Vasárnapi Ujság – 1860
1860-11-18 / 47. szám - Adatok Petőfi halálához 572. oldal / Történeti czikkek; régiségek s rokon
572 Kakas Márton levelei. Adatok Petőfi halálához. VI. Gubóczy Károly levele. TAR CXXX. Levél. Egy merész indítvány. . Tisztelt szerkesztő úr, engedje ön bámulatomat kifejeznem azon prófétai előrelátása felett a Vasárnapi Újságot intéző és annak irányt adó oroknak, melyek az eseményeket oly messziről előre megérezték. Az év elején hoztuk II. András király arany bulláját; október 20-ra volt rá a válasz; adtuk báró Vay arczképét, lett belőle kanczellár, bemutattuk Verbőczyt arczképben, életírásban , s íme újra megjelent Verbőczy, maga előtt hajtva, mint nap a felhőket, az egész Verordnungtábort. Dh ha én nekem politizálnom lehetne! Ha az a Vasárnapi Újság felvehetnél Emlékzik rá tisztelt szerkesztő úr, mikor a Vasárnapi Újság legelső évfolyamában Omér basa arczképét adtuk, aztán amikor csak lehetett, meg-megloptuk a politikát, tudniillik adtunk egy-egy csernátai csataképet, s elmondtuk, hogy Omér basa mit ebédel? aztán mindannyiszor rögtön szaladt a lappal egy igen tisztelt kollégánk a politzkyra, fellármázta azon különben igen kompatibilis urakat, hogy micsoda szörnyűség ez! hogy engedhetik meg a Vasárnapi Újságnak azt, hogy politizáljon? minket aztán felhivattak, vervveisoltak, sőt ugy tudom, hogy egyszer a politizálás miatt verwarnoltak is. Ekkor kapott kiadónk engedélyt a Politikai Újdonságokra, melyet szintén ön szerkesztvén, valahogy per sundám bundám a Vasárnapi Újsághoz annektáltunk. Egy czimrajzot kaptak (tudja ön, hogy a Nro. helyen a Pannonia tartotta paizsban, Magyarország czimere volt, de azt onnan, mint erkölcsrontó képet el kelle távolítanunk) egy szerkesztőjük volt, egy formátum; az előfizetés a kettőre együtt kevesebb, mint külön. A közönség végre is hozzá szokott a két lapot egynek tartani. Hanem azért a nagyhatalmak nem ismerték el az annexiót, azért még a Vasárnapi Újságot lefoglalták ezért a sorért: „Sírnak a bús magyarok." „Hogy mernek sírni a magyarok?" förmedt fel erélyes főgondviselőnk ott a Dunaparton, önt maga elé hivatta. „Miért sírnak !" amire ön azt felelte : „azért, hogy nem kel a repcze, meg a kukoricza." Ugyanakkor engemet azért kergetett meg, hogy „miért mernek remélni a magyarok?" Tóth Kálmánt pedig Cayennel(de nem paprikával) fenyegette azért, hogy mosolygott. Tehát nem politikai szerkesztőknek sem „sírni", sem „remélni", sem „mosolyogni" nem volt szabad, mert ezek mind politikai aktusok. Íme azonban fordultak az idők; a feladó kolléga is eltűnt, a dunaparti haragos úr is eltűnt; magyar kanczellár parancsol a sajtóval, talán csak lehet egy okos szót szólani? Mi legyen ez okos szó, hadd halljuk ? Hát csak annyi legyen, hogy „ime" nagy jó uraim, itt van a Vasárnapi Újság, itt van a Politikai Újdonságok, tetszik látni, ugye? A két lap egyforma, ugye? Egy szerkesztője, egy kiadója, egy közönsége van, (még a bélyeg is egyforma rajta), csak a programmja kettő. A cautio ugy is le van téve az egyikért s kettőért is épen annyi volna. Tehát miután a státusra nézve ugy is mindegy : egyszer mondja-e el az ember hetenkint, vagy kétszer, amit már csakugyan el akar mondani, tehát engedjék meg, hogy a Vasárnapi Újságban is lehessen hébehóba olyan tárgyakról enyelegni, amilyenek most leginkább divatban vannak, mert hiszen tulajdonképen nekünk szabad is a divatról írnunk, s az eddigi