyem és bársonyárusoknak békét hagytak szépen. Kezdünk megtérni a magunk jóvoltához. Torta helyett hajdukása, fagylalt helyett füstölt kolbász, mártopány helyett bagaria, kártya helyett gazdasági könyv, zongora helyett varróasztal, szerető helyett feleség. Így aztán csak lesz belőlünk valami. S akkor aztán elmondhatjuk magunknak vigasztalásul, hogy nem találtak ollyan jó földre nálunk a farsang bolondjai, mint más hires nemzeteknél, de megtermettek azok helyett köztünk a farsang bölcsei. Kakas Márton.