Vasárnapi Ujság – 1862
1862-02-23 / 8. szám - Bonyhai Benjámin; A huszár 86. oldal / Költemények - Oláh Balázs és a nándorfehérváriak. 1521. Pauler Gyula 86. oldal / Történeti czikkek; régiségek s rokon
nek valami ó-kolostorhoz hasonlító palotájában nagyon is jól ismerik azon szerep fontosságát, mellyel a sorstól megajándékoztattak. Volt ott az udvarban egy Hecquard nevü franczia konzul, a ki az összeköttetést az udvarral és a Tuileriákkal folytonosan fentartotta, s a ki egyszersmind megtanította a fekete hegyieket, hogy a mai világban nemcsak fegyverrel, hanem néha ügyes és olykor kétértelmű politikával is, lehet nevezetes előnyöket kivívni. Oroszország ezen kis tartományt egyik kedvenczeként szokta tekinteni. A fejedelmi ház tartására évenkint oly összegeket küld, miket aránylag igen tetemeseknek nevezhetünk. Nincs hiány a Párisból érkező szép fehér frankokban sem; és Eugenia császárné, aki a meghalt Danilo leányának keresztanyja, ezen czim alatt gyakran jelentékeny ajándékokkal lepi meg kedveltjeit. Hogy ily körülmények között Miklós herczeg, eljárási modorában egészen a párisi és turini divatot követi, nagyon természetes. Montenegró a déli szlávokra nézve valóságos kis Piemont, s a herczeg óvatos és ha kell mérséklett magatartása által már is nevezetes előnyöket szerze hazájának. Tudja ugyan, hogy ő csak bábjáték a hatalmasok kezében, de mint a török birodalomban élő szlávok reménye, meg van győződve, hogy ha nem nyerhet is, de legalább még a legroszabb esetben sem veszthet. Igen érdekes szemlélni azon viszonyt, mely Montenegro fejedelme és a herczegovinai felkelők közt létezik. Miklós herczeg, a hivatalos ügykezelésben, békében él Törökországgal, s itt ott Omer basával is (aki a felkelésben levő herczegovinaiak ellen változó szerencsével harczol) leveleket szokott váltani. A herczeg hivatalosan megtagad minden összeköttetést a felkelőkkel, magán uton azonban csak is ő lehet ezen elszigetelt támadás főpártolója. Bizonyítja ezt azon körülmény, hogy nem régen ezelőtt a herczegovinai felkelők vezére Vukalovits Lukács, egy szóra Csettinyébe szólittatott, s ott a vezérségtöl megfosztatván, helyébe egy Matanovits nevü volt szerzetes küldetett a felkelők táborába fővezérnek. A legújabb példa, mely Grahovoban adá elő magát, még ennél is világosabban szól. Ugyanis Grahovo tartomány a montenegrói területhez tartozik , az ottani nagyvajda azonban csak egyszerre kinyilatkoztatja, hogy elszakad Montenegrótól, s 5000-nyi fegyveres népével a herczegovinai felkelők táborába megy át. Talán nagy volt erre az ijedtség Csettinyében? Korántsem; ország világ tudja, hogy a grahovói vajda csak azt cselekedte, a mit, ura titkos megbízása, folytán tennie kellett. Így aztán Montenegro tovább is szintett békében élhet a törökökkel, s mégis 16OO0 emberből álló jelentékeny segítséget küldött ellenük. .. huszár. Népdal. A mezei sas — a madarak királya, Huszár vagyok — huszár — isten katonája : Ha sárga paripám sarkantyúba veszem, A futó csillaggal a versenyt megteszem. A sast a madarak kisérik reptében, A huszár lefestve van — a lány szivében : Mikor megindul a huszárok serege, Levegőben jár, — mint a daruk fellege. Az aranyos páva legeslegszebb madár, — Katonák tündöklő gyémántja a huszár . A magyar huszárnak nincsen hétköznapja. Mihelyt felöltözik, beáll vasárnapja. A huszár a sarat mindenütt kiállja, Ágyú- puska-golyó kerüli, — nem járja, Forgós csákóját ha fejébe szoritja. — Helyéből a világ sarkát kimozditja. A huszárnak nem kell, — s nincs keresztlevele, Még az időnek sincs számadása vele : Télen nyáron virul — s nem hervad virága, Mint fiatal fenyő haragos-zöld ága. Huszár vagyok — huszár — gyöngy az én életem, Csókom helyén terem az „égő szerelem" : S keblére tűzi a világ legszebb lánya, Mert a magyar huszár a világ csodája. Bonyhai Benjamin, ilt Oláh Balázs és a nándorfehérváriak MSI. Történeti rajz, irta Pauler Gyula. (Végü.i Szolimán most még egyszer hevesen ágyuztatta a várat, főkép a Kölestornyot , melyet Vussenics Jakab, a később oly híressé lett Fráter Györgynek vitéz testvérbátyja, védelmezett. Éber figyelmének