personal-unióból ezentúl territorial-unio lehessen. E volna az én merész indítványom, s minthogy merész, épen azért hiszem, hogy teljesül, mert most olyan esztendőt élünk. Addig is pedig követelem, hogy az eltávolított nemzeti czimert tessék rögtön visszaállíttatni Pannónia pajzsába, mert ez az üresség annak a számára van ott hagyva. *) Kakas Márton. (Két levelet közölhetünk ma, melyek tartalma ismét ellenkezik egymással, de mindkettő alkalmas arra, hogy olvasóink figyelmét felfokozza. Az egyik levél a költő temetési módját és magánsírját jelöli ki, a másik ismét az élet körül tapogat.) Csatár, nov. 8. Petőfi Sándor haláláról a több adatokhoz én is, ha nem is bizonyítványt, legalább egy gyanuokot hozok. Ugyanis, 1849-ik évben — augusztus elején lehetett — a 31-ik honvéd-zászlóaljjal mint annak egyik őrmestere, érkezem meg a havasokról Marosvásárhelyre, hol a Segesvárnál megtört sereg várakozott az öreg Bemmel reánk. Megérkezésünket követő napon Bem, bár roncsolt testtel, betegen csak kocsijában ülhetett, bennünket a többi öszpontositott hadcsapatokkal Szeben felé sietni késztetett. Nagy-Selyk községen tul haladtunk — mint emlékszem — midőn huszárjaink egyike egy az út melletti csekély kis uj földhányásra mutat azon nyilatkozattal, hogy : „Petőfi ott fekszik!" — Önkénytelen ragadtam meg a huszárt e szóra, s el nem rejthető zavarral — mint a ki a Petőfi névnek már régen bálványzója valék — tudakolám, mi történt Petőfivel? Férfias-komolyan s a meggyőződés hangján mondá erre a huszár : „Tegnapelőtt (tehát a segesvári vesztett csatánál későbben) néhányan a huszárok közöl erre jöttünk, hogy a csatából eltévedt magyarokat gyilkol H A Z gató szászokat fenyítsük, s Petőfit is a szászok által legyilkolva találtuk itt. Karddal, körömmel ástunk neki egy kis gödröt, s ugy huztuk reá azt alföldet ott." — És ez esetet egy másik huszár is bizonyította. Erre újra következtek a legvészesebb órák, napok; kiki önbajával lett elfoglalva; ezerek elhulltak, ezereket a mindenütt mutatkozó vérnyom, majd az ország bukása tett néma busongókká, s Petőfiről mindenki, — a menekülés, a hontalanság első napjaiban kivált, — még saját dicsősége is hallgatott. Keressük porát most az újra viruló hazában, porát, palástját, mert ő maga, mint Ilyés, élve égbe ment. Gobóczy Károly: VII. Szöllösi Balás levele. Máramaros-Sziget, nov. 8. Miután a Vasárnapi Újság feladatául tűzte ki, hiteles adatok alapján megoldani azon tényállást : elesett-e Petőfi Sándor az Erdélyben vivott végcsatákban, vagy életben maradt? — elhatároztam magamban én is, nyilatkozni e részben, bár nem mint szemtanú, ki őt a forradalom után személyesen láttam volna, — de a további kutatásokra nézve érdemesnek találtam felfedezni azon körülményt: Mikép 1850-ik év junius havában Nagybányán időzvén, meglátogattam ott a még akkoriban életben volt mlgos Hatfaludi Elek urat, kinél épen a sok áldozatról folyván a beszéd, én különösen felemlítettem a Petőfi Sándor elestéből eredt irodalmi veszteséget. Hatfaludi ur az ottani bizalmas kört megnyugtatva, oda nyilatkozott, hogy eziránt nyugodt lehetek, mert Petőfi Sándor a segesvári csatában nem esett el, mert még 1849. évben késő ősszel a Szilágyságban fekvő bölcskei lakában több napig időzött nála, s midőn én a személyben tévedhetésére figyelmeztetem, becsületszavára erősité, hogy ő Petőfi Sándort azelőtt ismervén személyesen, — személyére nézve nem