Vasárnapi Ujság – 1864
1864-02-14 / 7. szám - A hit-tagadó. Jókai Mór 66. oldal / Elbeszélések - Illéssy György. Éjjel a kisszobában 66. oldal / Költemények
kal nagyobb mértékben — gyakorolt elágazott levelezései által és a társastéren, összeköttetésben, részint baráti viszonyban levén hosszú életén keresztül majd minden feltűnt tehetséggel, kiket buzdított, oktatott, pártfogólag segítve elő még a puszta jóakaratot is; tanácsát kikérdeni az idősbek is szerették. Kevesen voltak iróink közt, kiknek társasága irodalmilag oly tanulságos és gerjesztő lett volna. A hazai és külföldi irodalom mozgalmait folytonosan figyelemmel kisérte, s kitűnő szorgalommal tanulmányozta. De kedélye az önbizalomban nem lelt támaszt; — majd az élet csapásai alatt borult el, s a szakadatlan tanulmányozás által élesitett szigorának tehetségei nem birtak megfelelni. Mint a nyelvujitás bajnoka , fejtett ki positiv tevékenységet is. Nincs izónk, ki nyelvünket oly sok, még pedig életbe átment szép és jó szóval gazdagította volna. Elég megemlítni, hogy az irodalom, ipar, jellem, verseny, színész, szobrász, kedély, regény stb. szók tételét többekkel együtt neki köszöni a nemzeti nyelv. Szemere több írói nemzedéket látott maga előtt elvonulni. A Kazinczy-Kölcsey korszaka után megérte a Kisfaludy-Bajza korát, melyben nem kevésbbé tevékeny résztvett ; mint az idősebbek felekezetének szószólója föllépett a hevesen támadó ifjabb ivadék ellen. 1834—5-ben Bajza Aurorájával szemben a Trattner Károlyi által kiadott „Aurórát" szerkeszté, s az amiatt folyt per alkalmával sok kellemetlenség érte. Később kibékültek, s a régi barátok közt a szívélyes viszony teljesen helyreállott. Részt vett az ezek által alapított „Athenaeum"-ban és Kisfaludy-társaságban, hol a meghalt Kölcsey helyét foglalta el, kinek munkáit 1840- ben Eötvös és Szalay társaságában kiadta. Látta közeledni, első volt ki üdvözlé, s túl is élte Petőfi korát. Egész lélekkel osztozott minden diadal örömeiben, s e sok lelki öröm tette élénkké a 70 éven tul is az agg kedélyét. Az 1848-ki események fölrázták nyugalmából; újra a cselekvés és élet ifja jön. Nem törődött a politikával, de gyermekkora álmait látta megvalósulni, s keblében erős hit, támadt nemzete jövője iránt. E hit a gyásznapokban sem hagyta el, akkor is ő buzditotta fiatalabb pályatársait. Ezek egyike Pap Endre 1850. januárban gyönyörű költeményt intézett hozzá, melyben a többek közt így szól : „Honnan is jön neked a jövőnek álma, A ki éveimet már megkétszerezted? . . . — Boldog öreg! . . . midőn a harcznak vad árja Átdörgött, elsodort századot, nemzetet, Isteneid, kiket oly híven szolgáltál, Visszaadák neked a gyermekéveket-Díjul adák vissza a gyermekidőnek Tündér világát, az álmot, reménységet, Hogy érzékeny szived már meg ne szakadjon, Ha meg kelle érned annyi veszteséget." Meghalt Péczelen 1861. márczius 14-én, élete 78 évében. Hű maradt mindvégig magához, s összes vagyonát annak hagyományozá, a minek élte a nemzeti kultura ügyének; nagy részét a pesti ref. tanintézetnek, mely összes munkáit ki fogja adni.*) ÍV** Kis szobámba.: fali óra Ver kimért Mécs világa tikktakkot, libben-lobban, Kandallótűz pattog. Nincs egyéb nesz. A És a fürge gyermek, szelíd nő, — Nappal csupa élet és zaj, — Álomba pihennek. Visszatartott lélekzettel Agyaikhoz lépek, S gyenge lámpafényben nézem Ezt a bájos képet. Oda hajlok És vigyázva, kedvesemhez halkan, A legszebb nevet susogja, A legszebbet ajkam, Fel sem ébred, mégis érti, S félig folyvást alva, Öntudatlan vonzódással Tart körülkarolva. A kis Vilma fel-felkaczczan. Egy hang játszik ajkán : A jó mama édes neve, Vagy csupán sóhaj tán? Piczi Pirka tömzsi arcza Anyja felé fordul. Nem rég hozták e kis bangót, A rózsabokorból. Megcsókolom— Csitt te óra! Hagyd el a tikktakkot. Halványulj el mécs világa. Kályhatűz ne pattogj. Hadd aludjék a kis angyal. Szent a gyermekálom.... Ágyamhoz lopózom én is, Szemeim bezárom. Elűzök magamtól minden Aggodalmat, gondot. És a boldog alvók mellett Ébren vagyok boldog. Illéssy György. Éjjel, a kiis szobában. Ragyogó nap, könnyű szánon Távozott az este. Terpeszkedve ül a földön Éjnek lomha teste. A hit tagadó. Történeti elbeszélés, irta JÓKAI MÓR. (Folytatás.) Hová lett azalatt Kaled, mig a békealku megtörtént? Hová lett Isten kardja a földszínéről, mig az éj titokban megnövelte a béke olajágát? Kaled valóban a föld alatt volt akkor és vele együtt a keresztyének legfélelmesebb ellenségei, mind Derár