daczára a törökök aug. 27. aknáikkal a torony aljáig jutottak és a lőport föllobbanták. A torony iszonyú ropogás közt repült a légbe, és védött, megégve, összeroncsolva romjai alá temeté. Utissenics néhányad magával sértetlen maradt. Mig társait megdermeszté a rémülés , ö ritka lélekjelenléttel fából kövekből torlaszt emelt maga körül, és ellenszegült az ingadozó omladékokon föltörekvő törököknek. Egymaga verekedett néhány perczig. Egy puskagolyó leterté, holttestén át a törökök felhágtak a résre. Szolimán minden oldalról a várra bocsátá seregét. A magyarok, kiknek Istenen kivül a halálnál egyéb reménységük nem volt . . . nem gondolván kevés voltukkal, sem a pornak fogyatkozásával, mint jó keresztyének, kik hitük és becsületük mellett halálra eltökéllettek voltak, erősen tartották magukat. Legdühösebb volt a harcz a Dunára néző nagy törésen, a Kölestorony körül. Itt nyomult fel a törökök főereje, itt állott Oláh Balázs. Társai elhullottak a romokon, és a törökök benyomultak. A magyarok utczáról utczára verekedtek a túlnyomó erővel. A várpiaczon Oláh nyil által megsebesíttetett, s az őrség megzúzott maradványával a Nebojsza és a várkapu tornya közt fekvő palotába szorult. Itt is ellentállottak, kővel, fával, apró kősóval hajigálván az ostromlókat, mert immár nyilaik is mind elfogytak vala. A törökök nem tudták megvenni e végső menhelyet, és alkonyatkor kénytelenek voltak táborukba visszatérni. Veszteségük roppant , Szolimánnak bámulása leírhatatlan volt, hogy oly hevesen oly romlott várat, oly dühös roham ellen meg tudtak védeni. Morgay újra állítá, hogy a magyarok halálra szánták magukat, mert félnek, hogy annyi ember haláláért, melyet okoztak, künn is lemészárolják őket. Még egyszer elmegyek szólni velük — mondá; legyen felséged kegyelmes irántok, talán meggondolták magukat annyi szenvedett gonosz után; és még aznap este török kísérőjével bemenvén a törésen, a várpiaczon a palota előtt megállapodott. „Látjátok — kiáltott be az őrségnek — hogy a várat többé meg nem tarthatjátok; jobbára leöltek titeket, kivel fogjátok megtartani? Tudjuk mi azt jól, azért adjátok meg magatokat. A császár megesküdött, hogy békével bocsát ki benneteket a hová akartok, megajándékoz, mert mi könyörögtünk értetek a hatalmas császárnál. Ha meg nem adjátok magatokat, esküszünk, hogy holnap sem ti, sem a két torony nem leszen többé, veletek együtt kitörett a hatalmas szultán. Nem volna-e jobb még élni és továbbra is szolgálni uratoknak?" Az épen lezajlott rohamnál lobbant fel utoljára a várban a szellem, mely nem keres szabadulást, csak dicső halált. A két toronyban, a palotában csak Oláh Balázs volt még rendületlen. A ráczok nem akartak meghalni, és minden áron megadást sürgettek; a magyarokban is felébredt Morgay szavaira az élet vágya. A testi szenvedések elzsibbaszták a lélek erejét. — Balázs uram, mondák, ha akarnánk, sem vívhatnánk többé, ugy el vagyunk fáradva! „Ne atyámfiai vitézek, felekt Oláh, ha eddig tisztességünkre miveltünk mindent, most a végét is végezzük tisztességünkre. Jobb nekünk már itt benn meghalni, mint ott künn szégyenünkre élni, hol még a gyermek is ujjal mutatna ránk, és mondaná, imhol az árulók, kik jó Fehérvárát a török császárnak megadták. Nem minden ember érti a mi szükségünket, nem azt fogják mondani, hogy szükségből adtuk föl a várat, hanem gyávaságból. Azért atyámfiai, ne adjuk meg a várat, hanem haljunk meg benne együtt mindnyájan. Im, én sebes vagyok, de holnap, ha akarjátok, jörtek utánam, üssünk ki a törökökre, s míg csak egy fennáll közülünk, mindaddig vivjunk velük!" Lelkes szavai a csüggedt kedélyekben viszhangra nem találtak. Újra meg újra hangzott a megadás szó, sőt a ráczok dühösködni, fenyegetőzni kezdettek, hogy a magyarok nélkül is föladják a várat Oláh látta, hogy minden ellenszegülés haszontalan, odalépett tehát a torony ablakához és kiszólott Morgaynak : „Ha a császár oly hitlevelet ad, milyet ők kívánnak, megadják a várat. Kívánják pedig, fogadja a császár, a basák, a török sereg hitére, hogy mindnyáját, apraját, nagyját békével elereszti Magyarországba, hogy személyükben,