tévedett. E szerint örömest hiszem annak a segesvári csata utáni életben maradását, — hogy azonban lelki bánata és keserves bujdoklásai közepett, nem lett-e ismeretlenül csakugyan a forradalom áldozata, — azt állítani nem merem, mert okát rejtőzésének, ha még életben lenne, nem képzelhetem. Míg tehát Petőfi számára babérkoszoruval diszitett szabadságoszlopot emelhetnénk , várnunk kell, mig a történet biztos alapú adatával fel lesz világositva az e részben létező kétely és bizonytalanság. — Szöllösi Balás. (E levelet olvasva, önkénytelenül azon kérdés támad fel bennünk, nincs-e a boldogult Hatfaludy úr családja vagy barátai köréből valaki, a ki az emlitett bölcskei találkozáson jelen volt? [hiszen több napig tartott az]. Legkisebb okunk sincs, a t. levélíró ur adataiban kételkedni, ő bizonyosan jól hallott s jól emlékszik, de olyan emberrel szeretnénk végre találkozni, a ki egyenesen kimondaná : „lm itt vagyok, én láttam Petőfit az 1849-ki csaták után, én találkoztam, én beszéltem vele!" Ilyen embert hiában kerestünk mindeddig, olyan azonban sokszor akadt, ki egy harmadiktól hallotta, hogy találkozott vele. Pedig mennyi jóhiszemü s nemtelen szándékú ámitás történt e részben ! Ez utóbbira később, ha szükség lesz rá, mi is el fogunk mondani egy esetet, mely 1851-ben itt Pesten a mi hiszékenységünkre volt épitve s reánk nézve könnyen kellemetlen következményű lehetett volna, czélhoz pedig épen nem vezetett.) Közintézetek, egyletek. + (Posta-ügy.) Császár ő Felsége elrendelé, hogy jövőben csak tizenkét posta-igazgatóság leend, és pedig Bécs, Pest, Prága, Trieszt, Lemberg, Velencze, Innsbruck, Brünn, Grátz, Temesvár, Nagy-Szeben és Zágrábban. A többi posta-igazgatóság és azok ügynökségei megszűnnek. (Fölhívás.) Gróf Nádasdy Lipót ő excellentiája által kérvényzett, Komárom megyei gazdasági egylet, november hó 20-án tartandó alakuló gyűlésére felsőbb helyen az engedély megadatott; mit azon hazafiúi tisztelettel tudatunk a megye lakosaival, hogy a megye nevezet alatt édes hazánk ősi alkotmánya szerint „Komárom megye" értendő. E közgyűlés tárgya leend az alapszabályok kidolgozása, az elnök, és egyéb tisztviselők választása. — November 4-én 1860. — Az alakítók. — Helyiség : a komáromi reform, iskola tanácsterme. + (A magyar műegylet igazgató-válaszmánya) egyik közelebbi ülésében elhatározta, hogy az egylet ezentúl fiók-tárlatokat fog rendezni a rendelkezése alatt levő hazai festményekből a haza azon városaiban, honnan ily fióktárlatok nyitására vállalkozók fognak jelentkezni. Az ide vonatkozó részletes tudósítást az egyleti titkár a lapokban legközelebb közzéteendi. — Ugyanez ülésben következő négy festmény megvétele határoztatott el : „Kút a pusztán," Hölzer Józseftől; „Salamon, Vörösmarty költeménye után," Plachy Ferencztől; „Pásztorleány a kútnál," Kutter Páltól; „Életkép," Lotz Károlytól. © (Az izraeliták magyarító egylete), mely 1848-ban alakult, valószínűleg ismét életbe fog lépni, mivel a pesti izraeliták értelmesbjei közöl többen fáradoznak annak fölélesztésén. Alakult is már egy 5 tagból álló választmány, mely a régi alapszabályokat a szükséghez képest átdolgozni fogja s az egylet megalakítását eszközlésbe veszi. (A pesti kaszinó közelebbi ülésében elhatározta, hogy mostani, nem elég kényelmes szállása helyett alkalmasabb helyiséget fog kibérelni. *) Meglesz. Addig is kérjük a „merész indítvány" bátor pártolását. Szerk.