Vasárnapi Ujság – 1863
1863-10-18 / 42. szám - Egy lengyel történet. Jókai Mór 370. oldal / Elbeszélések - Szél Ákos. Népdalok 370. oldal / Költemények - Várady Gusztáv. Az öreg éji-őr 370. oldal / Költemények
országgyűlési követnek választatott, s az országos ellenzék szellemében képviselte megyéjét. Ezentúl mindinkább terjedt befolyása megyéje közszellemére, s viszont csökkent a régi tekintélyeké, kik sokszoros csatavesztéseik daczára sem szűntek meg, hol támadó, hol guerillaharczot folytatni a reform szónoka ellen, s bár a szabadelvűség diadalaihoz gyakran jó képet csináltak, vagy épen álarczot is öltöttek, mégis annál mélyebben égtek a szív aknáiban rejtezett szenvedélyek, melyek őket a cselszövények fegyvereihez nyúlni ösztönözték. Így történt, hogy 1843-ban a követválasztáskor utólszor sikerült őt költséges mesterséggel megbuktatniok. A következő időkben az ő elvei vették át a győzelem zászlaját, s az ő közpályája ezentúl diadalmenethez volt hasonló megyéjében. 1847—48-ki országgyűlésen egyhangúlag történt választás folytán képviselte megyéjét, s 1848. május 21-én főherczeg nádor István kir. helytartó ő fensége által megyéje főispánjává neveztetett ki, mely tisztségében őt a rendtartás jellemző fennebb érintett tulajdonai mellett, s még az, hogy a népnek szeretetét oly mértékben nyerte meg, mint előtte senki más . Még azon évben Sopron megye teljhatalmú kormánybiztosa volt. A pesti nemzetgyűlésen mint főispán vett részt, s azt Debreczenbe is követte. Utóbb Bács-, Csanád- és Csongrádmegyékbe küldetett kormánybiztosul. Most egy gyászos lap következik, melyen a fátyolt nem érintjük. 1855-ben fogságából kiszabadulván, otthon rokonai körében töltötte napjait. Az 1861-ki pesti országgyűlésen a zirczi kerület képviselője volt. 1862. december 16-án szolgagyőri birtokán megszűnt élni. Megyéje büszkesége volt, s azért hisszük, hogy Veszprém megye tereméből nem sokáig fog életnagyságú arczképe hiányozni. Karácson János: Az öreg éjsor. Semmi fény a földön, semmi fény az égen. Járok kelek busán a pokoli éjben . . . Virradását várom csillagtalan égnek . . . A leáldozott nap hajó ! sokára tér meg. Az idő állása nem is tudom, hogy van . Elállott az óra rég az őrtoronyban. Nem kiálthatom ki, hányat vert az óra . . . Oh! csak lenne is már egyszer virradóra. Felemelem olykor szememet az égre, Kialudott onnan a csillagok fénye Ha ki nem aludott, fellegek takarják, Túl sötét felhőkön bujdosnak az árvák. Ezekről sem tudom, közel-e a hajnal, Csak epedek, várok nehéz búval bajjal. Figyelek, hallgatok minden kakasszóra Ebből sem tudhatom, hány lehet az óra . . . Lábaim inognak, el is fáradtam már; Vén vagyok, agg éltem ma vagy holnap lejár. A kuvik madarat, mely sivit az égben közelgő halálom hírnökének vélem. Nem bánom, nem bánom, ha meghalok legott, Csak egyszer lássam még a fölkelő napot! Csak elkiálthassam szivemből még egyszer : Virrad! ébredjetek talpra minden ember! Várady Gusztáv: ATép (Sa Io L i. Sivatag pusztában vándorol a legény, Csattog a zivatar kalapja tetején, — Nem vándorolok én sivatag pusztában, Mégis majd megszakad szivem fájdalmában. Haragszik a legény, legyűri kalapját, Meg-megfenyegeti a zivatar apját, — Én meg csak busulok, bántó némaságom, Ki megszomoritott a nyomát is áldom. .370 Széles az országút, keskeny a legénynek. Rengeteg haragja még azon se fér meg, — Nekem is keskeny itt ez a föld határa, Hogy megváljak tőle, szivem alig várja. Nincsen már zivatar, csárdában a legény, Kulacsbor előtte, szép lány a kebelén, — Az én bánatomnak se vége, se hossza, Nincs nekem szeretőm, ki velem megoszsza. Széles a Tiszának. Szélesen foly vize, De kiinnám én azt, Hogyha borrá lenne. II. Lejönne galambom Vizért a Tiszára. A vizet keresve Majd csak rám találna. Rúmban, bánatomban, Hogyha rám találna, Mikor mind kiinnám, El nem bocsátanám. Vén fűzfás partjára ítélet napjáig Fejem lehajtanám. Ölelném, csókolnám. Szél Acos. Egy lengyel történet. Novella. JÓKAI MÓRTÓL. (Folytatás.) Az indóházig minden különös akadály nélkül eljutottak. A férj útlevele rendben volt, a személyleírás tökéletes. Málha, amit vizsgálni kellene, semmi. A rendőrbiztos azon kérdésére : hát az utipodgyász hol következik? Igen egyszerű és kimerítő felelet az, hogy „színészek vagyunk." Értjük! Elmaradozott lesz az itt-amott zálogban. A kupéban, ahol helyet foglaltak, rögtön csatlakozott hozzájuk egy bőbeszédű fiatal úr, aki azt mondá, hogy ő is franczia. „Ön franszé." „Ön franszé ?" jegyzé meg magában Zseminszky. Tehát egy kisasszony, miután a franczia férfi nem „ün", hanem „őn", vagy pedig orosz kém. A beszéddús ifjú ember azon kezdé, hogy hála