és Jónás, a hitehagyott, Jónás felfedezé előttük a földalatti titkos alagutat, mely a sánczok alatt az őrtorony pinczeboltjáig vezet ; néhány száz szaraczén, a legvakmerőbbektől válogatva, csupán karddal fegyverkezetten, áthatolt a földalatti sötétségben s az éj csendjében; a föld alul megrohanta az alvó őröket a toronyban, legyilkolá, a mi útját állta, s azután kinyitá a kaput, künn a sáncz alatt lesben álló szaraczénok csapatjai előtt. A városban a kifáradás, elcsüggedés nyugalma fedett be minden házat. Tudta már mindenki, hogy több harczra nincs remény; a védő sereg feladást ajánl az ostromlónak s a vitézek nem virrasztottak fegyvereik mellett többé. A balistariusok ott aludtak a katapultok mellett; s a harczos polgár, ki ellenség-ijesztőnek magát és feleségét is férfinak öltöztetve, állt ki a falakra, a békehir után haza ment, levetkőzött s lett feleségestől együtt asszony. E lankadt álom közepette rohanta meg Damaskus utczáit Kaled és vérszomju csapatjai. Az első riadalra futó népséggel teltek meg az utczák; öltözetlen, fegyvertelen alakok rohantak a piacz felé, a rémületet hordva magukkal a még fegyverben álló görög csapatok közé. A betóduló arab seregnek nem álltellent senki. A kinek ölni volt kedve, ölhet tett; a ki rabolni akart, rabolhatott; a gyujtogatást halaszthatták utoljára. Jónás bég a kolostornak vezette Kaled harczosait. A rémület, mely a népséget ujjokba torlasztá, a vak kétségbeesés, melylyel a fegyvertelen alakok ujjokba veték magukat, hogy meztelen testükkel tartsanak gátat a fegyveres rohamnak; néhány elszánt férfi dühös küzdelme az utczák szegletein, kiket tagonkint kellett szétdarabolni; az anyák őrült sikoltozása, kik a lovagok kengyelébe kapaszkodtak, tanusitá, hogy Jónás bég jó uton vezeti őket. A kolostor a város kincstára. Ott van arany és drágakő felhalmozva, és ami legdrágább, legaranyabb, ott vannak a város hajadonai, szépei, szüzei, — ott van Eudocia is. Hogy a kolostor birtokáért kétségbeesett küzdelem fog vívatni, arra előre készen lehettek. Mindenkinek mindene az. Jónás ugy gázolt saját honfitársai vérében, mintha az csak olcsó iszap volna. Akárhányat ismert személy szerint azon fedetlen fők közül, miket kardjával ketté hasított, s nem egy, kit útjában átdöfött, kiáltó nevén, midőn haldokló kezével kardját megkapta középen. Jónás nem érzett irgalmat irántuk. Lelkét csak Eudocia képe tölté be, és az őrjöngő szerelem; angyal, ki megbukott s lett belőle daemon. . Kaled nem bírta utolérni az előlrohanót. De már nem tudott vele lépést tartani. Mindig előtte járt az egész rohamcsapatnak egy dárdavetéssel; ő tört utat valamennyi előtt; ő szegezte az ártó vasat mindig mélyebben, mélyebben hazája szivébe,mig a kard hegye elvégre a templom ajtajában állt meg. Mindenki elhullt, a ki a kolostorajtót Jónás ellen védni merte; ifjak, öreg emberek, régi ismerősök, fegyvertársak egymásután elestek csapásai alatt. Átok volt kardján. Minden ütése talált. Jónás ittas volt honfiai vérétől. — Őrjöngött. — És ha Isten egy arkangyalát küldené is ez ajtó védelmére, berontanám azt kiálta kevély dühvel, s megragadva vas kezével az ajtó kilincsét, megrázta azt, kiszakitá záraiból és belökte. És akkor megdöbbenve tántorodott vissza a küszöbről. Nem Isten arkangyala állt előtte, hanem csak Abu Obeida, a nagyvezér. — Vakmerő! kiálta rá az ősz hadvezér; mint merészelsz fegyverrel törni egy városra, mely magát Allah prófétáinak oltalma alá helyezte. Fejedre szálljon a vér, a mit a béke éjszakáján ontottál és sülyedj el abban. Mintha harczi buzogánynyal sújtottak volna Jónás bég fejére, ugy roskadt meg térde e szavak alatt. Ott lebukott, elszédülve a templom küszöbén. Benn a kolostorban nyolczszázötven száz ájtatos zsolozsmája hangzott, mint túlvilágról jövő zengzett, mely bocsánatot kér az égtől a föld rémeiért Most érkezett meg oda Kaled. Vér folyott kardján, könyökén, s vért okádott még szája is, midőn Abu Obeidát megpillantá, ki az aláirt szerződést felmutatta előtte. — Nincs irgalom Allah ellenségeinek! ordita tajtékzó dühében, halál mindenkire, a kiben vér van. — Csendesülj Kaled, szólt az ősz vezértárs. A vérontásnak órái elmultak. Béke van. Allah ingyen adta kezünkbe e várost, s az igazhivőket fölmenté a harcz fáradalmaitól. — Nem igaz, nem igaz! dühönge a ke *) Arczképét a pesti ref. egyház birtokában levő olajfestmény után adjuk. Ez még az 1848 előtti időkből való. 1818 után Szemere Pál is, addigi szokása ellenére,bajuszt z-rk.