Vasárnapi Ujság – 1859
1859-10-09 / 41. szám - Az utolsó budai basa. Jókai Mór 482. oldal / Elbeszélések - Dalmady Gy.: A minap egy csöndes nyári estén 482. oldal / Költemények
Bár sokizben könyerénk miattok, Nem mondottunk reájuk vádat; Ki tudja, hogy mit akartak velünk? A szem mindent ugy a mint van, nem láthat. Késő éjig virasztottunk együtt, Minden meg volt mozgatva, hányva; Már utóbb csak szótlanul merengtünk, Mint ki kincsét mind egybegyűjtve látja. A hegyek közt a hold lassan elbújt, A csillagok ragyogtak pusztán. Az éjjel épen házunk előtt Tizenegyet kiáltott már az utczán. Azt hittük, hogy mindent elbeszéltünk. Megkönnyülten tértünk a házba. Sem csak későn ágyainkban láttuk, Mi sok maradt mert említetlen hátra. Dalmady Győző, pát székébe visszahelyezendők. — Garibaldi april 30-án az Oudinot által vezérelt francziákat megverte, Róma alól elűzte, melly győzelmét ügyesen felhasználva, a Róma ellen érkező nápolyi 5000-nyi sereget Palestronál megverte, tiz nappal később Velletrinél szétugratta s egész Terracina és Arci-ig előre nyomult. De a francziák újra fenyegették s ostrom alá fogták Rómát, honnét, midőn azt tovább védnie lehetlen volt, Garibaldi jun. 30-án kivonult s 2500 gyalogból s 400 lovasból álló csapatával az osztrák s franczia seregeken át utat tört magának San-Marinóig. Azután Toscanába ment, de Monte Maggionál az osztrákok megtámadták. A szerencse elhagyni látszott őt. Ezután a még az osztrákoktól ostromolt s be nem vett Velenczébe akarta magát egyes hajókon becsempészni. De ez sem sikerült. Csak alig menekülhetett meg nejével, Leontával, a szép mexicói kreól nővel, ki minden küzdelmeiben, csatáiban oldala mellett állt és vele küzdött. Most Genuába s innét Afrikába Tunisba ment, hol azonban nem nyervén el az óhajtott állomást, 1850-ben Gibraltáron át Új-Yorkba utazott. Bekalandozta Észak-Amerika nagy részét; darab ideig Kaliforniában is tartózkodott. Ezután rövid időre, mint csapatvezér Peruban volt, honnét mint hajóskapitány 1852-ben Chinába vitorlázott. 1853-ban a perui hadsereg fővezérségével kínálták meg, később pedig mint genuai hajóskapitány, az afrikai partok körül járt, mignem a mostani háború ismét fegyverre szólította s a szardiniai király tábornokká s az olasz szabad csapatokból alakult havasi vadászcsapat parancsnokává nevezte ki. Legújabb működését olvasóink máshonnak ismerik, hogy t. i. elszánt vakmerő csapatjával s minden ágyú s lovasság nélkül a szárd-franczia sereg részéről a támadást megkezdte s első volt, ki vakmerően utat tört előre. Valamint az egész hadjáratnak, ugy az ő működésének is véget vetett a rögtöni villafrancai béke. Tudva van az is, hogy Garibaldi legújabban a piemonti tábornokságból kilépvén, mint toskánai tábornok a „középolaszországi hadsereg" vezérévé volt kiszemelve. felállítandó A Garibaldi-féle szabadcsapat is fel van oszolva s a piemonti rendes seregnek lett kiegészítő része — az olasz ügyek végleges rendezéséig. A minap, egy csöndes, nyári esten . . . A minap egy csöndes, nyári esték, Kedves marad ez este nékem — Valamennyin a fa alatt ülénk. Ki a padon, ki meg a földön épen. A nyári hold gyönyörűen sütött, A fa árnyat vetett a falra, Elnémult már körülünk az élet, Csak a szérűt söprötte meg a szolga. A konyhából ki-kinézett a fény, Felénk vonták bizonynyal vágyi, Hanem aztán mindegyre komorult, A szolgáló nem engedé hozzánk ki. Volt valami e kis házikörben, Mi a belsőt legott megkapta, Hozzánk simult a házőrző eb is, Meghitten bújt ruhám alá a macska. Együt voltunk. A kedves