Istennek, csakhogy Varsónak hátat fordíthatunk; ez egy valóságos egyetemes börtön, ahol az ember kétféle kémek által van környezve, kétféle kormány parancsait tartozik fogadni, s azt sem tudja, melyikhez folyamodjék a másik ellenében védelemért? Még útlevelet is kétfélét kell tartani, az egyiket az orosz rendőrségtől, a másikat a titkos bizottmánytól, ő is el van látva olyannal. — Hát önöknek van-e lengyel útlevelük ? — Nincs. Minek volna az ? Pedig önök könnyen juthatnának hozzá, a komité fő vezetői Párisban laknak. Én önöket utasítani is tudnám a czímeikre. oda. — Köszönöm. Nem akarunk visszatérni — Végkép kinn maradnak ? No akkor önök tehetnének egy szívességet nekem. Ismeri ön sir Pietrit, a volt rendőrminisztert? — Látásból. — Egy üzenetet kellene neki átadni. Nem jár semmi veszéllyel, nem irás. Csupán e szavakat kellene neki megmondani : „Alfred Lamballe, a Varsóvie. Tout va bien. Eruption a Mi-Ceréme." Értem. Ezt kellene neki megmondani személyesen; szólt a lengyel, erősen szemügyre vévén átellenesét, kinek zöld szemüvege volt, és felkunkorodott bajusza. — Ugyan kérem, hány mérföld lehet ide Krakó ? — Bizonyosan mondhatom, hogy harmíncz. — Angol mérföldet értett ön, vagy orosz verstet, vagy geograhpiai mérföldet ? — Igenis : geográfiai mérföldet. — Geografiait ? Azzal a szóval hirtelen torkon ragadta útitársát a lengyel, s elkezdte fennhangon kiáltozni. Hej! konduktőr! Rendőr! Ide , segítség! Az odarohanó kalauznak és rendőröknek aztán félig oroszul, félig francziául magyarázó, hogy itt van egy veszedelmes franczia misszárius, aki őt a státus elleni összeesküvésre akarta toborzani. Tessék őt börtönre vetni. Az elfogott emisszárius nem látszott valami különösen megijedtnek lenni. Larisse sokkal jobban meg volt e jelenéstől illetődve. — Mit tett ön ezzel az emberrel? Kérdé hüledezve, amint egyedül maradtak a kupéban. — Alkalmat vettem magamnak egy kicsit a torkát megszorongatni. — De ön egy francziát elárult! — Annyira nem franczia lesz ez, mint ön: berlini agent provocateur. Ráismerhetni a kiejtéséről. Majd nézzen ön ki a kocsiablakon, s látni fogja, hogy az elfogott ficzkó ép egészséges bőrrel tér vissza, minden kiséret nélkül s egy másik vagyont nyittat fel magának. Ezzel még sok bajunk fog lenni. — Csakugyan. Már visszatér s mosolyogva int a rendőrbiztosnak. Azon az állomáson, ahol az álfrancziát leszállították, egy vén lengyel nemes szállt fel a kocsiba, s elfoglalta azt a helyet, a melyen az előbbeni útitárs ült. Látszott rajta, hogy valódi régi ívású falusi nemes, aki először hág fel a vasútra. Ugy elmagyarázta a kalauznak, hogy ő nem hátrafelé akar ám menni, hanem előre; aztán neki megmondják, mikor érnek Krakóba, mert ő el szokott aludni a kocsiban, aztán, ha majd megállnak a kocsival itatni, akkor az ő butykosát is megtöltessék rostopsinnal, mert odáig kifogy belőle, ami még benne van, és hogy szabad-e a kocsiban dohányozni, mert ha nem szabad, hát inkább kiül a kocsis mellé. Aztán, hogy a kupéba belépett, s a kalauz helyet mutatott neki a két franczia mellett, vissza akart hátrálni, hogy neki ilyen úri társaság nem kell, neki magaszerű falusi emberek kellenek, ültesse oda, ahol azok utaznak; ő asszonyságokkal nem szeret utazni, mert ő pipázni szeret, meg fokhagymás pecsenyét evett, azok nem állják ki. A kalauznak ugyan fáradságába került, amig le birta tuszkolni Zseminszky mellé. A falusi utazó aztán kifészkelte magát valahogy a bundájából, nagyot húzott sziverösitőül a szalmás kulacsból, előkeresett, a tarisznyájából egy zsíros papirosba takargatott ürvezombot, s nagy igyekezettel hozzáfogott annak fogyasztási műtétéhez. Gyönyörűség volt elnézni, mennyire nem érdekli őt a világon semmi olyan nagyon, mint az a ropogós mócsing, amit az ürvezomb csontjáról görbe késével nagy figyelmesen le tud faragni. Ezzel végezvén, előhúzta nagy tajték-pipáját, megtöltötte bőrzacskójából, egy darab ürömtaplóba tüzet csiholt, s azzal szájába dugta pipáját; neki szegte a fejét a karszék vánkosának, s mint előre sejté, nagyhamar elaludt; előbb ő maga, azután a pipája. Ekkor Zseminszky odahajolt hölgyéhez, ki átellenben ült, s fülébe súgá. * — Larisse, most legyen ön nem. Ez az ember itt a legveszedelmesebb orosz kém : Kimovicz. Mint ügyetlen paraszt ül fel a vagyonba, eszik, iszik, pipára gyújt, elalszik együgyű, bámész, gondatlan; nem tud, csak lengyelül, s az egész után végighorkol. És az mind nem igaz. Ő ébren van, figyel mindenkire, hallgatózik, ért hatféle európai nyelvet, s jól vigyáz reánk ebben a pillanatban. Csókoljon meg ön Larisse. Larisse szót fogadott és megcsókolta férjét. — Hadd tegyem a fejemet az ölébe.