hangokat ismét hallom csevegni, zajgni. Egy éve múlt, hogy egymást nem láttuk. A szavakból nem fogyhatott az ajk ki. Az egyik ezt, a másik azt kérdé, És mindegyik figyelt és várt rám. A legcsekélyebb esemény fölött Egész lélekkel csüggöttünk mindnyájan. Öt, hat is szólt ugyanazon perczben, Ezer emlék nyert uj világot; Előkerült a multakból minden, Mit a család keresztülélt vagy látott. Az örömök és a szenvedések, Mik a szivet fölváltva érték, Az időtől régen eltemetve, Föltűntek e vonzó, meghitt estén még. Az utolsó budai basa. Történeti elbeszélés JÓKAI MÓR-tól. (Folytatás.) Petneházy lázas dühvel mondá az imámnak : — Ha ollyan öreg volnék is, mint te vagy, ha ollyan hideg volnék is, mint ez a kő itt lábam alatt, mégis meg kellene ölnöm szeretőmet, ha azt más karja közt találom. — Jól van, hát öld meg, hanem annyit tégy meg a kedvemért, ne öld meg most, hanem majd egy óra múlva. Veled van zsebórád. Petneházy elővonta oldalzsebéből a turquois-val kirakott gömbölyded zsebórát, minőt akkori főurak nagy fényűzés gyanánt hordoztak s a kivilágító ablakok derűjénél megnézte, hányat mutat ? éjfél után egy óra volt. — Jól van , éjfél után két óráig tudok tűrni, de azután hiába szólsz többet, meghalt, és meghalok én. Nem kellett volna velem ezt tudatnod. Most már gyűlölöm az életet, gyűlölöm magamat, gyűlölöm az egész világot. — Ezt tudtam én előre, hanem azt is tudom, hogy egy óra múlva azt fogod mondani; most már megvetem az életet és magamat és az egész világot, és hidd el kedves fiam, illyen emberek azok, akik elsők szoktak lenni ostromlott várak falain. A dal újra megcsendült, kétszer is abban maradva, mintha csak szakította volna félbe; azután kialudtak a lámpák a szobában, a kapu újra kinyílt, s Telli gyorsan suhant ki rajta, hirtelen, mint kit lopáson kaptak, elbújva a gyaloghintó függönyei közé; onnan susogott ki az imámhoz : „tudod már hová?" A két férfi felemelte a palankint s az imám ment ismét elöl. Lekerültek a bécsi kapunak,egész bátran haladtak az őrházig; ott az őrszem megállította őket : „kik vagytok?" Telli kinyujtá kezét a függönyök közöl, mellyen Abdulrahman talizmán gyűrűje ragyogott, az őr basi fáklyavilágnál megvizsgálta azt, ráismert s nem kérdezé a bennlevő nevét, sokszor történhetett már ez eset. A vastag kaput kinyiták előttük, félig elfordítva nyikorgó sarkaiban, a palankin hordárjai kimenekültek a várból. Petneházy nem volt senki foglya többé. Szeretője által menekült meg, de azért most még inkább meg akarta azt ölni. A vár alatt végig haladva, innen a malmos Pálárka felé tartottak, annak a túlsó partján állt, hol most a Horváth-kert terül, egy erősen körülfalazott majorlak, kapuja és falai hegyes szegekkel kiverve; maga a ház teteje rongyos, a vakolat körül lehullt róla. Ebben a házban lakott egyedül a vén zsugori Sejtán bég; egy muhamedánná lett zsidó, közel hatvan esztendős már, rut., fertelmes arczu majom, gazdag, de piszkos, hat lépésnyire nem lehet mellette megállni. Ennek a kapuja előtt tették le a palankint. Telli kiszállt a hordszekérből s egy kavicsot véve fel a földről, azzal a zárt lak egyik vastáblás ablakát meghajtja. Erre a vastábla közepén egy kis kerek lyuk nyilt meg, s azon kiszólt Sejtán bég ismeretes hangja : „Ki van alant?" — Én vagyok itt, felelt rá Telli. Én, a shekerbuli. Ez a szó keresztül nyilallott Petneházy szivén. Ezt a nevet ő adta szerelmesének, egy boldog önfeledés pillanatában, ő szokta őt igy nevezni, shekerbuli (czukorfalat). A vén Sejtán nyájasan dörmögve jött le e szóra kapujáig,